Napról napra szemben ülnek velem a jövendőbeli kis elsősök, nem egyszer szembesülök azzal, hogy amikor megadják a feltett kérdésre a választ, kérdő mondattal, félve, várakozó tekintettel várják a megerősítést, az igenlő bólogatást, boldog mosolyt, vagy ha nem biztosak abban, hogy jó lesz-e a válasz, akkor inkább hallgatnak, vagy várják, hogy a felnőtt válaszoljon helyettük, mint ahogyan életük folyamán eddig is tették. Ez az állandó megerősítési igény az alacsony kudarctűrésre és persze az önbizalom hiányára utal a gyerekeknél. Pedig az életben, az élet minden területén lépten-nyomon szembesülünk a kudarccal, vagyis azzal, hogy nem érünk el mindenben és mindenkor sikert. A játékban, a tanulásban, a barátságban, a párkapcsolatban vagy a házasságban, munkahelyen, a gyereknevelésben, és hosszan sorolhatnánk. De mi is tulajdonképpen a kudarc?
Ha elkezdünk kutakodni az értelmező szótárakban, lexikonokban, az internetes oldalakon, akkor azt látjuk, hogy a meghatározás a szakértő érdeklődési területétől és elméleti hozzáállásától függ, de lényegében a következőképpen fogalmazhatjuk meg: a kudarc egy állapot, élmény, amikor valaki a kitűzött vagy elfogadható célt nem tudja teljesíti. Vagy pl. ha nem tudja elérni azt, amit szeretett volna: célt, eredményt, állapotot stb. A kudarc fogalma valójában viszonyfogalom, mert ebben az esetben a siker ellentéteként értelmezhető. A kudarcélmény általában kellemetlen élmény, általában a megszégyenülés párosul hozzá, ugyanakkor vannak olyan személyek, akik a kudarc megélésében egyfajta kihívást találnak, és nem jelent számukra nagy terhet.
Valójában a kudarc tűrése és feldolgozása egyfajta fejlődési folyamaton megy át, és paradox módon a kudarcélmény hiányával kezdődik. Amikor a gyerekek járni tanulnak, gyakran elesnek, megbotlanak, a fenekükre pottyannak. Nekik természetes, hogy egy pillanatra felállnak, majd újra lepottyannak. És idővel, általában a környezetükben lévő személyek reakciójának függvényében, valamint a sikerélményektől függően az önbizalom és a pozitív énkép formálódásával kialakul, hogy az egyén hogyan küzd meg a kudarccal, és hogy a továbbiakban kellemetlennek vagy további kihívásnak éli-e meg. Ezért fontos, hogy főleg óvodáskorban olyan feladatok elé állítsuk, amikben örömét leli, mert pl. kiscsoportos korban a feladatban rejlő örömért végzi el a gyerek a feladatot, és ha olyan (a képességeinek megfelelő) feladatot kap, amit teljesíteni tud, és ezért pozitív a visszajelzés, kialakul benne az az érzés, hogy ő azt „meg tudja csinálni”, „kompetens rá”. És ezen a kompetenciaérzésen alapszik sok minden az egyén életében, de főleg a tanulás során. Megszívlelendő Kodály Zoltán véleménye, amelyet mások is alátámasztottak már: „Az óvoda már valóságos élet. Ami sebet ott kap valaki, gyakran holtig sem heveri ki. S ha jó magot ültetünk bele, egész életében virágzik.”
A kudarccal kapcsolatos fogalom az ún. kudarctűrés is. A kudarctűrő képesség nélkülözhetetlen a tanuláshoz, fontos, hogy az egyén el tudja fogadni azt, hogy valami nem sikerülhet elsőre, és hogy belássa, hogy az ember hibázhat, hogy ne veszítse el a türelmét, ne adja fel a próbálkozást rögtön. Meg kell tanulnia, hogy a hibázás a tanulás útja. Kudarctűrésre van szükség a játékban, sportban, a munkahelyen stb. A kudarctűrés azonban a személyiség érettségi tényezője is. Van, aki a kudarctűrés művészetéről beszél, ami kialakítható, fejleszthető. És ez a jó benne. Szülőként, nevelőként sokat tehetünk azért, hogy a gyerekekben fejlődjön a kudarctűrő képesség és a kudarccal való megküzdés. Ebben is egy nagyon találó, Antoine de Saint-Exupéry tollából származó idézet ad alapvető útmutatót. „Őrizz meg attól a naiv hittől, hogy az életben mindennek simán kell mennie! Ajándékozz meg azzal a józan felismeréssel, hogy a nehézségek, kudarcok, sikertelenségek, visszaesések az élet magától adódó ráadásai, amelyek révén növekedünk és érlelődünk!” Saját példával, modellként mutatjuk meg nekik, hogy a kudarc nem szégyen, sokkal inkább egy olyan tapasztalat, amiből tanulni lehet, és hogy a kudarc megélése a lelkiállapottól is függ. Főleg nem várhatjuk el a gyerektől, hogy másként reagáljon kudarc esetén, ha mi magunk, a saját kudarcunk alkalmával kiabálással, káromkodással, csapkodással vezetjük le az általa jelentkező feszültséget, érzelmi hullámzást. Rajtunk is látnia kell az önuralom megnyilvánulását. Nem szabad elfelejteni azt sem, hogy a kudarc esetében nagyon fontos a visszajelzés, a szülői visszajelzés, hogy hogyan reagálnak ők maguk a gyermekük kudarcára. Oda kell figyelni, hogy milyen magasra, és mennyire reálisra állítjuk fel mi, és ezzel a gyermekünk is az elvárási mércét, hogy tőle mit várnak el. Ne azt közvetítsük a gyermekünknek, hogy tőle csak a tökéletesség várható el. Olyan lehetőségeket kell teremteni, hogy a gyermek biztonságos környezetben tapasztalhassa meg a kudarc nagyon is keserű érzését, és ez általában játékhelyzet szokott lenni. Ezekben a helyzetekben segíthetjük gyermekünket azzal, hogy azt hangsúlyozzuk, hogy ő akkor is jó, és akkor is szerethető és főleg elfogadható, ha kudarcot vall.
És legyen mindig a szemünk előtt, hogy: „Ha cselekszel és győzöl, az csodálatos! Ha cselekszel és veszítesz, az fájdalmas – de ez még nem kudarc. A kudarc az, ha nem teszel semmit!” (Bob Gass)
