2024. április 20., szombat

A preparált zongora

Megemlékezés Szabadosról, Jovicáról és önmagunkról

Kimondható: Nincs már valódi jazz.

Így kezdődik Bicskei Zoltán új könyve, A szív sorsa. A könyv borítója, a tapintása, grafikája és nem utolsósorban az első mondat, ez a határozott leütés hamisítatlan Bicskei-kézjegy, mondhatnám, fufuság.

Az egész, párját ritkító Bicskei-/Dormán-könyv/album annak a sarkos megállapításnak a cáfolata, amely a kötet első mondatában olvasható: Nincs már valódi jazz.

Mi a valódi, és mi a jazz? – merül föl a kérdés a merész megállapítás nyomán. Én nem tudom, mi a valódi, és mi a jazz. Azt viszont tudom, hogy Billie Holiday angyali hangja és a Mississippi-delta néger muzsikája a lelkemet melengeti. Abban is biztos vagyok, hogy a jazz nem szűnhet meg, mert a szeretet kiáradása – ahogy ezt a szerző állítja –, és mélyen őszinte/emberi, szabad és improvizatív, tehát örök.

Vegyük sorjába. Ez a könyv túlnő azon, amiről beszél. A szív sorsa élő cáfolata annak a megállapításnak, hogy valami nincs, valamit bedarált, megsemmisített az idő. Megjelenése, léte bizonyítja: az írott, rajzolt, fotózott, emlékekből felépített mű is jazz, csak szabad füllel nem hallható. Kell hozzá a belső hallás, és tapasztalni fogjuk, sokféle formában érzékelhető, mert a jazz magatartás.

Ez a párját ritkító könyv nevezhető egy elszánt, meg nem alkuvó, makacs ember magánakciójának. Nevezhető az Újvidéki Jazznapok krónikájának, egy kor, egy állapot sajátos tükrének vagy naplónak. Mégsem magánakció, mert ott, ahol a puszta embere nagyot üt pásztorbotjával, ott mindig elpattan egy húr, sokszor az eget és a földet összekötő/elválasztó láthatár húrja, és akkor eggyé válik a lent és a fönt. A pásztor gamósbotja csak részben magánügy. Az, amit megcselekszik, a leütés, az a közösség hangja (is). Felébreszt, lázít vagy megnyugtat. Bicskei könyve, a művészetről, életről, egyéni felelősségről és közösségről kimondott véleménye hasonló hatással van ránk. Felháborít vagy megelégedéssel tölt el, és jelzi, van élet, tehát van, lesz jazz. Igaz, most másként, mint sok évvel ezelőtt Újvidéken, amikor 1979 és 1988 között a jazzvilág legnagyobb muzsikusai vonultak föl, koncerteztek az Újvidéki Jazznapok keretében, amelynek egyik fő megálmodója és szervezője Bicskei Zoltán volt.

A tanítás szerint A hit Isten ajándéka. Olyan, mint a jó hallás, kegyes ajándék. Mindaz, ami nemesebb nálunk és meghalad bennünket, ajándék, Isteni kegy. Mindenki kap útravalót, csak nem mindig ismeri föl értékeit. A mai embernek nincs türelme, könnyen elragadtatja magát. Ítélkezik és akar. – Indulj, valósítsd meg magad! Vedd és vidd! Ez jár neked! – ilyen profitszerző reklámszövegek válnak irányadó gondolattá, életbölcseletté. A mai embernek nincs türelme várni, elfogadni, csupán akar. Akar akkor is, amikor nem méltó a kegyre, amit mindenáron meg akar szerezni.

A látás, hallás és érzékelés Isten ajándékai, mint ahogy – mondjak már én is egy bölcsességet, amit, persze, kölcsönvettem – a zene is Isten ajándéka. Nem Bach az ötödik evangelista? Lehet, hogy Bach is jazz-zenész volt. Ki tudja? Pedig én azt sem tudom, mi a zene. Azt sem, hogy hol a határ zörej és zene között. Vajon az ébredő város reggeli zaja, az alkony csendje vagy fülzúgásunk zene-e? Vagy csak az, amit előre megfontolt szándékkal, tudatosan hoz létre az ember? És mért van az, hogy újabb kori mesterek nagy műgonddal igyekeznek előállítani, vagy ahogy ők állítják: megalkotni a reggeli város zaját és az alkony csendjét? Valójában mi a mi feladatunk? Alkotni, ítélkezni, vagy az események szemtanúja lenni?

Mi a jazz?

Egy érzet, amelyet csak a lelkünk mélyén

élő ízlés és lelkiismeret tud felismerni.

Megnevezhetetlen, és mint annyi minden

más, a forma világa felől nem megfogható.

Ez áll mottóként Bicskei Zoltán könyvében.

Esztétika? Szép? Rút? Ízlés? Lelkiismeret? Milyen mércék ezek? Tudjuk, érezzük, ez nem az, amivel mérhetők vagyunk, hiszen a lelkünk, amelyben ég és föld, menny és pokol, a hétköznap szakralitása és az ünnep egyszerűsége is jelen van, leírható, de rőffel mérni nem lehet. Az ember sehogyan sem mérhető, végül mégis megmérettetik.

A könyv olvasása közben könnyen elkalandozik az ember, részben, mert régi hangsorok, képek derengenek fel emlékezetében, részben azért is, mert úgy érzi, a művészet ellenpont. Annak az ellenpontja, amit a fogyasztói társadalom, az üzlet ma kínál, pontosabban ráerőszakol a jóhiszemű emberre. Hol a dallam, kint vagy bent? Egyáltalán van-e jelentősége a dallamnak? Én lemaradtam a szabad improvizatív zene világáról, a kortárs zenéről. Ugyanígy a posztmodern irodalomról és a konceptuális művészetről is, mégis tanúja vagyok ennek a kornak és annak is, amely Bicskei Zoltán könyvében megjelenik. Az emlékek nem elegendőek. Mindennap újra kell fogalmaznunk magunkat, újra kell fogalmaznunk hitvallásunkat, minden lényeges mondatunkat. Az értékek, ha elhagyjuk azokat önmagukban, idővel semmissé válnak. Újra kell írni mondatainkat, részben önmagunk, részben a mondatok miatt, és végül maga az írás miatt is, hiszen minden reggel új a múltunk és új a jövőnk is. Ezt érezhetjük Bicskei Zoltán könyvét olvasva. Szövegei megerősítenek abban, hogy Fufu szélsőséges, mert hagyományos értékekhez, a gyökerekhez ragaszkodik. Diverzáns, aki folyton felrobbantja a meleg, semmitmondó cifraságokat, amelyek művészetként telepszenek ránk. Jó, ha egy közösség rendelkezik olyan egyéniséggel, aki kompromisszumot nem ismerve tudja, mi a dolga, és ezzel felháborodást, rajongást vált ki.

Ez a könyv/album, amely még életében (hála Istennek!) állít emléket Dormán László jazzfotóinak, a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet kiadásában jelent meg, hangzó anyag nélkül, mégis olyan, mint egy ráncba szedett hajnali jam session.

„Minden reggel az örökkévalóság kezdődik.”

A Kilátó e számában közölt Dormán László fotók és Bicskei Zoltán rajzok A szív sorsa című könyvben jelentek meg