2024. március 29., péntek

„Fontos a pozitív hozzáállás”

Bori Mária iskolapszichológus az iskolakezdés lelki momentumairól beszélt

Hogyan kell felkészíteniük a szülőknek az iskolatáskáját alig bíró, jó esetben hétéves gyermeket arra, hogy ezentúl az élete teljesen másról fog szólni? Eddig volt a játék, most kezdődik a tanulás. Bori Mária iskolapszichológussal, a temerini Kókai Imre Általános Iskola szakemberével az iskolakezdés lelki momentumairól beszélgettünk.

Hogyan lehet felkészíteni az iskolára a gyerekeket? Az óvodában a játéké volt a főszerep, most kezdődik a tanulás… Mire kell és érdemes odafigyelniük a szülőknek?
– Elsősorban arra kell figyelniük a szülőknek, hogy nyugodtan viszonyuljanak az iskolához és az iskola iránti elvárásokhoz. Fontos megismerni a gyermekek képességét, személyiségét, már amennyire egy egyszerű szülő erre képes. Ha elegendő szeretetet adnak a gyereknek, és önbizalomra nevelik, ha fejlesztik a mozgását, sokat beszélgetnek és foglalkoznak vele, akkor nem lesz probléma az iskolakezdésnél sem. Ha otthon a szülő megtanítja a gyermeket az alapvető szabályokra és viselkedési normákra, akkor könnyebb lesz az alkalmazkodás az iskolában is. Nagyon sokszor megtörténik, hogy a szülők nem veszik észre, hogy a gyerek nem tud a felnőttekkel kommunikálni, összetűzésbe kerül a társaival, vagy nem tud alkalmazkodni az elvárásokhoz. Ez az iskolába indulásnál gondot jelenthet, mert ott követni kell a tanító utasításait és a játékszabályokat.
Sok gyermek várja, hogy az óvodából az iskolába kerüljön, de ez nincs minden esetben így. Milyen lelki folyamatok mennek végbe a gyermekben, aki az óvodai évek után az iskolapadban találja magát?
– Amikor az ismeretlennel szembesülünk, általában félelem és szorongás alakul ki bennünk. Így van ez a gyerekeknél is. Ha a szülő és a környezet is hozzáad ehhez, akkor persze gondok adódnak, és szorongással indul el az iskolába. Ha a szülő pozitívan beszél az iskoláról és a tanítókról, akkor a kisdiák is úgy fog hozzá viszonyulni. Sokszor előfordul, hogy a szülőknek negatív élményeik voltak iskolakezdőként vagy iskolásként, és ezt kivetítik a gyerekekre is, akik emiatt félnek. Kistelepüléseken óhatatlanul mindenki ismeri a másikat, így a pedagógusokat is. Ha a szülőknek gondjaik vannak valamelyik tanítóval, azt nem a gyerek előtt kell megbeszélniük, hanem négyszemközt. Abban a pillanatban, amikor a gyerek hallja, hogy nem megfelelően beszélnek az iskoláról és az ott dolgozókról, már neki is ellenvetése támad, és nem fog szót fogadni, mert ugyanazt a véleményt képviseli, amit a szülei.
Gyakran hallani hiperaktív gyerekekről. Ön szerint mi lehet a hiperaktivitásnak a lélektani eredője?
– Neurológiai alapja van. Az idegrendszer másként működik. A hiperaktivitás szorosan összefügg a figyelemzavarral. Az impulzivitással van gond, mert nem tud határt állítani magának, nem tudja, hogy hol kell leállni, meddig szabad menni, és veszélyes helyzetekbe is sodorhatja magát. A motorika, a figyelemzavar és az impulzivitás különféle kombinációinak következménye a hiperaktivitás formáinak a megjelenése. Vannak szakemberek, aki azt állítják, hogy nincs hiperaktív, csak neveletlen gyerek. Ez nem minden esetben igaz. Sokszor a valóban hiperaktív gyerekeknél idegrendszeri elváltozások mutatkoznak. Azt szoktam mondani, hogy ahány gyerek, annyi fajta hiperaktivitás. Nehéz foglalkozni az ilyen gyerekekkel, mert mellette több gyerekre is kell figyelni, a hiperaktív gyerekek pedig egy pillanat alatt képesek valami váratlant csinálni. A valamikori segédtagozatos osztályokban volt egy bizonyos létszám, aminél több gyermek nem lehetett az osztályban, de egy húsz lélekszámú csoportban nehéz mindenkinek kellő figyelmet szentelni.
Mit tud tenni ilyen helyzetben a szülő, a pedagógus és a pszichológus?
– A szülőnek minél előbb valamilyen nevelési tanácsadóhoz kell fordulnia, amint észreveszi a tüneteket. Nem növi ki a gyerek magától, bárki bármit is mond. Nem lehet általános receptet mondani, mert minden gyermek különbözik. A szülő és a szakember összedolgozva sokat tud tenni. Az ilyen gyerekek általában alkalmazkodási nehézségekkel is küzdenek. Állandó konfliktusban vannak a társaikkal, mert azokat zavarja, hogy állandóan izeg-mozog, belebeszél az órába, és követeli a többiek figyelmét. Ezért nehéz a tanítók dolga.
Említette a valamikori segédtagozatos osztályokat. Miért nincs már ilyen osztály?
