A múzeumok, belső lényegüket tekintve, alapvetően elszomorítanak. Míg a természet, és végső soron az Univerzum is az örök megújulást jelenti, addig a preparált és konzervált természeti és társadalmi értékek a végleges elmúlást, az enyészetet juttatják eszembe. Habár az egyiptomiak elképesztő mértékkel alkották meg piramisaikat, végül, ha nagyon sokára is, minden múmia elporlad a szarkofágjában. A porhüvely, a báb rendeltetése ott ér véget, ahol a pillangó a Napba felröppen. S miközben ez utóbbi jelenti a lét, mint olyan lényegét, olybá tűnik, Hermész Triszmegisztosz népe is elkezdett már hinni az anyag káprázatában, és megpróbálta átemelni a porból és hamuból valót az örökkévalóságba; ami lehetséges ugyan – de nem itt és most, a tér és idő délibábóceánján.
Ezért fog el az áhítat valahányszor a tengerek türkizében megmártózok vagy egy árnyas erdő templomának ösvényein végigballagok – és maradok többnyire közömbös az ember cifra palotái, tornyaival az Eget hasztalan bökdöső templomai között elhaladtomban. Ami kívülről hivalkodó, az belül leginkább üres.
(Fotó: Patyi Szilárd)
A fentiek elsősorban persze a történeti múzeumok kapcsán jutnak eszembe, de a tudomány „fejlődését” felvonultató intézmények is hasonló érzéseket ébresztenek bennem. Egészen más a helyzet a szépművészeti múzeumokkal. Noha a képzőművészeti alkotások esetében vagyok a leginkább „válogatós”, Párizsban, Rómában, Firenzében, Szentpétervárott vagy New Yorkban járva, ha beavatott társsal tehetném meg, bizonyára ellátogatnék az ott fellelhető műremekeket megtekinteni. Bár tisztában vagyok vele, hogy ezek a tárgyak is előbb vagy utóbb porrá lesznek, a lelkünkben lecsapódó hatásuk – pillangó-effektus módjára – továbbgyűrűzhet a Mindenség spirálján – és ez már maga az Örökkévalóság. A könyvekkel kapcsolatban, ami engem illet, irreleváns, hogy az eredeti Smaragdtáblát tartom-e a kezemben, vagy a Hamvas-életműsorozat ide vonatkozó, frissen nyomtatott kötetét (amelyben ráadásul még magyarázat is van). Ahogy fentebb is említettem, a tartalom, a belső lényeg és a hatás, melyet kivált azok, melyek izgalomba hoznak.
Aztán nem véletlenül írtam le a „beavatott” szót sem. Az egy-egy tárlaton engem végigkalauzoló személy tudásának foka, és e tudás rövid időn belüli átadásának képessége számomra legalább annyit nyom a latban, mint maga a megtekinthető anyag. (A gödöllői Grassalkovich-kastély esetében második nekifutásra sem sikerült felkelteni az érdeklődésemet, a budapesti Terror Házában viszont mindvégig tátott szájjal hallgattam az előadót. Pedig az első igencsak cifra és látványos, az utóbbiban pedig többnyire csak dohos falú szobák és folyosók ásítanak rád. A tisztesség kedvéért hozzáteszem, mindez nem feltétlenül az említett alkalmazottakat minősíti, sokkal inkább az érdeklődési körömet prezentálja. Másrészt viszont ugye nincs rossz téma, csak izgalmas, avagy unalmas interpretáció…)
Nos, lett légyen bármilyen is a hozzáállásom a tárgyalt intézményekhez, a Múzeumok Éjszakája elnevezésű kezdeményezést lelkesen támogatom – nem utolsósorban az oknál fogva, hogy keretein belül gyermekprogramokat is szerveznek világszerte, amit ha ügyesen bonyolítanak le, a következő generációk talán, tőlem eltérően, rendszeres múzeumlátogatókká válnak, és ez épülésükre is fog szolgálni. Magam paraszti, kisiparosi felmenőkkel rendelkezem, ennek megfelelően szocializálódtam, s noha a könyvek szeretetét még a szüleim kezdték belém nevelni, a kultúra többi ágabogával ad hoc ismerkedtem meg, aztán előfordult olyan is, hogy szerelem első látásra, akadtak dolgok, amiket lassanként kedveltem meg, megint mások pedig a mai napig többnyire hidegen hagynak… pedig a serdülő lélek számára nyilván minden rendkívül fontos, ami értéket képvisel. Ezen túl ez a rendezvénysorozat élővé képes varázsolni a holt anyagot, feltölteni lélekkel – ami aztán meg is cáfolja mindazt, amit az első néhány bekezdésben leírtam. A magam szerény módján én is évről évre hozzájárulok, akár csupán annyival, hogy felolvasok egy verset vagy eljátszok egy dalt.
