Julián-tanítók emléke II.

Novoszel István és a kiűzetés

Mák Ferenc

2018. május 13., 21:59

Kommentek száma 0  A cikkhez tartozik képgaléria 

Novoszel István Julián-tanítónak a horvát-szlavónországi Babinagorán és Nartán töltött évek alatt alkalma volt megtapasztalnia, hogy a korábbi évszázadok során oly békés magyar–horvát együttélést a XIX. és a XX. század fordulóján már alaposan kikezdte az 1848–1849-es szabadságharc során fölszított – és azóta is folyamatosan táplált – kölcsönös gyűlölködés.

A horvát hivatalok és a klérus egyaránt ellenséget látott a Szlavóniába betelepült, s ott földhöz jutott magyar parasztokban, abban pedig, hogy boldogulásuk ügyének támogatására a Julián-Egyesület is létrejött, egyenesen a magyar politika ármánykodását, annak elmagyarosításai törekvését vélte fölfedezni. S ha a Dráván túli magyar szórványtelepeken a Julián-tanítók esetleg szót értettek volna a lakosság horvát vagy szerb részével, a hivatal azonnal jelezte ezzel kapcsolatos nemtetszését. Ahogyan Novoszel István az Egy Julián-tanító odisszeája című emlékiratában megfogalmazta: a horvát–szerb politika gondoskodott arról, hogy „a szép egyetértés ellensúlyozására” a hivatalokba olyan vezetőket – papot, jegyzőt vagy tanítót – állítson, „akiknek lelkében valósággal dühöngött a magyargyűlölet”.

Az őt ért bántalmazások után Nartáról Goveđepoljére kapott kinevezést, ahol sokkal békésebb körülményekre lelt, mint korábbi állomáshelyén. A falu lakosságának túlnyomó része magyar volt, s a többiek is, a nartaiakkal össze nem hasonlítható módon, békés természetű szerbek voltak, akik „illő tisztelettel és a legteljesebb megértéssel viseltettek a magyarság iránt”. A legtöbb gondot mégis a szerb tanítótársa okozott neki, aki el nem mulasztotta volna széltében-hosszában hirdetni, hogy a magyar nemzet örökösen civakodó, más nemzetiségeket elnyomó, a Bácskát, a Bánátot, Horvát-Szlavónországot, Boszniát és Hercegovinát „jogtalanul bitorló, igazságtalan és műveletlen nép”, amely csak azért szervezi meg a Julián-iskolákat, hogy „a leküldött magyar tanítók által még inkább élessze a becsületes horvát–szerb nép elleni gyűlöletet, és ellopkodjon valamit a magas fokon álló horvát–szerb kultúrából”. A szomszédos Gáj falu plébánosa ugyanakkor a szószékről hirdette: ha rajta állana, azonnal bezárna minden Julián-iskolát, mert azok csak arra jók, hogy „a jámbor, becsületes horvát népet nemzetiségükből kivetkőztessék, és Szent István palástját terítsék a vállukra”.

Súlyos, rozsdamarta előítéletekkel kellett megküzdenie a szlavónországi magyar falvakban és településeken a Julián-iskolákba kivezényelt tanítóknak. Novoszel Istvánt 1917. augusztus havának utolsó napjaiban a Rumától mindössze 6–7 kilométerre lévő Kisradinciba vezényelték. Az elmúlt három év során szerzett tapasztalatai nem kecsegtették sorsa jobbra fordulásának ígéretével, ezzel szemben hamar látnia kellett, hogy új állomáshelye – bár karnyújtásnyira volt a szerb határtól –, valójában a csend és a béke hazája volt. A községet magyarok, németek és szerbek lakták, akik között oly szép volt az egyetértés, hogy annál szebbet „a legbékésebb családban sem lehet találni”, s a nemzetiségére való tekintet nélkül, a lakosság „apraja-nagyja a legnagyobb tiszteletet tanúsított irántunk, és boldognak érezte magát az, akinek házát a látogatásunkkal megtiszteltük”.

A Julián-tanító a meglelt nyugalomért már-már hálát adott a Teremtőjének, amikor 1918. május utolsó napjaiban be kellett vonulnia katonának, és csak a novemberi forradalom eseményei sodorták őt vissza Szlavóniába, ahol a korábbi békének már nyoma sem volt. A nagy fölfordulásban és fejetlenségben a vinkovci állomáson derék montenegrói bakák mentették meg az életét, s végül „a borzalmasnál borzalmasabb hírek dacára” is, minden bántódás és baj nélkül talált vissza a családjához. Ám nem sokáig maradhatott Kisradinciban, ahol a régi baráti viszonyoknak már csak a romjait találta. A szerb tanító, a pap és a szolgabíró meggyőzték arról, hogy el kell hagynia a szerb katonaság által megszállt területet. S hogy jóindulatukat tettekkel is bizonyítsák, az éj leple alatt a rumai állomáson csöndesen fölpakolták őket a vonatra, hogy Péterváradon, Újvidéken és Szabadkán át újra „az áldott Magyarország területére léphessenek. Az elmúlt évek veszélyei és megpróbáltatásai közepette soha nem, de a vonat hajnali indulásakor egyszerre mélységes-mély hazátlanságot és elhagyatottságot érzett az iskoláját elhagyni kénytelen Julián-tanító.

Könyve utolsó lapjain kellő rezignáltsággal jegyezte meg: az elmondottakból láthatják az olvasók, „mily nagy volt a megpróbáltatás, amellyel úgy nekem, mint társaimnak fel kellett vennünk a küzdelmet, de azt is látniok kell, hogy mily nagy volt bennünk a lelki erő, amellyel minden veszélyt sikerült elhárítanunk. Ezt a lelki erőt pedig kizáróan a hazaszeretet és az a tudat kölcsönözte, hogy idegen népek között élő magyar véreinket nekünk, Julián-tanítóknak kell megvédelmeznünk […] a horvát–szerb politika célja: a beolvasztás veszedelme ellen. Nyugodt lelkiismerettel állíthatom kartársaim nevében is, hogy a reánk bízott rendkívül nehéz, de nemes munkát derekasan, önfeláldozóan és sokszor emberfeletti erővel el is végeztük” – összegezte véleményét Novoszel István az Egy Julián-tanító odisszeája című emlékiratának befejező soraiban.

 


!A cikkhez nem kapcsolódik más írás.


Mielőtt hozzászólna a cikkhez, kérjük olvassa el a moderálási alapelvet!

! Hozzászóláshoz be kell jelentkeznie:
Facebook belépés
Listázás:

  • HETI ROVATOK
  • Kerekeken
  • Napsugár
  • Nyugdíjasok oldala
  • Vonalkód
  • MELLÉKLETEK
  • Sportvilág
  • Üveggolyó
  • Magvető
  • Képes Ifjúság
  • Tarka Világ
  • Kilátó
  • Hétvége

Magyar Szó© 2003 - 2018     Impresszum | Adatvédelem | Előfizetés | Kapcsolat | Marketing | Közbeszerzés (Javna nabavka) | Dokumenti i pravilnici

Támogato: Bethlen Gábor alap