2024. március 19., kedd
A PÁRIZSI MEGMOZDULÁS ÉVFORDULÓJA (15.)

Május – tengernyi remény

Életünket, társadalmunkat és történelmünket a forradalmak formálják. És nincs vesztes forradalom. Leverhetik, de anélkül is minden világokat megmozgató, tabukat döntő nagy megmozdulást természetszerűen követ. Ilyen volt az 1968-as francia forradalom is. Folytatásos tárcánkban erről a nagy eseményről szóltunk.

Címünket a Le Monde Diplomatique francia havilap májusi számának vezércikkétől vettük kölcsön. Sorozatunk végére ugyanis odakívánkozik még két dolog. Egyrészt annak rövid áttekintése, hogy a francia lapok hogyan foglalkoztak 1968 májusának–júniusának eseményeivel. Másrészt annak találgatása, hogy a Franciaországban elszaporodott sztrájkok és tüntetések valószínűsítik-e, hogy 1968 az idén megismétlődhet?

MIT ÍRNAK 1968-RÓL

A francia lapok foglalkoztak az évfordulókkal, de nem olyan sokat és nem úgy, ahogyan elvárható lett volna. Jellemző példa erre a már említett Le Monde Diplomatique, amely inkább csak közvetett formában foglalkozik 1968-cal. Részben úgy, hogy az egykori Borba nagyságú lap egy egész oldalt szentel egy másik 1968-as évfordulónak: Marx születése kétszázadik évfordulójának. Részben úgy, hogy – kissé 1968-ra gondolva – két és fél oldalt szentel a mai franciaországi helyzet egyik vonatkozásának, amit a lap címe így fogalmaz meg: Franciaország elhagyja a középnagyságú városokat.

Maga az említett vezércikk egy elég rövid, első oldalas írás. 1968 május–júniusával kapcsolatban két dolgot emel ki. Az egyik: a francia munkások 1968. évi megmozdulása  „az emberiség történelmének egyik legnagyobb sztrájkja” volt. A másik pedig: annak hangsúlyozása, hogy az egyetemisták az ellen lázadtak fel, hogy az egyetemet „rentábilis vállalkozássá” akarták tenni. A többi megemlékezés is azt emeli ki, hogy „1968-ban forrongott a világ, Nyugat és Kelet egyaránt”.

Maga a megemlékezés két formában történt. Az egyik, amit a L’Express hetilap példája mutat: közli, hogy az AFP francia hírügynökség mit közölt napról napra az eseményekről. Az efajta visszaemlékezésből kevés újdonságot tudunk meg. Például azt, hogy a Sorbonne-on az állandóan megszállva tartott dísztermen kívül a többi teremben négy témáról folyt a vita: 1. A munkások és az egyetemisták harca, 2. A kritikus egyetem, 3. Az egyetemisták nemzetközi mozgalma és 4. A hatalom az egyetemen. Vagy visszaemlékezhetünk arra, hogy az ismertté vált jelszavak mellett ilyen szónoklatok hangzottak el: „Az emberiség nem lesz boldog mindaddig, amíg az utolsó bürokrata ki nem belezi az utolsó kapitalistát.” A hetilap különben saját összefoglalója formájában is napról napra ismertette, mi történt 1968 májusában–júniusában.

A megemlékezés másik formája, hogy közlik a mozgalom részvevőinek visszaemlékezéseit. Az Up Magazine c. folyóirat például megrendezte és közölte a forradalom két vezérének, Daniel Cohn-Benditnek és Alain Geimarnak a beszélgetését a forradalamról. A Le Monde pedig közölte Edgar Morinnak, a francia tudomány neves képviselőjének a visszaemlékezését, aki azokban a napokban egyetemi tanár volt Nanterre-ben. Morin elsősorban azt hangsúlyozta, hogy 1968 az egész világ lázadása volt „az egyetem, a család és a politika tekintélyei ellen”.

MEGISMÉTLŐDHET-E 1968?

A francia lapok azonban sokkal izgalmasabb témának tekintik a kérdést: megismétlődhet-e 1968? Az utóbbi időben ugyanis Franciaországban és a világban elszaporodtak a sztrájkok és a tüntetések, amelyek mintha 1968 szellemét idéznék. Franciaországban a szinte állandó sztrájknak és gyakori tüntetésnek két forrása van. Az egyik: tiltakozás Emmanuel Macron reformjai ellen. Kezdődött azzal, hogy hetekig sztrájkoltak a munkatörvény módosítása ellen, mert azzal megkönnyítették az elbocsátásokat, megnyirbálták a munkások és a szakszervezetek jogait. Utána kezdődött a vasutasok sajátos (három napot dolgoznak, két napot sztrájkolnak) sztrájkja a reform ellen, amely megszünteti az „örökös” munkahelyet, és megnyirbálja a vasutasok kiváltságait. Sztrájkolni kezdtek a közhivatalnokok is a tervezett elbocsátások ellen. A sztrájkok másik csoportja (mint amilyen az Air France alkalmazottainak megismétlődő sztrájkja)  pedig – felbátorodva a gazdasági helyzet javulásán – béremelésért folyik.

A világban pedig mindenütt hevesebbek és radikálisabbak voltak a május elsejei felvonulások. Elszaporodtak az új típusú tüntetések. Onnan kezdve, hogy Magyarországon egyformán tüntettek a kormány és az ellenzék ellen, azon keresztül, hogy Szlovákiában „Tisztességes Szlovákiáért” jelszóval megbuktatták Tomás Drucker belügyminisztert, egészen addig, hogy Örményországban elkergették az örökös hatalaomra törő Szerzs Szargszjánt.

Ilyen jelenségek ellenére a francia lapok végkövetkeztetése az, hogy 1968 nem ismétlődhet meg. Ennek a következtetésnek az igazolására meggyőző érveket sorakoztatnak fel. Onnan kezdve, hogy a reformok elkerülhetetlenek, és olyan gyorsan követik egymást, hogy még be sem fejeződtek a tiltakozások az egyik ellen, máris tiltakozhatnak a másik ellen, azon keresztül, hogy a szakszervezetek gyengébbek, mint bármikor eddig (a legnagyobb szakszervezetnek, a CGT-nek 1968-ban másfél millió tagja volt, mára ennek már csak a töredéke maradt, és különben is, az egymás elleni acsarkodással vannak elfoglalva), egészen addig, hogy mások a munkások, mert maguk beleegyeznek még legfőbb vívmányuk, a 35 órás munkahét feladásába is, csak hogy vállalatuk ne költözzön külföldre. Az egyetemistákat pedig jobban lekötik az egyetemeken.

1968 megismétlésében már csak a francia szélsőbaloldal hisz. Ezek közül az 1968-ban fontos szerepet betöltő, trockista Lutte ouvriére (Munkásharc) május 22-re és május 26-ra is tüntetést szervezett. Vezetőjük, Nathalie Arthaud hangsúlyozta: „A munka világának vissza kell vágnia Macron és a tőke offenzívájának.” És: „Mindazokkal, akik nem tudják elviselni a helyzetet, és új társadalmi robbanást óhajtanak, megerősítjük, hogy igen, lesz még új 1968 májusa–júniusa.” Mert „ha nem állítjuk meg mindezt, hol leszünk öt vagy tíz év múlva? Milyen élet vár a gyerekeinkre?”.

 (Vége)