Súlyos gond, Olaszország a neved – üzeni a L’Express c. francia hetilap címe. A hírek tömkelegét ugyanis az aggodalom váltotta fel. A lapok heteken át valami új mozzanatról cikkeztek. Lapunk is remek hírösszefoglalókban és hírmagyarázatban foglalkozott a gyorsan egymást váltó fordulatokkal. Most, hogy az új kormány megalakulásával a napi hírek eltűnnek, elérkezett az ideje, hogy feltegyük a címben említett kérdést.
Képzeljünk el egy országot, amelynek 2300 milliárd euró adóssága van, ami évi nemzeti jövedelmének 132 százalékát teszi ki! Ez azt jelenti, hogy az olaszok akkor és úgy tudnák ezt az adósságot visszafizetni, ha egy évig és négy hónapig egyetlen eurót sem költenének még csak kenyérre és vízre sem. És ebben az országban hatalomra került egy kormány, amely nem csupán azt ígéri, hogy eltörli az eddigi megszorításokat, köztük a nyugdíj korlátozását, és nem tűri el, hogy Brüsszel – az euró stabilitása érdekében – megszabja a költségvetési hiány százalékát, ezenfelül csökkenti az adókat, amikor minimum 100 milliárd euróval növeli az adósságot az, hogy emeli a népjóléti kiadásokat, és 780 eurós „alapjövedelmet” nyújt minden polgárnak.
Mindezt egy olyan kormány ígéri, amelyben a tűz és a víz, a szélsőbal a szélsőjobbal lépett koalícióra. Egy olyan országban, amelynek a II. világháború befejezése óta ez a 65. kormánya, tehát kormányai átlagban alig több mint egy évig tartották magukat. Ráadásul két olyan pártról van szó, amely a választásokon a szavazatoknak alig 40 százalékát szerezte meg (az Öt Csillag Mozgalom 26,3, a Liga pedig a Forza Italia koalícióban 14,8 százalékot kapott), olyan koalíciót hozva létre, amelynek programját még a nem éppen realizmusáról ismert Silvio Berlusconi is „a vágyálmok gyűjteményé”-nek nevezte.
Az általános minősítés szerint ugyanis a két párt által létrehozott „atipikus koalíció” eléggé gyakran változó programmal létező pártok szövetsége, úgy, hogy közös bennük csak az Európa-ellenesség meg a szembefordulás az eddigi politikával és a többi párttal. Az Öt Csillag Mozgalmat egy bohóc, Beppo Grillo hozta létre 2013-ban. Kezdetben azzal az ambícióval, hogy megteremti a „digitális agorát”, vagyis az egész politikai rendszerrel szakítva a társadalmat ismét az ókori görögök korában létező közvetlen demokráciára alapozva építi fel. A politikai ambíciók csak később jöttek, a párt mai vezetője, Luigi Di Maio már csak a hatalmat akarja megkaparintani.
Nem jobb a Liga vezetője, Matteo Salvini sem. Pártja Északi Liga néven indult a három legfejlettebb északi tartományban. Nem éppen humánus programmal, azzal a követeléssel, hogy észak ne finanszírozza a szegényebb délt. Csak később jött az az ambíció, hogy – a francia Nemzeti Front mintájára és hasonló programmal – országos párttá alakuljon, amely az egész ország feletti hatalmat akarja megkaparintani. Azt pedig, hogy mind a ketten hagyományos politikussá alakultak, mi sem bizonyítja ékesebben, mint az, hogy koalíciójuk megalakítása hetekig húzódott. Mindketten miniszterelnökök akartak lenni, és csak nehezen jutottak el oda, hogy legyen valaki más, de az eddig teljesen ismeretlen személy legyen, nehogy sokat képzeljen be magának.
Ebben a helyzetben a legjózanabbul Sergio Mattarella köztársasági elnök viselkedett. Kísérletet tett arra, hogy legalább részben vegyék figyelembe az ország érdekeit és nemzetközi kötelezettségeit. Próbálkozott szakértői kormány megalakításával, de sikertelenül. Megakadályozta, hogy Paolo Savona, a 81 éves közgazdász legyen a pénzügyminiszter, hisz az már a maastrichti egyezményt is bírálta, és lelkes híve az euróról lirára való visszatérésnek. De itt sem sokat ért el, hisz Savona az európai ügyek minisztere lett. A kormányt alakító pártok ugyanis „Az én szavazatom számít” jelszóval induló tüntetéseket szerveztek ellene.
Európa meghökkenve nézi a helyzet ilyen alakulását. Pedig igaza van annak a szakértőnek, aki megállapította: „A populizmus nem úgy csapott le, mint egy meteorit.” Az olaszországi helyzetet pedig legjobban, legtalálóbban azzal illusztálhatjuk, ha elmondjuk, hogy egy ápolónő felvételére kiírt pályázatra 5000-en (!) jelentkeztek, és nyolcszázan jutottak a „második fordulóba”, egyetlen tanári munkahelyre tízezren és 30 tűzoltó munkahelyére 18 ezren pályáztak.
Mert a 25 évnél fiatalabbaknál 40, a 35 évnél fiatalabbaknál 20 százalék felé közeledett a munkanélküliek száma, 4,5 millió ember él a szegénységi küszöb alatt. Mindehhez még hozzá kell tenni, hogy Olaszország a migránsáradattal legjobban sújtott ország Európában. A tengerre ugyanis nem lehet falat emelni, és a Földközi-tenger még így is sokaknak lett temetője. Az országba eddig 600 ezer migráns érkezett.
És most is igazolódott a társadalmi mozgalmak régen ismert törvényszerűsége: az elégedetlenség nem akkor robban, amikor a helyzet a legrosszabb, hanem amikor javulni kezd. Olaszországban ugyanis a többéves recesszió után lassan, de megkezdődik a gazdaság növekedése. A még 2015-ben is 0,8, 2016-ban 0,9 százalékos növekedés 2017-ben 1,5 százalékra gyorsult.
Könnyű lenne azt mondani, hogy az olaszok egyék meg azt, amit főztek. Legyen velük, ami ebben a helyzetben egyedül lehetséges, viseljék döntésük következményeit, hisz ezt a két pártot ők hozták abba a helyzetbe, hogy kormányt alakíthassanak. Igen ám, de az bizonytalan, hogy mindennek milyen következményei lehetnek, az viszont biztos, hogy az okozott kár az eurót sodorja veszélybe.
