2024. április 18., csütörtök

Tiltás, szabály, nyuszi és indián

A Zentai út felől közelítettem az útkereszteződéshez. Mivel a Patria Szállónál már lefényképeztek, hogy nem zöldön közlekedtem, most már akkor is óvatos vagyok, ha még zöldet mutat a lámpa. Mert ki tudja? Lehet, hogy mire elkezdek kanyarodni, ha a gyalogosok túl sokat töszmörögnek a valamikori Zvezda mozinál, ami miatt az előttem lévő autóknak várakozniuk kell, megint belcsúszok a nem-zöldbe.
Tudom, hogy itt még nem készül fotó.
Azonban a nevelés nagyon hatásos tud lenni, erre kellett rájönnöm. Felnőtt embereket teljesen meg lehet változtatni. Ezzel nem azt mondom, hogy mindig piroson hajtottam át – ilyen sohasem fordult elő. Szinte. De azt azért mondom, hogy volt bennem normális bátorság a városi közlekedésben. Ami nem jelent semmit, hacsak azt nem, hogy nem anyáztak és tülköltek rám, ha nagyvárosba keveredtem autóval. Kellő sebességgel váltottam sávot, nem ragadtam be, és nem húztam az időt, nem tötymörögtem, és nem fékeztem be váratlanul.
Persze anyáznak és tülkölnek, mert látják a rendszámtáblán, hogy vidéki vagy. De nincs igazuk. Ezt ők is tudják, én is tudom. Más érzés.
Ez a normális bátorság veszett el. Nem találom már magamban. Elbizonytalanodtam. Ebből pedig arra következtettem, hogy kell lennie az emberben valami kütyünek, ami jelzi számára, hogy a szabályokat és normákat be kell tartani – nagyjából.
A nagyjából betartandó szabályok és tiltások egyik legfőbb erkölcsi dilemmája: könyvet lopni bűn-e? Állítólag könyvet lopni nem bűn. Ezen sokat tépelődtem, mert nagyon jó lett volna ez a felmentés. Valamikor régen, amikor némi lelkifurdalást okozott a könyvvásárlás, mert azon a pénzen – havi bevétel – akár három liter tejet is lehetett volna venni. Vagy egy coca-colás üvegben két liter benzint, ha a János bácsinál éppen kapható. Nem azt mondom, hogy nem fogadtam el ezt a szájról szájra terjedő felmentést – lehet, hogy a mérnökök nem is tudják, hogy létezik ilyen, csak a bölcsészek, és nem is mindenütt, csak mifelénk, ahol megviccelt bennünket az élet – már unom sorolni, ország, szétesik, háború, infláció, nyomor stb.
Elfogadtam a felmentést, csak nem volt meg bennem a bátorság. Nem úgy, mint amikor átcsusszanok a sárga lámpánál – akkor is megbüntettek, de nem annyira, mint amikor a piroson.
Nem értem, mondta a rendőr az irodában. Nem érti, amit mondok. Nem nyelvi akadályokról van szó, hanem a helyzetről. Így mondja, hogy nem érti. Mondhatná azt is, hogy fel sem foghatja. Megérteném, végül is ezért lett rendőr. Akkor talán volna esélyem. Nekiveselkedhetnék elmagyarázni, milyen egy februári reggel, amikor már fáj a derekam a hólapátolástól, kések a munkából, és a köztisztaságiak még nem értek oda, hogy lesózzák az utat, tehát átsuttyantam. Nem titokban, hanem a fotóapparát előtt. Klikk. Rendszámtábla, én. Klikk. Elölről, hátulról. Hátulról a rendszámtábla, nem én. Szerencsére. Mondanám akkor, ha fel sem foghatná ezt a viselkedést, a közlekedési szabály ilyen durva megsértését, hogy látja, volt előttem még két autó, akik szintén – de ilyent nem mondunk, mert már az oviban is megvetni való az árulkodás. Akkor inkább azt mondanám, ha jelezte volna a rendőr, hogy számára egyszerűen érthetetlen ez a viselkedés, hogy könyvet viszont nem loptam, mert ahhoz gyáva voltam, pedig szerettem volna. Amiből talán rájöhet, hogy vannak bennem fékek. Működnek. És a piroson is csak mérlegelés után hajtottam át. Nem ukmukfukk és nem nyári hőségben, nem tavaszi reggelen, nem lágy őszben, hanem azon a kurva februári reggelen, amikor meglepett bennünket a hó. De mivel azt közölte velem, hogy nem érti, elnémított.
