2024. március 29., péntek

A mese ereje

Amikor dr. Raffai Judit néprajzkutató először hallott népmesét igazi, nagy mesemondótól, egy olyan világ tárulkozott ki előtte, amely bizonyára már előzőleg is élt benne. A mese személyesen szólította meg. Ma már mesét és valóságot úgy tud vegyíteni, válaszolgatva a kérdéseimre, hogy látomásokra ösztönöz engem is. Ahogy felragyog az arca, csillagvillogású lesz a tekintete és mozgékony az ajka, mindez nagy életerőről árulkodik. Olyan, ahogyan a karosszékben ül, mint a mesék paraszt királykisasszonya.

–„A népmese a parasztember egyeteme”– fogalmazta meg Szőcs Boldizsár vajdasági mesemondó, milyen találóan! – mondja Raffai Judit, akit szűkebb környezete legfőképp mesekutatóként tart számon. Mint hozzáteszi, a mesemondás a beszélt nyelv csúcsa. Az egyéniség ebből nem maradhat ki. És nemcsak az előadóé, hanem a hallgatóságé sem. A mese legnagyobb ereje a szakadatlan találkozásban van.

– Mintha építőkövekkel játszana a jó mesemondó – olyan építőkövekkel, amelyeket a népi kultúra több évszázada konzervált –, pászítgatja őket, a történet epizódjai a téglák, tudásával és szókincsével, azaz a hagyományos mesei formulákkal illeszti össze. Közben improvizál is, ilyenkor beépíti a körülötte zajló eseményeket, az aktualizált dolgokat, meséjébe szövi környezetéből a személyeket, tárgyakat, helyszíneket, még a hangokat, fényeket is. Az állandósult részekkel pillanatok alatt tető alá hoz egy jellemzést, egy leírást, egy párbeszédet, például amikor a hős és a táltos lova beszélgetnek: „Hogy menjek, édes gazdám, úgy menjek, mint a szél, vagy mint a gondolat? Úgy menj, édes lovam, hogy se benned, se énbennem semmi kár ne legyen.” A mesehősök országokat járnak be a „mentek, mentek, mendegéltek” formulával, nálunk így mondják, Felvidéken pedig: „Mentek, mentek, mendegéltek hét nap, hét éjszaka, hét szempillantást.” Tájegységenként különböző színek keverednek ezekbe az állandósult szókapcsolatokba. A szegedi kirajzású területeken az öregasszony kérdésére: „Hol jársz erre, ahol a madárnak sem szabad járni?”, imigyen válaszolnak:,,Járok, kelek, mert hajt a nyomorúság.” Ezt más területeken nem ilyen formában használják. Más-más arcot ad a mesének ez a tarkaság, hogy csak néhány mozzanatot emeljek ki. Erdélyben így jellemzik a sokgyerekes szegény embert: „Annyi gyereke volt neki, mint a rosta lika, még eggyel több”, nálunk viszont ez így szólna: „Annyi gyereke volt neki, mint égen a csillag.” Ezek mind olyan hasonlatok, amelyek képekké árnyalódnak, s én nagyra becsülöm a mesemondók képességét, hogy a hallgatóval is láttatják e képeket, a kalandokat, igen, már látjuk is a rosta számtalan likát vagy az égen a megannyi csillagot. Kovács Ágnes, a magyar mesekutatás kiemelkedő egyénisége már 1943-ban a ketesdi (kalotaszegi) mesemondók vizsgálatának kapcsán megjegyzi: „A mese csak leírva, kinyomtatva betűsor, a valóságban képek láncolata. Ez a képsorozat él a ketesdi mesemondóban. Szavai csak arra valók, hogy a hallgatóval is láttassák e képeket, átélhessék a kalandokat.” A mesemondásnak dramaturgiája és vizualitása van, de a mesét az egyszerűség vezérli, színek csak ott tűnnek fel benne, ahol tényleg jelentőségük van, nem csordul túl benne az érzelem, például a ludasi Szűcs László a meséjében szereplő ördöngös lány szépségét ismertetve a szépség valósságát és rendkívüliségét azzal hangsúlyozta, hogy megjegyezte: ő is szívesen megsimogatná, elfogadná azt a lányt. Vagy azt mondta a népmese főhősére: „Jaj, a Jancsi is szép legény volt, jaj, olyan szép volt az a Jancsi, neked is tetszett volna, Jutkám!” Ez már elég volt a mesei szerelemhez.

Volt egy konkrét élmény, amitől kezdve ráérzett a műfaj szépségére?

