Életünket, társadalmunkat és történelmünket a forradalmak formálják. És nincs vesztes forradalom. Leverhetik, de anélkül is minden világokat megmozgató, tabukat döntő nagy megmozdulást természetszerűen követ. Ilyen volt az 1968-as francia forradalom is. Folytatásos tárcánkban erről a nagy eseményről szólunk.
A nagy válság következményeiről már a választásokra készülődés napjaiban írtam, mintegy visszatekintést az elmúlt napokra. A Magyar Szó 1968. június 19–20-ai számában közölte.
A SZTRÁJK ÁRA
Franciaországban lassanként rendeződik a helyzet, az általános sztrájk befejeződött, és már csak itt-ott léteznek „ellenálló szigetek”, ahogy a francia lapok nevezik azokat a gyárakat, amelyekben még nem indult meg a munka. Össze lehet tehát állítani a mérleget: milyen kárt okozott a sztrájk, és kinek milyen hasznot hozott? Mérlegkészítés közben a leggyakrabban felvetett kérdés: devalválni kell-e a frankot?
Franciaországban még nem volt ilyen nagy sztrájk. 1936-ban – az ország történelmének addig legnagyobb sztrájkja – még tovább tartott: teljes 23 napig. Most az igazi sztrájk május 13-án kezdődött, és szombaton, június 1-jén a munkások egy része már felvette a munkát. A munkabeszüntetés tehát legfeljebb 17–20 napig tartott. Hatásában azonban felülmúlja az 1936. évit: akkor a gazdasági tevékenység 36 százaléka bénult meg teljesen, most 50 százaléka. (A gazdasági tevékenységbe az is bele van számítva, hogy a tehenek tovább is adtak tejet.) Képzelhetjük, milyen hatalmas kárt okozott a hosszú szünet. Csak a Renault-műveknél a mindennapos kiesés azt jelenti, hogy 3500 autó nem készül el.
A gazdasági következményeket eddig még senki sem becsülte föl teljesen. A L’Express című folyóirat azonban készített egy hozzávetőleges becslést. Számításai szerint a gazdasági élet egynapos teljes megbénulása a nemzeti jövedelem 0,4 százalékos csökkenését jelenti. Mivel a megbénulás még most sem volt teljes: villany és gáz volt, néhol termeltek a kisebb gyárak is, a parasztok többsége dolgozott és – mint már mondtuk – a tehenek adtak tejet, a sztrájk első hetében a nemzeti jövedelem körülbelül 1 százaléka, azaz 5 milliárd frank veszett el.
Ez még nem olyan szörnyű összeg, hiszen egy aszályos esztendő majdnem ennyi kárt okoz. Tagadhatatlan azonban, hogy nem voltak teljesen alaptalanok azok a megállapítások, amelyek szerint a világ egyetlen gadasága sem állja ki infláció nélkül az ilyen nagy megrázkódtatást. Biztos, hogy sok szónokiasság volt benne, és jórészt a munkásokat akarták megfélemlíteni, amikor ilyen drámai hangú nyilatkozatok hangzottak el: – Egy hosszú sztrájk eltemetheti nemcsak Franciaország, hanem Európa minden reményét. – A termelésben beállt hosszú szünet mindenesetre felidézte az infláció veszélyét.
A DEVALVÁLÁS ELKERÜLHETETLEN
Egyelőre csak a frank tekintélye ingott meg tőle. A frank nemrég még rettegésben tartotta a dollárt. Amikor január 7-én Bázelban összeültek a nyugati bankok képviselői, legelőször is azt mondták ki, hogy De Gaulle devalválásra kényszerítheti a dollárt, ha piacra dobja arany- vagy dollártartalékát. Február 18-án New Yorkban tartott ülésükön pedig azt állapították meg, hogy az egymást követő aranyvásárlási hullámok még jobban megszilárdították a frank helyzetét a dollár rovására. És most ugyanezt a frankot Olaszországban, Svájcban és Nyugat-Németországban még a nagy bankok sem hajlandók elfogadni, a pénzbeváltók pedig egész Nyugat-Európában visszautasítják.
De amíg vették is, katasztrofálisan zuhant a frank ára. Milánói telefonjelentésünkben már beszámoltunk arról, hogyan alakult a frank ára Olaszországban. Még jellemzőbb az, ami a New York-i tőzsdén történt. A válság előtt 1 frank 20,255 centet ért. A Brelton Wods egyezmény értelmében ára legfeljebb 20,1045 centre eshet, mert ha még alacsonyabb, devalválni kell. A válság kitörése után ára 19,5 centre esett. Már akkor kezdték rebesgetni, hogy a devalválás elkerülhetetlen. Sőt abból, hogy a Francia Bank nem lépett közbe a New York-i tőzsdén, hogy feltartóztassa a zuhanást, azt a következtetést vonták le, hogy a devalválás máris elkerülhetetlen.
Május végén a francia kormány bevezette a devizakereskedelem ellenőrzését és harcba vetette az aranytartalék egy részét. A zuhanást megállították, és a frank ára New Yorkban ismét 20,11, majd 20,14 centre emelkedett. Egyelőre tehát tekintélycsorbulással megúszták. Az eddig annyira lebecsült dollártól kellett segítséget kérni, igénybe kellett venni a Közös Piac tagállamainak segítségét, és azok nem voltak szégyenlősek: emlékeztették a franciákat arra, hogy milyen fennhéjázóak voltak még nemrégiben is. A devalválás veszélye azonban nem múlott el. Sőt egyes vélemények szerint ez az egyetlen mentség.
Franciaországnak ugyanis gyorsan vissza kell szereznie gazdasági egyensúlyát. Július elsején életbe lép a Közös Piac rendelkezése, amely szerint a tagállamok között teljesen eltörlik a vámokat. A helyzetre való tekintettel Párizs kérhetne ugyan halasztást, de ezzel a döntést csak elodázná, végül mégis dönteni kell. Mit tesz Couve de Murville, a külügyminiszterből lett pénzügyminiszter? Egyelőre csak találgatni lehet. Azt mondják azonban, hogy tízéves külügyminiszterkedés után azért került a pénzügyminisztérium élére, mert a frank most már nem annyira a belső helyzettől, mint inkább a Közös Piac tagállamaival folytatott tárgyalásoktól függ. Csak nagy diplomáciai ügyességgel lehet őket meggyőzni, hogy az ő érdekük is megsínylené, ha kihasználnák az alkalmat és bosszút állnának azért a sok bosszúságért, amit De Gaulle okozott nekik.
Couve de Murville azonban még nem döntött. Csak annyit lehet tudni, hogy nem lesz könnyű dolga, a helyzet gyors megoldást sürget, De Gaulle viszont nem szívesen mond le rendszerének egyik legfőbb eredményéről: a kemény frankról.
