Kilencvennyolc évvel a nemzetünkre és Közép-Európára mért irtóztató csapás után, szájpeckes időknek múltával végre összetartozásról beszélünk június 4-én. Ha a fájdalmas határkövek árnyékában megfogyva is, de él a Kárpát-medencei magyarság. Még nyelvterülete sem zsugorodott sokat, inkább csak lyukasabb, fakóbb lett az a Kárpát-medencei etnikai szőttes, amelynek a magyarság Trianonig, sőt, egészen a hatvanas évekig markáns, erőteljes mintázatot adott. Ahogy fogyatkozunk anyanyelvünkben, úgy színtelenedik, magyartalanodik e szőttes is. Hajdan erős magyar többségű falvakban, városokban is elhallgatott szavunk, s nemcsak pogromok, nemcsak deportálások jéghideg, agyonzsúfolt marhavagonjai miatt, hanem azért is, mert Jancsik, Pistik helyett Jánok és Stefánok kezdtek születni. Mert nem a fogyás okozza a nyelv elnémulását, hanem az elnémulás a nemzet fogyását. Egyszer ezt kellene végre megértenie minden magyar gondolkodónak, ha nemzetünknek valódi jövőt akarunk.
Így hát az összetartozás napján nyelvi közösségünk, szép szóval élve, nyelvközösségünk tényének is hangsúlyosan előtérbe kell kerülnie, két okból is. Egyrészt 1920 óta szinte anyanyelvünk és irodalmunk az egyedüli kapocs, mi minden magyart összeköthet a világban, másrészt e nyelvi szál jó lehetőség is a kapcsolatok újjáépítésére: magyar és magyar ma is érti egymást, bárhonnét származzék is. Egyedül a szépségesen archaikus, végóráját élő északi csángó az, melynek fordulatai egy távoli testvér számára erős fejtörést okoznának. A nyelvjárásilag egyes szegleteiben markánsan tagolt kora újkori Európában közvélekedéssé is vált, hogy a magyarok gond nélkül megértik egymást. Érdekes írásos észrevétel Mátyás egyik udvari történetírójáé, Galeotto Marzióé az 1470-es évekből: „A magyarok, legyenek bár nemesek vagy egyszerű parasztemberek, szinte ugyanazon szavakkal élnek, a legcsekélyebb változtatások nélkül, így azonos náluk mind a kiejtés, mind a szókincs, mind pedig a hangsúlyozás.” (A szerző ford. latin eredetiből). Az ehhez hasonló vélekedések egyáltalán nem voltak alaptalanok, vessünk csak pillantást Európa világháborúk előtti nyelvi tájaira! Bár egyfelől igaz, hogy Marseille-től Firenzéig valaha el lehetett úgy jutni, hogy a szomszédos falvakban mindig megértették egymást, azaz létezett a galloitalikus nyelvjárási kontinuum, másfelől azonban a francia vagy az italikus nyelvterület egymástól távolabb eső részei kukkot sem értettek a messzi vándor mondandójából, s hasonló történhetett egy alnémet és egy bajor, vagy egy délészt és egy tengeri szigeti észt találkozásakor is. A sor végtelenül folytatható.
A csekély nyelvjárási tagoltság oka az ősmagyarság nomadizáló, nagyállattartó, s ezért mobilis életmódjában keresendő, a honfoglalás idejében még semmi biztos nyoma a XVIII–XIX. század folyamán apránként leírt Kárpát-medencei magyar nyelvjárási képnek. A klasszicizmus és romantika korától apránként tudatosított tájnyelvi színek jórészt évszázados, bonyolult Kárpát-medencei nyelvi-kulturális kölcsönhatások eredményei. Fontos az is, hogy a magyarságnak a török hódoltság koráig jelentős asszimiláló ereje volt – ne feledjük, a Délvidék a Szent István-i ország központi területei közé tartozott, nemcsak közigazgatásilag, hanem jelentős tömbmagyarsága miatt is –, ugyanakkor a szomszédos nyelvekkel történt érintkezések is mindkét irányban megtették a maguk hatását. Más kérdés, hogy a szlovák és a szerb(horvát) nyelvújítás 1867 után hatalmas magyartalanítást végzett, miközben a magyar köznyelvben ma is megvannak a különböző szláv jövevényszórétegek. Trianon után pedig még nagyobbat fordult a világ: az asszimilációs tendencia nemcsak egyszerűen megfordult, hanem egyirányúvá lett, és ez az igazi tragédia. Az utódállamok kisebbségüldözése megmérgezte a Magyar Királyság többnyelvűségének sok évszázados, történelmi gyakorlatát. Nem magyar ajkú volt hungarusok nem akarták a kétnyelvűséget többé, a kisebbségbe zuhant magyarságnak viszont korábbi tömbmagyar területeken is kétnyelvűvé kellett válnia, ha ragaszkodott szülőföldjéhez. Így fakult ki apránként a kárpáti szőttes, s így fakul ma is, amely, ha nem eszmélünk, hamarosan egynyelvű poszt-trianoni darabkákra szakad. Az eszmélés előfeltétele pedig az 1920 óta málló nyelvi összetartozásunk tudatosítása és napi megélése! Nemcsak június 4-én, hanem 365 napon át, minden egyes évben. Határon innen és túl, többségben, kisebbségi tömbben, szórványban, diaszpórában egyaránt.