– Az ember életében, ha később összerakja az emlékképeket, kiderül, hogy azok később feltűnnek érdeklődésének kedvelt területében, azaz a hivatásában, munkájában. Ámbár ha gyermekkori élményeimet felidézem, valószínű, hogy közöttük is voltak olyan mozzanatok, melyek jelezték, hogy ez a pálya nekem való. Nagyszüleim apai ágról falusiak voltak, Királyhalmán éltek, és amikor felnőtt fejjel megtaláltam a másodikos füzetemet és átlapoztam, rátaláltam a fogalmazásra, amit a paraszt nagyapámról írtam. A nagy bajuszú, az első világháborúban az isonzói csatát megjárt nagyapámról. Nagy törvényű ember volt, ha valaki káromkodott a házában, azt kizavarta. Hagyományos, háromosztatú házban lakott, beépített gangját egy borospince meg egy kis konyha fogta össze. Leírtam, hogy mennyire magával ragadott az a világ, amiben ő élt, a kopott bútorok fénye, a körülötte nyugvó tárgyak, és utalást tettem arra, hogy számomra rendkívül izgalmas a népi kultúra. Miután meghalt, könyörögtem az apámnak, hogy a nyerget meg néhány régi darabot őrizzünk meg. Amikor kikerültem a falura, egyes kifejezéseket már ismertem. „Ott lakott a betony mellett”, mondták, és én pontosan tudtam, hogy a falu mely részét hívták így. Ludason az első gyűjtésem alkalmával egy olyan bácsihoz mentem el, aki vak volt és vőfélyverseket mondott, és a szövegkörnyezetbe, csak úgy találomra, egyik nagybátyám nevét helyezte be. Nagyon megdöbbentem, mert nem tudta a nevemet. Szívesen fogadtak, amikor megtudták: „Ja, a Raffai Fercsi bácsi unokája, hát akkor jöjjön be!” Egy olyan közegben találtam magam, ahol a saját gyökereimet tudtam megkeresni és megtalálni. A terepmunka nagyon izgalmas dolog, a kutatás mellett személyes kapcsolatok alakulnak ki, barátságok. Sok ilyen kapcsolatom volt: például Szalai Emi néni, aki ezidáig a legjobb, legokosabb adatközlőm volt, az alacsony növésű, kiváló narratív adottságokkal rendelkező Borsos András bácsi, akit úgy hívtak a faluban, hogy Nagyhangú András, az írástudatlan Sőregi Vera néni, akinek a szóbeliségből szerzett tudása lenyűgözött, és persze a Szűcs Laci bácsi és a felesége.  Ha végigsétálok a Ludasi soron, az adatközlőim közül, akik engem tulajdonképpen felneveltek, egyetlenegyet, a Barát Bözsi nénit találom ott. Bizonyos szempontból szomorú a néprajzos munkája, mert benne van hangsúlyozottan az elmúlás.

Az ön tollából két könyv is megjelent Szűcs Lászlóról, benne a meséivel és jelrendszerével. Miért volt ő fontos ember?

– Ludason találtam rá Szűcs Laci bácsira, ha ő nincs, nem lett volna belőlem mesekutató. Nagyon jó előadó volt, archaikus meséket tudott, mert az utolsó gyermeke volt az idős édesapjának. Nyolc éven át jártam hozzá, ameddig élt. A repertoárja nem volt nagy, 23 mesét tudott. Őt hallgatva azt is megtanultam, hogy a mese az élőszó művészete, hogy a mesélő ugyanolyan hatást tud varázsolni, mint a színház. Erotikus mesét (a vajdasági a legnagyobb erotikus anyag a Kárpát-medencében) nekem, fiatal, városi nőnek sosem mesélt, hiába kértem rá. A falusi asszonyoknak igen, falun nem voltak prűdek. Egyszer meghívtak disznóvágásra, és este, a vacsoránál, a Laci bácsi elkezdte mesélni a szomszéd embernek a jó zsíros történeteket. Nem nekem, hanem a szomszéd férfiembernek, mert úgy ítélte meg, ez az a helyzet, amikor elő lehet rukkolni velük. Egyszer Berecz András, aki szinte minden mesemondóhoz ellátogatott Vajdaságban, a Laci bácsihoz is elment. Amikor a Laci bácsi meglátta az Andrást, leültette, én arra kértem, hogy egy tündérmesét mondjon el. Egyáltalán nem hallgatott rám, úgy gondolta, az Andrásnak az erotikus mesék valók, és miután elmondta a repertoárjában lévő ilyen meséket, kezdett hozzá a tündérmesékhez.

Ön előbb bölcsészhallgató volt.

– Igen, de már harmadéven elhatároztam, hogy népmeséből fogom írni a szakdolgozatomat. A megboldogult Bosnyák István tanár úr igen nívós szakirodalmat és bibliográfiát olvastatott el velünk, élen járó folklorista munkákat. Rám nagyon hatottak, leginkább a későbbi tanáromnak, Voight Vilmosnak a munkái vagy Kálmány Lajos gyűjtései. Később jómagam szerkesztettem Kálmánynak az Alföldi gyűjtés kötetét. Ezek a dolgok mind összefüggnek. Miután lediplomáztam, beiratkoztam Budapestre, a Néprajz Tanszékre. Ott ismertem meg az egyéniségkutató meseiskola lényegét, hogy a mesemondónak nem elég csak a szövegeit felgyűjteni, az egyéniségét, az előadását sem szabad a kutatás közben elhanyagolni. A tanszékvezetőm Voight Vilmos lett, aki ragaszkodott hozzá, hogy a szakdolgozatomat a Laci bácsi mesemondásáról írjam. Az újdonság az volt, hogy megpróbáltam a nonverbális kommunikáció eszközeit is leírni. A Folklórközpont segítségével videóra vettük az anyagot, és a szöveg mellett leírtam a mesemondás vizualitását segítő jeleket, gesztusokat, az arcmimikát, a kéz- és testmozgást.

