2024. március 19., kedd
A PÁRIZSI MEGMOZDULÁS ÉVFORDULÓJA (8.)

De Gaulle közbelép

Életünket, társadalmunkat és történelmünket a forradalmak formálják. És nincs vesztes forradalom. Leverhetik, de anélkül is minden világokat megmozgató, tabukat döntő nagy megmozdulást természetszerűen követ. Ilyen volt az 1968-as francia forradalom is. Folytatásos tárcánkban erről a nagy eseményről szólunk.

A forradalom az, amikor a rendkívüli hétköznapivá válik – ez a francia forradalom egyik jelszava. Ez egyben válasz arra, hogy forradalom volt-e az, ami Franciaországban történt? A válasz pedig az: forradalom volt, csak nem a szó szoros értelmében. Ahogyan a francia lapok írják: a szavak, a felfogások forradalma nem társadalmi rendszert változtatott, mint az 1789-es  francia és a 1917-es orosz forradalom. Még csak nem is egy korábbi forradalom vívmányának megszilárdítását szolgálta, mint az egész Európán végigsöprő 1848-as forradalom, nem is sikertelen kísérlet volt egy rendszer megváltoztatására, mint az 1956-os magyar forradalom. De forradalom volt. Mint később látni fogjuk, olyan folyamatokat indított el, amikre csak igazi forradalmak képesek. Ugyanakkor, mint minden forradalom, a hétköznapok teljes felborítása volt. Tehát szükség volt arra, hogy a rend helyre álljon, a hétköznapok ismét a szokásos módon peregjenek. Mindent leegyszerűsítve azt mondhatnánk: a szemetet ki kell vinni. A hétköznapoknak ezt a visszaállítását hozta meg De Gaulle.

MINDEN LEHETSÉGES   

Ez is a francia forradalom egyik jelszava. Azokban a forradalmi napokban tényleg minden lehetséges volt. Ezt ismerte fel Charles de Gaulle, akkori francia köztársasági elnök is, aki 1968. május 18-án romániai látogatását megszakítva tért vissza Párizsba. Mert tudatára ébredt, hogy valamit tenni kell. Képzeljünk el egy olyan állapotot, hogy az országban nem járnak a vonatok, Párizsban nincs metró, nincs televízió, nem jelennek meg az újságok, és ami a hétköznapok felborulásának legszörnyűbb jele: Párizsban nem viszik el a szemetet. Meddig lehet ezt kibírni, és mi jöhet ez után?

Ezzel a problémával találta magát szemben az államfő. Először is felmérte e helyzetet. Azzal nézett szembe, hogy a forradalom előtt majdnem unalmas nyugalom volt, egy békés korszak, amelyben az ország gyorsan fejlődött, a társadalom felvirágzott. De jelentkezett egy fiatalság, amely szembenézett sorsával, felmérte, hogy sok mindenen változtatni kell, és eltökélte, hogy e változtatás érdekében tesz is valamit. És ez a megmozdulás akkor következett be, amikor a társadalom is átérezte, hogy a változások korszaka következik. Ezt a helyzetet használták ki a különféle baloldali csoportocskák és a politizáló szakszervezetek.

De Gaulle igazi nagy államférfi volt, átérezte, hogy ebben a helyzetben nem szabad frontálisan szembefordulni a tömegekkel, a közhangulattal. Már azért sem, mert május 13-a nemcsak az általános sztrájk kezdetének a napja, hanem az a nap is, amikor Párizsban 800 ezer ember tüntetett ellene. Ezért az ország népéhez május 27-én intézett beszédében elismerte, hogy tényleg vannak problémák. (Ezt tette Tito is, nem ítélte fel az egyetemisták megmozdulását, hanem elismerte, hogy a fiatalok tényleges problémáról szólnak). „Nyilvánvalóan az egész világ megérti – mondotta többek között –, mit jelentenek az egyetemi, majd társadalmi mai események. Látja, hogy ez annak jele, hogy változtatni kell társadalmunkon”. Változtatni a mindennapi politikán és a közös tevékenységen. Majd így folytatta: „Előttünk és az egész világ előtt az áll, hogy nekünk, franciáknak meg kell oldanunk egy problémát. Ennek hiányában rohanunk a polgárháború felé.” Csak éppen az a kérdés, hogy mit kell és mit lehet tenni egy olyan helyzetben, amikor tényleg minden lehetséges?

AZ ELNÖK MEGTALÁLJA A MEGOLDÁST

Egy darabig De Gaulle maga sem tudta, mit kell tenni. A fenti beszédet megelőzően arra várt, hogy mit tesz maga a forradalom. Ott azonban semmi jele sem mutatkozott annak, hogy tudják mit kell tenni, hogyan is lehet továbbmenni. Amikor ezt a beszédet mondta, már megvolt az elképzelése a tennivalókról. Sőt már az első lényeges lépést meg is tette: miniszterelnöke, Georges Pompidou május 25-e és 27-e között, a Grenelle-i megállapodásban megegyezett a szakszervezetekkel és a munkaadók szövetségével.

Ez Grenelle Párizs egyik negyede, a Rue de Grenelle és a Boulevard de Grenelle tája. A munkásokat hét(!) szakszervezet képviselte, a munkaadókat pedig két szövetségük. Megállapodtak abban, hogy 35 százalékkal nő a minimálbér és 10 százalékkal a többi munkabér, továbbá, hogy megalakulnak a vállalati szakszervezetek. A probléma abból adódott, hogy a munkások jelentős része ezt a megállapodást nem fogadta el. Tulajdonképpen azért, mert vagy nem tudták, mit akarnak, vagy menteni akarták a megteremtett vállalati önigazgatást.

Ekkor következett az, hogy május 29-én De Gaulle titokzatos módon eltűnt Párizsból. Később kiderült, hogy Baden-Badenbe utazott, hogy barátjával Massu tábornokkal megtárgyalja: számíthat-e a hadseregre, ha kénytelen lesz erőszakkal letörni a forradalmat. (A forradalmak sorsát mindig a hadsereg dönti el. Az orosz cár akkor mondott le, amikor a katonák nem voltak hajlandóak a tömegbe lőni. És Ceasescu akkor választotta a menekülést, amikor a hadsereg nem állt melléje.)   Szerencsére erre nem volt szükség, mert közben megváltozott a hangulat: Párizsban egymillió ember tüntetett De Gaulle mellett. Mert mint már említettük, Párizsban két hétig nem vitték el a szemetet és a franciáknak egyszerre elegük lett a forradalomból. Így csak annyi történt, hogy a hadsereg egyenként átvette a közszolgálatokat, a rendőrség letartoztatta a tovább sztrájkolókat.

Az egyetemisták még egy darabig tartották magukat, de nem sokáig. Mint már mondtuk: először „elesett” a Sorbonne, majd a katangaiak kiutasítása után az Odéön is. De Gaulle pedig kiírta a választásokat: na akkor nézzük, mit akar a francia nép. Erről már – kicsit később, a forradalom vezéreinek és hatásának bemutatása után – a lapunkban akkor közölt tudósításokkal számolunk be.