2024. április 19., péntek

Versenyben vagyunk

Politikusaink és közgazdászaink is gyakran hangsúlyozzák a versenyképesség növelésének szükségességét. Leginkább azonban bővebben nem magyarázzák meg, mit is jelent ez a fogalom. A gazdasági versenyképesség összetett dolog, nem csupán egy tényezőtől függ, hogy egy-egy vállalkozás vagy egy egész nemzetgazdaság mitől lesz konkurens másokkal szemben. Ahogyan sok minden, illetve szinte minden viszonylagos, úgy a versenyképesség kifejezetten az. Éppen ezért nagyon nehéz számszerűsíteni, de ezzel mégis folyamatosan próbálkoznak. A Világgazdasági Fórum (World Economic Forum – WEF) évi rendszerességgel összeállítja a világ országainak versenyképességi listáját. Ilyenkor nagyon sok tényezőt vesznek figyelembe és lényegében nincs okunk abban kételkedni, hogy egy ilyen rangsornak ne lenne valóságalapja. Legutóbb 2017 őszén tette közzé a WEF a ranglistát. Szerbia a versenyképesség tekintetében a 78. helyen végzett a 137 országot felölelő listán. Önmagában ez nem sokat mond, hiszen tisztában vagyunk azzal, hogy nem vagyunk az élvonalban, még ha a politikusok nyilatkozatai nyomán esetenként ez akár úgy is tűnhetne. Ami azonban sokatmondó tény, hogy a listán országunk az egy évvel korábbihoz képest 12 hellyel lépett előrébb. A dolgokat ugyanis érdemes mindig a folyamataiban szemlélni, és ez az lőrelépés azt jelenti, hogy viszonylagosan is van fejlődés.

SVÁJC VERHETETLEN

A legutóbb elkészített versenyképességi rangsort már hatodik éve Svájc vezeti. Az Amerikai Egyesült Államok tavaly feljött a második helyre, Szingapúr pedig ezzel visszacsúszott a harmadikra. Japán a kilencedik. A rangsor első harmadát többnyire az európai országok és más OECD-tagállamok foglalják el, de az olyan feltörekvő országok is jól állnak, Kína pl. 27., India 40,, Oroszország pedig a 38., ami az előző évhez képest öt hellyel jobb. A lista utolsó három helyén Csád, Mozambik és Jemen áll. A Világgazdasági Fórum 2003 óta minden évben közzéteszi a világ országainak versenyképességi rangsorát. Legutóbb 137 országot felölelő listát tettek közzé. A Globális Versenyképességi Index szakmai vélemények szerint is jelenleg a legátfogóbb ilyen jellegű mutatószám a világon. Nagyon összetett a kiszámítása is, hiszen összesen 114 olyan részmutatóból áll össze, amelyek befolyásolják, illetve befolyásolhatják a termelékenységet és a hosszú távú növekedési potenciál alakulását. A végső eredmény tehát valóban sok tényező figyelembevételével alakul ki. A gazdaság teljesítőképessége, a kormányzat hatékonysága, az infrastrukturális körülmények alakulása, az üzleti életben tapasztalható hangulat, az oktatásminősége egyaránt meghatározza a mutatószám végső értékét. A rangsor kialakításánál figyelembe vett több mint háromszáz adat mintegy kétharmada konkrét számérték, egyharmada pedig kérdőíves felméréseken alapuló becslés. Ez utóbbi kétségeket kizárólag tartalmazhat szubjektív elemeket is, a döntő többség azonban konkrét számadatok eredője.

TERMELÉKENYSÉGI PARADOXON

A versenyképesség fogalma körül mindig is éles viták folytak. A lista mellett pedig mindig készül egy átfogó jelentés is azzal kapcsolatosan, hogy milyen társadalmi és gazdaság folyamatok befolyásolják döntően egy ország gazdasági versenyképességét. Ebben a jelentésben meglepő módon az is szerepel, hogy az informatikába történt hatalmas beruházások ellenére a termelékenység – mint a versenyképesség egyik fontos tényezője – az országok jelentős részében nem növekedett. Legalábbis a két dolog mutat szoros összefüggést: az informatikába fektetett összegekkel arányosan nem nőtt meg a versenyképesség. Ez bizonyos szempontból meglepő lehet, hiszen napi szinten azt szajkózzák, hogy a digitalizáció, az IT-szektor fejlesztése jelenti a haladást. Haladásról kétségtelenül beszélhetünk, de itt is fontos lenne nyilván bizonyos dolgokat differenciálni, illetve lehet, hogy a mérési módszereket is felül kellene vizsgálni. Évtizedek óta ismert közgazdász körökben a termelékenységi paradoxon kifejezés fogalma. Robert Solow Nobel-emlékdíjas közgazdász volt a megalkotója, így Solow-paradoxonként is szokás emlegetni. A kutató a nyolcvanas években azt kezdte vizsgálni, hogy fejlett országokban miért csökken a termelékenység növekedésének az üteme az egyre inkább elterjedő gépesítés és a technikai innovációk ellenére is. A neoklasszikus elméletek szerint ugyanis a hatékonyabb termelési technológiáknak a termelékenység javulását kellene eredményezniük, a valóságban viszont ennek az ellenkezője történt: a fejlett országokban a 60-as évek óta lassuló ütemben nő a termelékenység, az elmúlt tíz évben pedig sok helyen nem is nőtt. Robert Solow szerint: mindenütt látjuk az informatika hatásait, kivéve a termelékenységi statisztikában. Az informatikai beruházások és a nemzeti kibocsátás növekedése közötti ütemkülönbség matematikailag is szépen kimutatható. Egyik oka lehet ennek – ami nálunk is megfontolandó –, hogy az országok gyorsabban fejlesztették a technológiát, mint ahogyan a felhasználói erre fel voltak készülve, így nem tudnak lépést tartani, és nem tudták a valódi előnyeit kihasználni.