– Az oktatási minisztériumnak a stratégiája az, hogy minden gyermek a tipikus iskolákba kerüljön. Olyan szociális környezetbe, amilyenben a mindennapi életben is vannak. Azt vallják, hogy nem kell ezeket a gyerekeket elkülöníteni. Az irányzat az, hogy átalakuljanak a speciális iskolák. Továbbra is szükség van az ilyen intézményekre. Vannak olyan gyerekek, akik jobban funkcionálnak, amikor kis létszámú közösségben dolgoznak, ha a pedagógus több időt tud szánni egy-egy gyerekre. Valamilyen módon az ilyen iskolák erőforrásközpontokká váltak. Azon gyerekek szülei és pedagógusai, akinek szükségük van gyógypedagógusi és egyéb fejlesztői segítségre, hozzájuk tudnak fordulni. Járhatnak oda gyakorlatokra a gyerekek, vagy a szakemberek mennek ki az iskolákba, és dolgoznak a diákokkal. Az ilyen nehezen kivitelezhető, mert a gyerekek sokan vannak, a szakemberek pedig kevesen. Ez nem csak a magyar közösségekben van így, a szerb környezetben is kevés a szakember. Már óvodáskorban el kell kezdeni a gyerekekkel foglalkozni, mert úgy lehet a leghatékonyabb az eredmény.
Sokan úgy kezdik az iskolát, hogy folyékonyan írnak és olvasnak. Erről mit gondol?
– Lassan 28 évi munkatapasztalat alatt sok mindent láttam. Olyan gyereket is, aki már nagyon szépen tudott írni és olvasni, de olyan is volt, aki egyáltalán nem. A véleményem az, hogy külön nem kell a gyerekeket óvodáskorban tanítani az írás-olvasásra. Kivételek azok, akiknél korán felébred az érdeklődés, és maguktól kérdezgetnek a betűkről. Nagyon sok olyan játékos fejlesztő feladat van, amivel a különféle részképességeket játékosan fejleszthetjük. Általában hat és fél, hétéves korban a gyerekek nagy része már próbálkozik, és amikor bekerülnek az iskolába, a tanító módszertanilag áll hozzá a tanításhoz, és pontosan tudja, hogyan ismertesse meg velük a betűket. Az individuális oktatási terv arról szól, hogy általában három szinten dolgoznak, és külön feladatokat készítenek azok számára, akik jól tudnak olvasni, akik átlagosak, és akiknek nehezebben megy. Nehéz az első osztályokban tanítók dolga, rengeteg előkészülettel jár. A pedagógustól állandó tanulást, továbbképzést várnak, mert folyamatosan alkalmazkodni kell a gyerekekhez. Különösen ebben az új számítógépes világban.
Az internetes kommunikáció új fejezetet nyitott az emberi kapcsolatokban; lehetőséget kínál a kapcsolatteremtésre, a fiatalok a számítógép előtt ülve ismerkednek, virtuális közösségek jönnek létre…
– …de nem a gyerekek számára. Az új emberi kapcsolatok a felnőtteknek vannak. Az a baj, hogy ez a kommunikáció életidegen, hiányoznak belőle a metakommunikatív aspektusok. Nem látom, nem hallom azt, akivel kommunikálok, nem ismerem a gesztusait. Akárhogy is nézzük, az interneten keresztül nem érzékelheti a gyerek a közelséget, nem megfogható és nem tapintható a másik fél. Úgy tanulható az együttműködés, ha testközelben vannak a gyerekek. Nagyon szomorú, amikor elsős diákok ott ülnek a folyosón, és nyomkodják a telefonjukat. Nem zavarócskáznak és játszanak kint a szabad levegőn, hanem ülnek egymás mellett, játsszák ugyanazt a játékot, és néha belekukkantanak a másik telefonjába. Ott barátkozásról, szociális kapcsolatokról nagyon nehezen tudunk beszélni. Ezeknek a gyerekeknek, akik nagyon korán elkezdenek a számítógépes világban élni, bezárul egy nagyon szép és fontos világrész az életükben. A gyerekeknek minél hosszabb ideig számítógépes és internetes világ nélkül kellene élniük, és kint a szabadban játszaniuk, mert így fejlődik a gondolkodásuk, az emberi kapcsolatok. Megtanulják betartani a szabályokat, a pontosságot és nagyon sok minden mást. Semmiről nem marad le az a gyerek, aki nem háromévesen kezdi el kezelni a tabletet, hanem nyolcévesen.
A szülő azonban azt látja, hogy ha a másik gyereknek van mobiltelefonja, akkor miért kellene nélkülöznie az övének. Hogyan lehet okosnak maradni ebben a helyzetben?
– Meg kell találni a középutat. Szabályokat alkotni, és nem hagyni, hogy a gyermek kezében egész nap ott legyen a telefon vagy a tablet. Találkoztam már olyan esettel, hogy a kisfiú nem tudott ébren maradni az órákon, mert miközben az anyuka azt gondolta, hogy alszik éjjel, ő a telefonján játszott reggelig. Használni kell a különféle szűrőket, és odafigyelni arra, hogy a gyerek a társaival, és ne a telefonjával játsszon több órán keresztül.