„Mi azokat az államférfiakat tiszteljük bennük, akik azonosultak a magyar társadalom akaratával, akik hogy ezt megtehessék, képesek voltak leszámolni a szent kommunista tabukkal, azaz az orosz birodalom feltétlen szolgálatával és a párt diktatúrájával. Ők azok az államférfiak számunkra, akik az akasztófa árnyékában sem vállalták, hogy a társadalmat megtizedelő gyilkosokkal egy sorba álljanak, akik életük árán sem tagadták meg azt a nemzetet, amely elfogadta őket és bizalmát beléjük helyezte. Mi az ő sorsukból tanultuk meg, hogy a demokrácia és a kommunizmus összeegyeztethetetlenek.” – mondta Nagy Imréről és mártírtársairól Orbán Viktor 1989. június 16-án, az újratemetésükön mondott beszédében. Kivégzésének hatvanadik évfordulóján Nagy Imre mártír miniszterelnök életútját mutatjuk be.
Nagy Imre 1896. június 7-én született Kaposvárott. Szegényparaszti családból származott. Középiskolai tanulmányait a kaposvári főgimnáziumban kezdte, de rossz tanulmányi eredményei és a család nehéz anyagi helyzete miatt 1912-ben elhagyta a gimnáziumot és lakatostanoncnak állt. 1914-ben szerezte meg az oklevelet, majd a kaposvári felső kereskedelmi iskolában folytatta tanulmányait. 1915 májusában behívták katonának. Először olasz, majd az orosz frontra vezényelték. 1916. július 28-án egy orosz támadás következtében megsebesült és hadifogságba esett. Egy szibériai fogolytáborba került. A bolsevik hatalomátvétel hatásait a tábor lakói 1918 elején érezték meg. A katonák között zendülés tört ki, a tiszteket legyilkolták és szakszervezeteket alapítottak. Nagy Imre 1918 márciusában szabadult a fogságból, majd belépett a Vörös Gárdába, és harcolt az orosz polgárháborúban. Osztagát több hónapos harc után, 1918 szeptemberében szétverte a fehérek oldalán harcoló Csehszlovák Légió, és ismét hadifogságba esett, de a fogságból sikerült megszöknie. 1920. május 10-én lépett be az Oroszországi Kommunista (bolsevik) Pártba.
1921-ben tért haza Kaposvárra, és egy biztosítótársaságnál dolgozott tisztviselőként. Hamarosan belépett a Magyar Szociáldemokrata Párt (MSZDP) helyi szervezetébe, ahol mezőgazdasági ügyekkel foglalkozott, és a párt Somogy-megyei titkára lett, de 1925-ben kizárták a pártból, mert bírálta a vezetőségét. Ugyanebben az évben feleségül vette Égető Máriát, egy helyi szociáldemokrata vezető lányát. Egyetlen gyermekük, Erzsébet 1927. április 13-án született. Nagy, kizárása után, alapító tagja lett a Magyarországi Szocialista Munkáspártnak, amelyben szintén mezőgazdasági ügyekkel foglalkozott. Kommunista tevékenysége miatt többször letartóztatták és börtönbüntetéssel sújtották. Méray Tibor Nagy Imre élete és halála című könyvében így ír erről:
„Nagy Imre vállal minden kockázatot, éveken át, hazai földön, Somogy megyében dolgozik, szervez és agitál; többször lebukik, megszakításokkal három évet tölt börtönben. Egyik régi barátja és harcostársa, Zgyerka János bányász meséli róla, hogy egy ízben együtt tartóztatták le őket s együtt voltak egy darabig a hírhedt pesti Gyűjtőfogházban. Nagy Imre végig a legnagyobb derűvel és nyugalommal viselkedett; volt neki egy keménykalapja, azt rakta mindig a feje alá, s úgy aludt, jó nagyokat, mint akinek tiszta a lelkiismerete.”
Az üldöztetés elől 1928 márciusába Bécsbe emigrált, de illegálisan többször visszatért Magyarországra, amikor a Parasztok Lapja című pártújságot szerkesztette.
1930 elején küldöttként Moszkvába utazott a Kommunisták Magyarországi Pártjának kongresszusára. Itt először, de nem utoljára, önkritikát kellett gyakorolnia jobboldali, szociáldemokrata jellegű elhajlás miatt. A kongresszus után a Szovjetunióban maradt, és ott élt egészen 1944 novemberéig. Ez alatt az idő alatt dolgozott a Komintern Nemzetközi Agrárintézetének, a szovjet statisztikai hivatal munkatársaként, a II. világháború alatt pedig a moszkvai rádió magyar nyelvű adásának szerkesztője volt.
1944 őszén kidolgozta a Magyar Kommunista Párt földreformtervét, majd októberben visszatért Magyarországra és az Ideiglenes Nemzeti Kormány földművelésügyi minisztere lett. Ebben a tisztségben hajtotta végre a földosztást. A Tildy-kormányban a belügyminiszteri tárcát töltötte be, de Rákosiék 1946 márciusában visszahívták erről a posztról, mondván: „a reakció elleni harcban erősebb kezű emberre van szükség”. Utódja Rajk László lett. Ez után, ahogy a rövid életű II. Magyar Köztársaságot kezdte felváltani Rákosi diktatúrája, úgy Nagy Imre is egyre jobban kezdett kiszorulni a hatalomból. Reprezentációs feladatokat kapott csupán, beszédeket mondott ünnepeken, jeles évfordulókon.
