2024. április 24., szerda

Ha nincs Ford, jó a Lada is

Filmkritika: Solo

Solo – A Star Wars Story (2018).  Rendezte: Ron Howard. A fordítókönyvet George Lucas karaktereinek felhasználásával írta: Lawrence és Jonathan Kasdan. Fényképezte: Bradford Young. Zene: John Powell. A főbb szerepekben: Alden Ehrenreich, Joonas Suotamo, Woody Harrelson, Emilia Clarke, Donald Glover.

Ha teljes fénysebességre kapcsolunk, előbb-utóbb elénk kerül egy meteorit, és ez így van bármely tetszőleges messzi-messzi galaxisban, akkor is, ha piszok jó pilótákat szerződtetünk és hiperjónak képzeljük a GPS-ünket. Az utasok igénye ugyanis nem feltétlenül az, hogy az űrhajó mindig ugyanazt a négysaroknyi utat tegye meg. Az új Star Wars-filmmel az egyszeri űrturistának az az érzése, hogy ezredszer veszi be ugyanazt a kanyart, és a ritka galaxis-kéjutazás helyett egy rutinos reggeli munkába buszozást kap.

Különösen veszélyes küldetés volt ez a film, még ha nem is tartozik szorosan a Csillagok háborúja-sorozathoz, hanem a nemrég beindított „mellékmozik” kategóriából való. Csakhogy nem egy lazán kapcsolódó űroperettet nézünk, hanem Han Solo eredettörténetét. A pimasz űrcsempész elősztorija arról szól, hogyan lett egy csaló-szökevényből a Millenium Falcon büszke tulajdonosa, hogyan találkozik először Csubakkával, és mi indítja arra, hogy magányos csempészéletbe kezdjen. A történet egy hatalmas erejű anyag, a koaxium körül forog, egy jól működő csempészbandának ezt az anyagot kell (rengeteg lóvé ellenében, és nem mellesleg a halált elkerülendő) nagy mennyiségben beszereznie. E bandához csatlakozik a renegát Han Solo (Alden Ehrenreich), aki a szerelméhez, Quirához (Emilia Clarke) szeretne hazatérni, ehhez keres anyagi támpontot. Ez persze egyrészt piszkosul veszélyes, másrészt olyan kétes alakok bekapcsolása szükséges hozzá, mint a bandavezér Beckett (Woody Harrelson) vagy a hamiskártyás Lando Carlissian (Donald Glover). És bár az utóbbi kettő karaktere egész jól eltalált, és az utóbbi mellett tüsténkedő android-aktivista L3 határozottan eredeti figura az univerzumban, a végeredmény mégis felejthető nyári moziélmény.

A hiba épp ott van, hogy a Disney biztosra ment. A Solóban a készítők egyetlen másodpercnyi kockázatot sem vállaltak. Lawrence Kasdannak, A jedi visszatér és Az ébredő erő írójának kezébe a megszokott elemek igazgatását adták. Namármost: a producercsoport vagy nem engedte, hogy új csavarok kerüljenek e mesés világűreposzba, vagy pedig már ő maga is képtelen rá, hogy eredeti univerzumának határait átlépje. Ron Howard (az Egy csodálatos elme és a Frost/Nixon Oscar-díjas rendezője) ismét csak a „nagyon megbízható” kategóriába esik. Róla sejthető volt, hogy nem fog túllépni az előre megszabott kereteken. (Különben is tudjuk, mi történik, ha valaki különcködik; a rendezőket úgy váltják le Holywoodban, ahogy másutt a statisztériát lökik ki a művészbejárón, mert csámpásan szedte a lábát táncbemelegítéskor.)

Ennek a (főleg Az ébredő erőben) bevált trükknek tulajdonképpen egy egyszerű pszichológiai bűvészmutatvány adja meg az alapját: fogd meg az eredeti trilógia bizonyos, a rajongók számára eleve érzelmi töltettel bíró elemeit (ld. Millenium Falcon, az annak műszerfalán lógó két kocka, vagy ebben az esetben épp Csubakka), és megfelelő pillanatban érzelmi patronként süsd el! A rajongók emlékezete pedig elvégzi a többit. Ám míg ez Az ébredő erő esetében hibátlanul működött, a Solóig érve kissé kevésnek bizonyul.

A Zsivány egyes és az új trilógia már megszületett két darabja épp abban jeleskedik, hogy az eredeti sorozat kétdimenziós rajzfilmfiguráiból háromdimenziós, akár morálisan is megkérdőjelezhető húst és vért csinál. Különösen igaz ez a félvilági alakokból összeterelt Zsivány egyes fedélzetének lakóira. Ezt rántja vissza a Solót ismét egy nem sok eredetiséggel és dimenzióval dolgozó nyári kalandfilmmé, amely azonban a felsorolt hiányosságok ellenére is még mindig remekül működhetne. Ha lenne főszereplője.

Harrison Ford az egyetlen olyan színész, aki két dobogós helyet is bitorol a minden idők legemlékezetesebb filmes karaktereit felsoroló listán. Az első helyen ugyanis Indiana Jones szerepel, a harmadikon pedig Han Solo. A Solo legnagyobb kockázata és legnagyobb felelőssége így nem a forgatókönyvíróé és nem a rendezőé volt, hanem egy castingmenedzseré, aki Alden Ehrenreichot gondolta megfelelőnek erre a szerepre. Ehrenreich pedig gyengécske utánzatnak sem túl jó. A szövege alkalmat adhatna pár jó beköpésre, pár legendás megszólalásra, az ifjú titán azonban (aki remekül végezte dolgát például az Áve, Cézárban) szignifikáns színészi jelenlét nélkül tolja végig a mozit. Akár Beckett, akár Lando, sőt, még egy forradalmár android asszony is sokkal izgalmasabb és színvonalasabb létezést produkál a vásznon, mint ez a Harrison Ford fájdalmas hiányától tátongó űr. Hát ezért nem lehetett a közepes szórakozásnál egy kicsit jobb moziélmény a Solo.