Az ortodox zsidók niddának nevezik azt a nőt, aki havi ciklusa kezdetével rituálisan tisztáltalanná válik. Ez az állapot a hagyomány szerint minden hónapban az első vérzéstől az utolsó vérzést követő hetedik napig tart. Amikor egy nő megbizonyosodott arról, hogy vérzése véget ért, csak akkor nyerheti vissza tisztaságát, ha e hét nap elteltével ellátogat a közösség szakrális fürdőjébe, a mikvébe. A mikve ezért a vallásos zsidó élet egyik legalapvetőbb feltétele, hiszen a rituális szempontból tisztátalanná vált nő mindaddig nem érintkezhet férjével, amíg háromszor alá nem merül a fürdő tisztító erejű vizében. Ez a tórai előírás olyan erősen tartja magát az ortodox zsidók körében, hogy a havi ciklus alatt férj és feleség külön ágyban alszanak, és semmiféle testi kontaktus nem lehet közöttük, nehogy kísértésbe essenek. Aztán két hét különalvás után, a hetedik tiszta nap estéjén a nő ellátogat a mikvébe, tetőtől talpig alaposan megmosakszik, hajat mos, körmöt vág, majd áldásmondás kíséretében háromszor alámerül az erre a célra kialakított medencében. Ezután hazatér férjéhez. Könnyű kiszámolni, hogy ez a nap az ovulációs ciklus legtermékenyebb napja. A mikveéjszaka tehát akár egy havonta újrahált nászéjszaka is lehetne, de Hadar Galron drámájának férfiak által dominált világában érzékiségről, egyenlőségről, nemek közötti harmóniáról aligha beszélhetünk.
A kortárs izraeli színész- és drámaírónő 2004-ben íródott Mikve című szövege hazájában azonnal hatalmas sikert aratott. A történet egy ortodox zsidó közösség női fürdőjében játszódik, ahol hónapról hónapra különböző életkorú asszonyok gyűlnek össze, hogy testileg és lelkileg megtisztulhassanak. Galron színészként pontosan tudja, mi kell ahhoz, hogy karakterei jól játszhatóak legyenek. Bár a Mikve világának egzotikus idegensége izgalmas alaphangulatot kínál a zsidó kultúrában járatlan néző számára, a dráma a XIX. századi „jól megcsinált darabok” (pièce bien faite) bevált szabályait igyekszik követni. E francia eredetű, többnyire egyetlen helyszínen játszódó bulvárkomédiák pontos szerkesztettségüknek, jól kiszámított (sok esetben kiszámítható) fordulataiknak és legfőképpen a típuskarakterek között folyó pergő, szellemes párbeszédeknek köszönhetően szinte bárhol garantált tömegsikereket arattak. Bár a Mikve tagadhatatlanul közönségdarab, Galron olyan fajsúlyos társadalmi kérdéseket is érint, melyek jócskán túlmutatnak a tematizált vallási közösségen. Nem véletlen tehát, hogy a művet a világ számos teátruma után az Újvidéki Színház is műsorra tűzte.
Az újvidéki előadás realista díszlete egy pasztellszínekben játszó fürdőház ízléses belső terét mintázza. A berendezési tárgyak között nincsenek felesleges elemek. A palakék tapétán meleg fényű fali lámpák sora fut végig. Minden nyugodt, kiegyensúlyozott hangulatot áraszt. Az elmélyülést, a befelé fordulást szolgálja. A színpadkép hangsúlyosan két részre oszlik. A bal oldalon egyfajta várószobát látunk, ide nyílik a mikve bejárata, és innen nyílnak az öltöző- és tisztálkodófülkék krémfehér ajtajai. E térrész centrumában egy ívelt lábú faasztalt s három elegáns, párnázott széket találunk. Legelöl, a fal mellett egy tisztálkodószerekkel, törölközőkkel teli polcocska áll, felette egyalakos tükör lóg. Mindezzel szemben a színpad jobb oldalán mindössze az alámerülésre szolgáló rituális medence kap helyet. Mivel a negyedkörív-szerűen ívelt díszletfal balról jobbra vezeti a nézői tekintetet, a profán térből a látvány olvasása közben a szakralitás terébe jutunk. Ez utóbbi – mivel mégiscsak egyfajta társalgási drámáról beszélünk – számottevően kevesebbszer kerül játékba, mint a szalonokra emlékeztető közösségi tér. Ilyenkor a medencében fodrozódó víz tükörképe a terem hátfalán táncol. Érdekes tehát, hogy az előadás – a teljes játékidő alatt gyakorlatilag változatlan – tere két tükörfelület között húzódik. A tükröt mutatás és tükörbe nézés fokozatosan válik az előadás leglényegesebb motívumává.
