A depresszióról sokan még ma is azt gondolják, hogy ritka, mint a fehér holló. Főként csak filmekből informálódnak, ahol természetesen a depressziónak azt az oldalát mutatják be, amely a mindennapi ember számára személyes élményként nem ismert. Így aztán könnyen arra a következtetésre jutunk, hogy a filmekből ismert módon lehet csak depressziósnak lenni, a többiek, akik a környezetünkben élnek, csak lusták összeszedni magukat. Fokozottan érvényes ez a gyerekekre és fiatalkorúakra, akiknek – néha úgy tűnik – azon kívül, hogy tanulógépekké kell transzformálódniuk, semmilyen érzelemre, főként negatívra nincsen joguk. Pedig a gyerekeknek éppúgy vannak nehézségeik, amelyekkel próbálnak megküzdeni, mint a felnőtteknek, csak nem mindig tekintjük őket létjogosultnak, hiszen ha nem oldódnak meg, attól még nem hal éhen a család.
A környezetünkben élő gyerekek és fiatalkorúak fokozottan ki vannak téve a stressznek és a depressziónak, mivel olyan körülmények között nőnek fel, amely hajlamosabbá teszik őket erre. A szakirodalom szerint a depresszió kialakulását a genetika is befolyásolja, nem csak a környezeti tényezők (gyerekkori bántalmazás, elhanyagolás, családtag elvesztése), ugyanígy az ellene való hatékony védekezés is több mindentől függ. Azt is tudjuk, hogy a depresszió nem lustaság és múló rosszkedv, hanem pszichiátriai kórkép, és huzamos ideig fennáll. Nagyon sok embert, köztük gyerekeket és serdülőket érint világszerte, és a tinédzsereknél is a vezető halálokok közé sorolandó.
A gyógyszeres kezelés és a különféle terápiák alkalmazása egyes kutatások szerint az érintettek felénél nem indít be lényeges változást, ezért szülőként és tanárként, tanítóként tudnunk kell, hogy a depresszióban érintett diákok nemcsak szakemberi segítséget, hanem mindennapos lojális, empatikus hozzáállást igényelnek, elsősorban az őket körülvevő felnőttek részéről.
Aggasztónak tartom, hogy oktatási-nevelési rendszerünk kiemelkedő hangsúlyt fektet a minél eredményesebb tanulásra, a különféle kompetenciák fejlesztésére, de még mindig kevés szó esik azokról a tanulókról, akik depressziós vagy depresszióhoz közeli állapotban küzdenek meg nap mint nap azért, hogy megállják helyüket az iskolában. Nem mindig könnyű tanárként felismernünk a depresszió tüneteit, mert mint az előbb szó volt róla, főleg filmekből vannak az információink. A testsúlyváltozás, a levertség, a ziláltság, az alvászavar, alváshiány, fáradtság, kimerültség mind lehetnek tünetek, ezért fontos, hogy ne intézzük el egy legyintéssel, főként ne fenyegessük a gyerekeket büntetéssel, egyessel, megróvóval. Ugyanúgy tudnunk kell, hogy a pozitív változás jellemzően nem történik meg egy pszichológusi konzultáció után azonnal, időre és türelemre van szükség. Sajnos ez a legkevesebb az iskolákban, pedig ha hosszú távon gondolkozunk, akkor sokkal jobb időt hagyni, amíg a tanuló érzelmileg stabilizálódik, mintha folyamatosan újabbnál újabb terheket pakolunk a vállára, amivel esélye sincs megküzdeni. Bizonyos statisztikák szerint minden ötödik tinédzser érintett a serdülőkori depresszióban, vagyis elég sokukkal találkozunk az iskolai munkánk során, annak ellenére, hogy nem fedezhető fel első látásra. Ne felejtsük el, hogy az ilyen és egyéb problémákkal küszködő gyerekek elsősorban azért lesznek majd hálásak nekünk, mert együttérzéssel fordultunk feléjük, nem pedig azért, mert katonatisztként követeltünk tőlük olyan eredményt, ami számukra az adott pillanatban fényévekre volt.
A mai világban nemcsak a felnőtteknek nehéz boldogulni, hanem a gyerekeknek is.