1947 szeptemberében az országgyűlés elnökévé választották. Nagy egyre jobban ellenezte Rákosi sztálinista reformelképzeléseit, főleg a mezőgazdaságban végrehajtott erőszakos államosítást, Nagy ugyanis egy észszerűbb és lassúbb szövetkeztetést képzelt el, hosszú átmeneti időszakkal. Ezzel kapcsolatban írásos ellenvéleményt is megfogalmazott a Gerő Ernő által kidolgozott gazdaságpolitikai irányelvekhez. A vita odáig vezetett, hogy 1949-ben kizárták a párt Politikai Bizottságából „opportunista, szövetkezetesítés elleni nézetei miatt”. Egy évvel később azonban visszakerül a hatalomba és élelmezési miniszter lett, sőt 1952-ben miniszterelnök-helyettessé és begyűjtési miniszterré nevezték ki.
1953-ban, Sztálin halála után, a szovjet vezetés reformokat kívánt végrehajtani Magyarországon, ezért Lavrentyij Berija távozásra szólította föl Rákosi Mátyást. 1953. július 4-én Nagy Imrét nevezték ki Magyarország miniszterelnökévé. Az általa meghirdetett „új szakasz” politikája enyhülést hozott Rákosi sztálinista diktatúrája után. Megszüntette az erőszakos kollektivizálást a mezőgazdaságban, életszínvonal-növelő intézkedéseket léptetett életbe, az erőszakos iparosítás helyett a mezőgazdaság fejlesztését támogatta.
A diktatúra szorításán is enyhíteni próbált. Bezáratta az internálótáborokat, megszüntette a kitelepítéseket, részleges amnesztiát hirdetett, törölte a rendőrbíráskodást, és ügyészi szervezetet hozott létre a koncepciós perek felülvizsgálatára. Így került ki a börtönből 1954 októberében Kádár János is. Azonban Gerő Ernő, majd Rákosi Mátyás is támadást indított Nagy Imre és reformpolitikája ellen. A folyamatos megpróbáltatások miatt 1955 elején szívinfarktuson esett át. Rákosiék kihasználták megrendült egészségi állapotát és elszigetelték, majd 1955 márciusában Nagy Imre „jobboldali elhajlás” miatt lemondásra kényszerült, később önkritikát kellett gyakorolnia, végül kizárták a pártból.
A megkezdett reformokat azonban már nem lehetett elfojtani. A pártértelmiségiek, akik ellenezték Rákosi politikáját, Nagy Imre köré csoportosultak. A párton belül létrejött a Petőfi-kör nevű értelmiségi mozgalom, amelynek legfőbb célja az volt, hogy valódi, nyílt vita indulhasson el a közéletben. A Szovjetunió Kommunista Pártjának XX. kongresszusa és főképp Hruscsov beszéde végképp megpecsételte Rákosi sorsát. 1956. október 13-án Nagy Imrét saját kérésére visszavették a pártba. Tíz nappal később, október 23-án, a tüntető tömeg többek között az ő miniszterelnöki kinevezését követelte, és ez másnap hajnalban meg is történt. Nagy eleinte mérsékelni próbálta a tömeget és a túlzónak vélt követeléseket.
„Az elmúlt napok során hazánk tragikus eseményeket élt át. Kisszámú ellenforradalmár felbujtó népköztársaságunk rendje ellen fegyveres támadást indítottak, amelyet Budapest dolgozóinak egy része az ország helyzete felett érzett elkeseredése következtében támogat” – mondta Nagy Imre október 25-ei rádióbeszédében.
A forradalom előrehaladtával azonban mind jobban azonosult azok eszméivel, és egyre nyíltabban vállalta fel annak célkitűzéseit.
„Az ország életének további demokratizálása érdekében, az egypártrendszer megszüntetésével [a kormány- P. Sz.] a kormányzást az 1945-ben újjáélesztett koalíciós pártok együttműködésének alapjaira helyezi” – ígérte október 30-án, szintén egy rádióbeszédében.
November 1-jén bejelentette Magyarország semlegességét és kilépését a Varsói Szerződésből, november 4-én azonban a bevonuló szovjet csapatok leverték a forradalmat. Nagy Imre drámai hangú segélykérésére a külföldi nagyhatalmaktól nem érkezett válasz. Családjával és munkatársaival a jugoszláv nagykövetségen keresett menedéket, ahonnan november 22-én Kádár János a biztonságukat garantálva kicsalta és elfogattatta őket. Ezután a romániai Snagovba internálták. 1957 áprilisában szállították vissza Magyarországra, hogy vizsgálati fogságban tartsák. 1958. június 15-én a népi demokratikus államrend megdöntése és hazaárulás miatt kötél általi halálra ítélték.
„A halálos ítéletet a magam részéről igazságtalannak tartom, elfogadni nem tudom. Egyetlen vigaszom az, hogy a magyar nép, és a nemzetközi munkásosztály felment a súlyos vádak alól. Úgy érzem eljön majd az az idő, amikor igazságot lehet szolgáltatni az én ügyemben. Kegyelmet nem kérek” – mondta Nagy Imre az utolsó szó jogán.
Az elítéltek közül egyedül ő nem vallotta magát bűnösnek, és egyedül ő nem kért kegyelmet. Másnap, június 16-án, végezték ki. Holttestét a börtön udvarában, összedrótozva temették el. 1961. február 24-én titokban kihantolták, majd átvitték a rákoskeresztúri Új köztemető 301-es parcellájára, ahol arccal lefelé temették el. 1989. június 16-án mártírtársaival együtt ünnepélyesen újratemették. Ez az esemény volt Magyarországon a rendszerváltás csúcspontja. Július 6-án Nagy Imrének és mártírtársainak ítéletét a Legfelsőbb Bíróság Elnökségi Tanácsa hatályon kívül helyezte, és bűncselekmény híján felmentette őket. A tárgyalás folyamán érkezett meg a hír Kádár János haláláról.