Biztos megtanítják, hogyan kell bánni az ilyenekkel, mint én. Rám néz, látja, ez valami könyvtáros, ez még könyveket sem lopott életében, ez nem fog pofázni. Milyen igaza van! Nem értem, mondja, és hajában a választék, akár egy nyíl, a szemem közé szegeződik. A homlokom közepébe. Azért teljesen mégsem ismer, hiszen nem ismerhetjük embertársainkat, még akkor sem, ha tudunk velük bánni. De még akkor sem, ha presszió alá helyezve őket kiszámíthatóvá válik a viselkedésük.
Egy kicsit azért visszapampogtam. Nem értem, mit nem ért, mondtam. Végül is nem azért hajtottam át a piroson, mert egyáltalán nem állhattam volna meg. Én is tudom, ő is tudja. Unom, hogy most ezen kezdjek meccselni. Már előre unom. Úgyis én veszítek. Hiszen nincs benne a megértés és empátia szikrája sem. Ezért vette ki az érzelmi vonulatot a mondatából. Annak, hogy fel sem foghatom, van érzelmi töltete. Kifejezi a meggyőződését, elkötelezettségét, korlátoltságát, amire egyébként joggal büszke, és kinyitja a mondataim előtt az ajtót – oh, tulajdonképpen én sem értem, higgye el – az álnaiv változat szerinti próbálkozás. Vagy mérsékelt felháborodással azt is lehetne kérdezni – a visszakérdezés már fél győzelem –, hogy maga még sosem hibázott?!
De aki azt mondja hidegen, hogy nem értem, azzal nincs mit kezdeni. Nem beszélünk egy nyelvet, de még szavaink sincsenek közösek. És nem a nyelvi akadályokról beszélek. Nem érti. Mit lehet erre mondani? Nem baj, basszki, én sem értem, hogyhogy nem érted?! Átmentem a piroson, mert csúszott az út, és különben is késtem. Durván lehetne csak reagálni, azt meg, miközben hajának nyílegyenes választéka a szemem között, a homlokom közepén, köztünk az íróasztalon a fotók, amiket meg kellett néznem, és be kellett ismernem, hogy én vagyok és az én autóm, igazán felesleges, lehetetlen és nevetséges volna. Ha egyszer nem érti.
Bólintok. Erre azt mondja, hogy egyébként valóban csúszott. Mi ez?! Nincs benne semmi gúny, és nem is humoros megjegyzésnek szánta, látom. Közölte, mint egy tényt. Azonban függetlenül a ténytől – tehát a körülményektől, megszegtem a biztonságos közlekedés egyik legfontosabb szabályát. Reggel, 7.26-kor, amikor üres volt az utca, előttem két autó, mögöttem egy, gyalogos sehol, csak az úttestre tapadt hó és a mérlegelés, ami az összes sofőr fejében megfordult – gondolom, ők is megfordultak a napokban ugyanabban az irodában, ahol én is ülök éppen –, hogy ha befékezek, megfarolok, akkor koccanás a mögöttem lévővel, esetleg felszaladok a járdára, nekiütődök a lámpaoszlopnak: tehát menni kell.
Tiltás, szabály, kivételek. Nincsenek kivételek, mert ha belevennénk annak a februári napnak a történetét a szabályba és tiltásba mint kivételt, akkor már nem volna semmi sem, ami jelentőséget adna a szabálynak, és érvényben tartaná a tiltást. Hiszen akkor az eső a látási viszonyokra, a kánikula az érzékszervekre, a száraz hideg az izmokra hat és így befolyásolja a közlekedést, tehát akkor is át lehet hajtani a piroson, ha hőség van és nem az autó csúszik, hanem a kezem a kormányon.
