2024. március 29., péntek

A lakoma

Kedves Szigetlakó barátom, nem tudom, hogyan kerültél arra a szigetre. Ott születtél, vagy a hullámok sodortak oda? Idegennek érzed-e magad ott, vagy igazi otthonra találtál? Nem kérdezem, hogy asszimilálódtál-e, mert ez itt mifelénk csúnya szó. Az identitás megőrzése itt most szent tehén. Ki sem megyek az utcára, mert még valami csúnyát mondanék. Csak éppen azt nem tudom, hogy így most normális vagyok-e. Nemes Nagy Ágnes figyelmeztette annak idején fiatal író barátját, Tandori Dezsőt, hogy „Dezső, Dezső, barátom… önmagában mindenki normális, mások között kell annak lennie.”

Megbúvok hát itt a könyveim között, igaz, már nem is a könyveket látom, hanem a szerzőiket. Eljött Szókratész vendégségbe, és okoskodik itt nekem, elvárja, hogy jó kiadós ebédet tálaljak fel neki, még szerencse, hogy fiatal szépfiúkat nem követel. Mondja, hogy „az ember akkor a legigazságosabb, mikor eszik”. Egyetértek vele, megemlítem, hogy a régebbi francia filmek mind úgy kezdődnek, hogy a szereplők épp egy nagy asztalnál esznek. A híres utolsó vacsoránál is minden kiderül – teszem hozzá –, de ő metafizikai síkra tereli a beszélgetést: „Az ember, mikor eszik… egyformán táplálja jó és rossz részét.” Ez lenne hát az igazság? És mitől függ, hogy melyik kerül ki győztesként? – kérdezem. Tovább eszünk, a válasz valószínűleg nem is érdekes. Létezik valamiféle egyensúly, egyszer az egyik, másszor a másik kerekedik fölül. Kedves barátom, ne gondold, hogy csak mi ketten voltunk az asztalnál. Paul Valéry adta ezeket a táplálkozásról szóló szavakat Szókratész szájába. A könyvet pedig, amelyben rátaláltam, Hamvas Béla szerkesztette. Ők most nem szóltak közbe, de azt még el kell mondanom, hogy az idézett részt a szomszédságomban élt Papp József költő, orvos emelte ki, akinek egykor kölcsönadtam ezt a könyvet. Az pedig, hogy miként került épp most a kezembe, maradjon titok.

Kedves barátom, gondolom, nem tartasz őrültnek, neked is itt lett volna a helyed. Tolongtak itt sokan; szakácsok, írók, filozófusok. Francia, német, horvát, szerb, magyar, egy kínai is közéjük keveredett. A szakácsoknak ezúttal nem adtunk szót. Ha tudnak valamit, mutassák! Legtöbbször ők rontanak el mindent, állapítottuk meg. Ezért Thoreauval értettünk egyet, aki ismét arról beszélt, hogy a nagyevő emberek még báb, lárva állapotban vannak, s lám, a gyönyörű pillangó beéri egy-két csepp mézzel. Valójában nem győzött meg bennünket, de igazat kellett neki adnunk, amikor megjegyezte, hogy a „vad törzsek is abbahagyták egymás megevését, amikor civilizáltabb törzsekkel kerültek kapcsolatba”. Aztán kimentünk az udvarra, hívtuk magunkkal a költőket is, hadd regéljenek valami szépet ebben a szürkeségben. Ilyen szűkös időben ők hallgatnak – mondták. Hölderlinnel értettek egyet. A bor istenéről még hajlandóak beszélni, de másról nem – jelentették ki. Február dereka van, a nárcisz és a jácint itt már nemsokára virágzik. Valószínű, hogy valahol már a hóvirág is kinyílt, az aranyeső pedig már elhullajtotta virágját. Ha a költők most hallgatnak is, gondolom, egyetértesz velem kedves barátom: jó dolog ugyanabban a kertben várni évről évre a nárcisz virágzását, és emlékezni, hogy kölyök korodban a nyuszika melyik bokorba rejtette el a piros tojást, hová dugta az autócskákat vagy a hajas babát.

Nem folytatom ezt a képzelődést, mert még tényleg elmebetegnek tartasz. Mai élő írókkal, alkotókkal kellene beszélgetnem, foglalkoznom. Igazad van. De azért idéznem kell Paul Valérynak a múlt század húszas éveiben feltett kérdését, hogy vajon korunk megteremtette, kitalálta volna-e az irodalmat, a verset, ha előttünk ilyen nem létezik? Vajon nem megkövesedett formát kapirgálunk és kopírozunk-e azóta is? – kérdezem én. Vajon a számítógép változtatott-e ezen valamit? Ha nem, akkor pedig mi értelme az egésznek? Vajon normálisabb lennék-e, ha állandóan a világhálón lógnék, és minden purcantásomról beszámolnék? Jó ez az internet, a pápa is mondta, hogy isten ajándéka, de én maradok a könyveim között. Te, kedves barátom, pedig válasszál, amit akarsz. Légy boldog.

2014. február 18.

(A tárca szerepel majd a szerző A Szigetlakó – Hatvannyolc palackposta című, hamarosan megjelenő kötetében)