A Laci bácsi mellett milyen nagy mesemondók szólították meg önt, melyek voltak még emlékezetes találkozásai?

– Igyekeztem minél több mesemondót megismerni. De a mesemondás szokása  Vajdaság területén az 1950-es évektől folyamatosan szűkült, a közösségi szférából a családi szférába került át, felnőttek műfajából gyermekek műfajává vált, azaz megváltoztak a beszélőközösségek, ezzel együtt pedig a beszédhelyzetek és a beszédalkalmak is mások lettek. A mesemondás mint meghatározó közösségi szórakozás az én kutatási időszakomban már eltűnt. Kis közösségeket (család, szomszédság) érintő tevékenységként még sokáig megtalálható volt, néhány esetben még ma is az. Ennek ellenére sikerült más-más habitusú mesemondókat megismernem. Eltérnek a tündérmeséket, a tréfás történeteket mesélő történetmondók a hazugságmeséket mondóktól, ez utóbbiak külön kategóriába tartoznak, a hatalmas túlzásokkal másképp is hatnak. A mesemondók versenyeznek egymással abban, hogy „ki mond nagyobbat”. A hajdújárási Aladics Pista bácsi hazugságmeséket mesélt. Kérdeztem egyszer a Laci bácsit, mi a véleménye a Pista bácsi mesemondásáról, csak legyintett, és azt mondta, képzeljem el, a Pista bácsi egyszer azt találta mondani, hogy nála az udvarban akkora tök termett, amibe egy koca megfialt, és ott lakott a malacaival. Én meg túllicitáltam azzal, hogy Zomborban egy akkora üstöt készítettek a kovácsok, hogy kilenc kovács kalapálta, és nem hallották egymás kalapálásának a zaját. Kérdezte is a Pista: de minek az, Laci? Annak, hogy azt a tököt megfőzzék, ami nálad termett. A bukovinai székely Szőcs Boldizsár mesemondása jó példa arra, hogy hogyan alakítja az adatközlő a mesei színteret a saját világának a helyszíneihez, hogyan aktualizálja a meseepizódokat. A meséit Beszédes Valéria rögzítette. Példaként egyik nyilvános mesemondását említeném, amikor 2000 novemberében a Vajdasági Magyar Óvodapedagógusok Egyesületének konferenciáján mesélt. Ebben az időszakban Szerbiában a legaktuálisabb politikai kérdés a délszláv háború vége, illetve Szerbia vezetőjének, Slobodan Miloševićnek a választási eredmények és az október 5-én kitört forradalom hatására történt leváltása volt. Szőcs Boldizsár mesemondásakor, amikor a kancatejfürdő motívumának a végéhez ért, és elmesélte a király halálának körülményét, megjegyezte, hogy mi is örülnénk, ha a mi vezérünkkel is ez történne.

 A hagyományos mesemondás alapfunkciója a szórakoztatás, segítségével szórakoztatva tudunk tanítani.

– A szabadkai Magyar Tannyelvű Tanítóképző Karon folyó oktatásnak és a továbbképzéseknek, egyes pedagógiai módszereknek köszönhetően az óvónők is már többnyire élőszóval mesélnek. „A mese az egyetlen hatékony etikai oktatás a kisgyerekek számára, mert abban van jó és rossz, a legkisebb királyfi megküzd a sárkánnyal, vagyis felveszi a harcot a rossz ellen. Van benne élet és halál, igazmondás és hazugság, vagyis minden, ami egy etikai világképhez tartozik”, mondja erről a műfajról Vekerdy Tamás pszichológus.

A szerbiai általános iskolákban is nagy szerepe lehetne a mesemondásnak, erre leginkább alkalmas a tanmenetben választható tantárgyként szereplő, népi hagyományok nevű tantárgy. A Magyar Nemzeti Tanács kezdeményezésére elkészült e tantárgy első osztályos tankönyve. Figyelembe vettük a szerbiai program által előirányzott témákat: Kérdezd a nagymamádat, Munkák és ünnepek, Kenyerek és tavaszi növények stb. Ezek a témák a vajdasági néprajzban játszott szerepük arányában fordulnak elő. Mindezt az első évben játékos formában próbáljuk megközelíteni a gyerekfolklór, a népmese, népi gyerekjátékok tárgyi emlékein, fényképeken, a napjainkban még meglévő, a gyerekek által is megélt népszokásokon, a családból, illetve egyéb forrásokból ismert, a népi kultúrához kapcsolódó ismereteken (szüret, piac, vásár, gyógynövények, eszközös gyerekjátékok) keresztül. A tankönyvet május 30-án mutatták be Törökkanizsán egy akkr