Sajnálom, hogy könyvet sosem loptam a könyvesboltban? Nincsenek felmentések, csak magyarázatok vannak: a könnyelműségünkre, meggondolatlanságunkra, tahóságunkra, lustaságunkra, restségünkre, arra, hogy nem változtattunk élethelyet, amikor – unom felsorolni stb. – ezért néhány könyvvel kevesebbet hagyunk magunk után.
Sajnálom, hogy áthajtottam a piroson? Vettem egy bicajt. Indian Rock, ezt írja a vázon. Remekül szórakozom, miközben tekerek a kora nyári reggelben. Visszahozta a gyerekkorom élményeit. Összevertem a bokám, amikor a bőrtalpú cipőm lecsúszott a pedálról. Többször előfordult. Fehér simlis sapkám is van, a fejembe nyomom, és tekerek. Virágos ruhában és kacketben. Nincsenek tiltások, szabályok, csak a szél cirógatja az arcom.
Megjelent bennem a kerékpározók felsőbbrendűsége és hübrisze is. Nem részletezem, aki autóvezető, pontosan tudja, miről beszélek. Aki bicajos, az is. Emellett pedig a mostanában gyakori felhőszakadásokat követően a boldogság is megjelent bennem. Káröröm? Miközben a vasúti híd alatt órákon át nem lehet áthaladni a kétméteres magasságot is elérő víztömeg miatt, és a város bedugul, a Majsai út megtelik, a Majsai híd rezegni kezd, a Mol kútnál mindenki tülköl, mutogat és káromkodik, mert az autók sora kikígyózik az útkereszteződésbe, ahol egyébként nincs forgalom, mert a vasúti híd alatt folyóvá duzzadt a leszakadt ég, a bicajosok, köztük én is, vidáman ügetnek a széles gyalogjárdán: éppen ott megyek fel a járdára, ahol lefényképezett a közlekedési fotóapparát. Vidáman ugratok az enyhe emelkedőn, ami a vasút téglakerítése mellett kezdődik, és négy-öt bukkanóban mutatkozik meg. A Mol kútnál fékezek, és miközben bekanyarodok, már azt is látom, hol fogok átvágni, hogy eltűnjek az egyik csendes mellékutcában: az autósok, doboló ujjaikkal a kormányon, nem dühösek rám, miközben haubájuk (vajdasági magyar szótár) elé vágódok, talán az is számít, hogy kacketomhoz emelem az ujjam, vidáman intek – én is sofőr vagyok, de most indián és rock (and roll) –, hajtsatok át a piroson, aztán legyetek nyuszik és találkozunk a kerékpárúton!
Lehetetlen volna ilyesmit mondani, erre jutottam, amíg idegesen, bizonytalanul és a töszmörgő gyalogosokon, a flegma feneküket vonszoló lányokon, a kinyúlt trikóban ténfergő borostás férfiakon felidegesedve megnyomom a dudát: húzzatok már, mutogatom, indulás van, hé! Vagy álljatok már meg, rég’ pirosban vagytok, mutatom a gyalogosok pirosló lámpáját.
Le sem ejt senki. Valószínűleg azért, mert nem is csinálok semmit, csak ülök az autóban, töprengek a szabályok-tiltások, lopott könyvek és havas reggelek összefüggésein, a belső reszketésemen, azon, hogy valóban átnevelhetőek-e felnőtt emberek. A valamikori Biró Károly polgármester és az egykori Zvezda mozi utcájába bámulok, nézem az összeérő ostorfák zöld sátrát, miközben valahonnan oldalról-szemből tűz rám a nap, a gyalogosok megugranak, akár a verebek, az előttem lévő autó sofőrje megelégelve töszmörgő szándékos szemtelenségüket, odatülkölt nekik. Ő átment, én beragadtam. Most nem látom a jelzőlámpát. Nem számít, majd érzésből csinálom. Különben is vettem egy bicajt, azt írja rajta: Indian Rock és egy sas bátor feje, éles csőre zárja a feliratot. Sofőrnek nyuszi, bicajosnak indián. Ez a nyár így lesz rock’n roll.