2024. március 19., kedd
A PÁRIZSI MEGMOZDULÁS ÉVFORDULÓJA (11.)

Szeretkezz, ne háborúzz

Életünket, társadalmunkat és történelmünket a forradalmak formálják. És nincs vesztes forradalom. Leverhetik, de anélkül is minden világokat megmozgató, tabukat döntő nagy megmozdulást természetszerűen követ. Ilyen volt az 1968-as francia forradalom is. Folytatásos tárcánkban erről a nagy eseményről szólunk.

Mint már mondtuk: az 1968-as forradalomnak két mozgatóereje volt. Az egyik: a fiatalok lázadása a tabuk és tilalmak világa ellen. A másik pedig: vagy tiltakozás ennek a világnak egy mellékhatása, elsősorban a katonaköteles fiatalokat sújtó jelensége, a háború ellen. Ebből lett a mozgalom másik legjellemzőbb jelszava: szeretkezz, ne háborúzz! (Csak így, zárójelben mondjuk el, hogy volt még néhány elgondolkodtató jelszavuk. Például: Legyünk reálisak, akarjuk a lehetetlent! Aminek ellentmondott másik jelszavuk: Lehetelen nincs.) Vagy pedig megérzése annak, hogy a világ olyan változás felé indult el, amely veszélyes lehet a fiatalok számára. A mozgalom megértéséhez most ezzel a két dologgal kell foglalkoznunk.

TILTAKOZÁS A HÁBORÚ ELLEN

A francia ifjúságnak addig már volt egy keserű tapasztalata, aminek hatására csatlakoztak elsősorban az amerikai fiatalok mozgalmához, a tiltakozáshoz a vietnami háború ellen. Ez az algériai háború volt. Azzal kapcsolatban ugyanis a franciáknak ugyanolyan megpróbáltatásokon kellett átesniük, mint most a szerbeknek Koszovóval kapcsolatban, csak jóval nagyobb méretben. Hárommillió franciának kellett idegen uralom alá kerülni egy országban, amelyben addig ők voltak az urak. Ők kerültek ugyanis nagy dilemma elé: vagy elfogadják ezt az idegen uralmat, vagy elköltöznek Franciaországba.

Az algériai függetlenségi háború ugyan 1954-ben kezdődött és 1962-ben ért véget azzal, hogy Algéria elnyerte a függetlenségét, de volt benne két olyan megrázó élmény, ami a francia fiatalokat fogékonnyá tette az amerikaiak vietnami háború elleni tiltakozása iránt. Az első az, hogy igazi háború volt, hisz az Algériai Felszabadítási Front véres háborút folytatott Franciaország ellen, amelynek 1958-ban 800 ezer katonája volt Algériában. És ezek a fiatalok gyerekként sokat hallottak az ezzel járó borzalmakról. De már saját élményeik is lehettek arról, hogy a békekötés milyen borzalmakat hozott magával. Az algériai függetlenséget elutasító és a békekötést árulásnak nyilvánító, már előtte minden eszközzel megakadályozni akaró franciák ugyanis létrehozták az OAS (Organisation Armée Secréte – a Titkos Hadsereg Szervezete) nevű terrorszervezetet, amelynek még a mi terrorizmushoz hozzászokó világunkban is sok, mintegy 12 ezer áldozata volt.

Ezek a borzalmak eredményezték azt, hogy a francia fiatalok is szerepet vállaltak a francia társadalom nagy megpróbáltatásaiban. Már 1961 áprilisában megalakult a FUA (Front Universitaire Anti-Fasciste – Az Egyetem Antifasiszta Frontja), és aztán 1968-ban bekapcsolódott a fiatalok mozgalmának a szervezésébe, a fiatalokat pedig ezek a borzalmak tették fogékonnyá arra, hogy a vietnami háború elleni tiltakozásban szolidaritást vállaljanak az amerikai fiatalokkal.

VALAHOL UTAT TÉVESZTETTÜNK

A másik dolog pedig az, hogy a fiatalok – mint ahogyan az állatok előre megérzik a földrengést – megérezték, hogy a társadalom fejlődése rájuk nézve veszélyes fordulatot vesz. Ennek a fordulatnak a hatása mára érlelődött meg igazán. Abban, hogy ma nem egy olyan európai ország van, ahol könnyebb nukleáris mérnököt találni, mint vízvezeték-szerelőt, akit úgy kell „behozni”. Ugyanakkor nekünk már van doktoranduszunk, aki Németországban mosogat.

Gondolunk itt arra, hogy a társadalom azt találta legegyszerűbb megoldásnak a fiatalok számára, hogy tanuljanak minél tovább. A kötelező nyolcosztályos iskola után még végezzék el a középiskolát. Utána minél többen menjenek egyetemre. Majd még az egyetemi tanulmányokat is minél többen hosszabbítsák meg minél tovább. Ma már jön a Master-fokozat, majd utána következtek még a doktorképző fokozatok is. Minél tovább tanuljanak a fiatalok, mert addig nincs velük gond, addig nem kell munkát találni nekik.

A fejlődés tehát abba az irányba ment el, hogy a fiatalok legtermékenyebb, nagy tettekre legalkalmasabb éveikben (azokban az években, amelyekben Nagy Sándor meghódította az akkor ismert világot) mint kisdiákok ott ülnek az iskolapadban. És alkalmazkodniuk kell már öregnek tartott tekintélyekhez. (Már nálunk is az informatikát tanuló másod-harmadévesek jobban otthon vannak a komputer világában, mint a tanár.) Méghozzá olyan tekintélyekhez, akiket szintén deformált a rendszer, hogy (mint egy egyetemi tanár ismerősöm elpanaszolta) többet kelljen törődniük a minősítésekkel, pontokkal, mint a kevésbé fontos tanulmányokkal.

A huszonéves fiatalnak ilyen helyzetben a neki legkevésbé megfelelő körülmények között kell élnie. Mint ahogyan a forradalmi napokban egy nanterre-i egyetemista elpanaszolta a mozgalom iránt érdeklődő újságíróknak: „Húszévesen úgy élek, mint egy kisdiák, bezárva egy szobába, ahol még az apámat, a testvéremet sem fogadhatom.” És mindezt végig kell csinálniuk, közben egyáltalán nem biztos, hogy utána munkát kapnak. Mert az egyetem minden évben tömegesen dobja ki a végzett diákokat, azzal viszont senki sem törődik, hogy mi lesz velük.

Franciaország ma már ott tart, hogy hetven egyeteme van, 7000–67 000 egyetemistával. (A legkisebb létszámúnak 7000, a legtömegesebbnek 67 000 – már egy egész kisváros lakosságával felérő – hallgatója van.)  És a probléma azért jelentkezhetett leghatározottabb és legtömegesebb formájában Franciaországban, mert náluk az 1967–68-as tanévben annyi egyetemista volt, mint Angliában, Németországban és Belgiumban együttvéve, méghozzá úgy, hogy 1938–39-ben 60 ezer, 1955–56-ban 150 ezer, 1962–63-ban 280 ezer és 1967–68-ban 605 ezer, tehát a tízszerese. És ez a 605 ezer először érezte meg, hogy mi vár rájuk, ha kétmillióan lesznek.