Maga a víz is tükör, és a benne való megmártózás egyben szembenézés is. Hadar Galron szövege nyolc nő életébe enged betekintést; ők – bár teljesen különböző karakterek – ugyanazoknak a merev vallási és társadalmi törvényeknek vannak alárendelve. A dráma alapkonfliktusát az új fürdőfelügyelő, a közösségen kívülről érkező Shira (Elor Emina) feltűnése adja: Shira sokkal szabadabban értelmezi a mikve írott és íratlan szabályait, mint a régóta a fürdőben dolgozó, hitbuzgó és végletekig szabálykövető Shoshana (Krizsán Szilvia). A felügyelők előírás szerint végzett munkája a mikve működésének alapfeltétele. Nekik kell ugyanis figyelemmel kísérniük, hogy a merülés közben minden az előírásoknak megfelelően zajlik-e. Ha a felügyelők valamilyen zavarra, szabálytalanságra lesznek figyelmesek, meg kell ismételni a rituálét. Megtisztulni tehát csak közösen, együttes erővel lehet. Ne feledjük, hogy a színházi előadás befogadásának aktusa is egyfajta kollektív szembenézés mindenkori közösségünk problémáival! Az Újvidéki Színház színpadán megelevenedő nők saját társadalmi valóságunkról is fogalmaznak. Ha jól figyelünk, a női pletykák mögött fel-felsejlenek mindennapi életünk gyakran kétségbeejtő eseményei.
A testüket a hétköznapokban szemérmesen elrejtő és lelki problémáikat is rendszerint palástoló nők fokozatosan nyílnak meg Shira előtt, aki nem hajlandó hallgatni az őket megnyomorító titkokról, melyek férjeiket, a politikusférfiakat és vallási vezetőket is beárnyékolják, s ezzel hatással lehetnek a teljes közösségre. Shoshana ezzel szemben meggyőződéssel hisz abban, hogy ami a mikvében történik, annak a mikvében is kell maradnia. Míg ő lesüti szemét, s ezzel elhárítja morális felelősségét, Shira szóvá teszi azt, amit egy tekintélyelvű, férfiak által dominált társadalomban igen veszélyes kimondani. A megfélemlített nők igazságáért száll síkra, s lassan maga mögé állítja a korábban meghunyászkodó, az engedelmesség parancsának addig szót fogadó asszonyokat.
Galron szerint egy izraeli ortodox közösségben a nő dolga, hogy szüljön, engedelmesen szolgálja férjét, s végrehajtsa a főrabbi által istentől valónak mondott parancsokat. De mindenekelőtt hallgatnia kell. Nem meglepő tehát, hogy a Mikve vallási dogmákra, fegyelemre és megfelelésre épülő világában minden szereplőnek van valamilyen kellemetlen titka. De Galron drámája sajnos nem merül igazán mélyre. Végletes karaktereinek megformálása ugyan tagadhatatlanul hálás feladat a színészek számára, de a sztereotip figurák csak elvétve adnak lehetőséget a jellemek árnyalt ábrázolására. Néha olyan érzésünk támad, mintha a szereplők csak arra kellenének, hogy felvonultassák a megkövült szabályok súlya alatt egyre inkább megtörő nők archetípusait, s ezzel alátámasszák a szerző – egyébként tagadhatatlanul fontos – üzenetét. A darab végi látványos összeborulás is inkább tűnik sebtében felskiccelt, példázatszerű gesztusnak, mintsem a korábbi események magától értetődő következményének.
Ennek ellenére az Újvidéki Színház összeszokott, kitűnő színésznőket felsorakoztató alkalmi kollektívája mindent megtesz azért, hogy a lehető legtöbbet hozzák ki karaktereikből. Ez az attitűd rendkívül fontos, hiszen egyértelműen a játszókon áll vagy bukik, hogy működni képes-e a Galron által választott forma. Szerencsére érezhető, hogy a nyolc színésznő kellően egymásra hangolódott a próbafolyamat során. Mindkét felvonásban meggyőző összjátékot láthatunk. Elor Emina bámulatos egyszerűséggel alakítja a saját magánéleti krízisét palástoló, de a többi nőről harcos igazságtevőként gondoskodó Shirát. Krizsán Szilvia fájó hitelességgel és a tőle megszokott átéléssel enged betekintést Shoshana személyes őrlődésébe. Banka Lívia Hindije tiszteletparancsoló matróna, szerepformálását utolsó vallomásának kegyetlensége teszi igazán emlékezetessé. A férjétől rettegő Chedva karaktere Figura Terézia átélt alakításának köszönhetően tud több lenni a bántalmazott nő sematikus alakjánál. László Judit és Crnkovity Gabriella magabiztosan komédiáznak Eszti és Miki szerepében. A főiskolai hallgató Dienes Blanka Tehilaként debütál az Újvidéki Színház színpadán. Megkapó érzékenységgel formálja meg a kényszerházasságba taszított, saját férjétől görcsösen iszonyodó tizenkilenc éves lányt. A hatévesforma Zsivanac Léna pedig – aki Chedva lányát, Elishevát alakítja – üdítő jelenség a tapasztalt színművészek között.
Az Újvidéki Színház Mikvéje könnyed komédiának indul, de az alkotók fokozatosan egyre sötétebb vizekre eveznek. S bár a műfajtól elvárható módon a néző az előadás végére feloldozást nyer, öröme nem lehet felhőtlen. Katja Pegan rendezésében a játék olykor melodramatikus, olykor valóban tragikus felhangokat kap, de a szlovén rendezőnő érezhetően nem akar túl nagy rizikót vállalni. Kár érte, mert ha az alapanyag nem is, a téma egyértelműen lehetőséget adna rá.
