Annak a napnak hajnalán, amikor a környékbeli bányászok első alkalommal indultak botokkal felszerelve teherkocsik platóján a városba, Holencsuk képzelt alezredes öt óra negyvenkettőkor, mint minden reggel, kilépett a fülkéből. Ragaszkodott a pontossághoz, talán túlzottan is, pedig a vagon nem gördült volna sehova vele. A vasúti kocsi nem volt mozdonyra vagy semmiféle vontatószerkezetre csatlakozva, sín nem futott alatta, kerekei sem voltak, és vasutas sem lépett padlójára azóta, hogy tréleren felhozták ide, a hegység szívébe, s daruval lepakolták a felhagyott kőbánya legfelső teraszára. A százados a folyosón balra fordult, a kocsi végébe ment, kinyitotta annak ajtaját, lelépkedett a három lépcsőfokon, krákogott, egyet köpött, megigazította a sapkáját, és indult volna a dolgait intézni. Ám halasztania kellett, mivel a vagon körül előforduló méretes kövek egyikének szélén egy meglehetősen vegyes – a bányászruhák és a hegyivadászok ruházatából összeválogatott, vagy inkább találomra összeszedett – öltözetű férfi ült, és láthatóan őrá várt. Amint meglátta, előre köszönt:
– Jó napot, százados.
– Alezredes – felelte Holencsuk.
– Á, én civil vagyok – válaszolt az idegen.
– Mármint én vagyok alezredes.
– Nos, ahogy óhajtja – fricskázta el a másik a csikket. Szűrős cigi volt, gyanús portéka azon a vidéken, fel is tűnt Holencsuknak.
– Mi járatban? – kérdezte katonásan az idegentől.
– Boksát raknék.
Holencsuk meglepődött. Mi a fenének rakna valaki itt boksát? Főleg olyan ember, aki szűrős cigarettával flancol? Nem kell a szén senkinek… Az utolsó szénégetők, Kopf, Veka meg Patrubán már évekkel ezelőtt leléptek a völgyből.
– Valóban? És minek azt?
– Szükség lesz rá, higgye el nekem – győzködte az idegen.
– Ugyan miért? – kérdezte Holencsuk, és hirtelen arra gondolt, hogy esetleg megvonják a bányászoktól az ingyenes áramot az új vezérek…
– Bízzon bennem – kínálta cigarettával a másik.
Elfogadta. Talán egy pillanattal tovább forgatta és szagolgatta, mint illett volna.
– Mindenről tudni fog – emelte arcmagasságukba a benzines gyújtót a jövevény.
Mindkét cigaretta felparázslott. Az idegen a lépcső korlátjára tette a doboz Marlborót, felkapta a zsákját, és elköszönt:
– Akkor én mennék is. Minden jót!
Meglepte a finom dohány aromája, az idegen bőkezűséggel vegyes arroganciája, ezért csak akkor kiáltott utána, amikor az már bő tizenöt lépésnyire eltávolodott:
– Mit is mondott, mi a neve?
– Nem mondtam – fordult felé amaz.
– Valamilyen nevet azért mondjon.
– Hányadika van ma?
– 28. Január 28.
– Hmm. Akkor a nevem Vajda.
*
Nagyjából öt nappal később látta meg Holencsuk felemelkedni a füstöt. A Nyestek vizének szurdokából indult, s a nyomott légben inkább ellaposodott a táj felett, mintsem a magasba szállt volna. A füst hamarosan bökdösni kezdte a Holencsuk vagonjának helyet adó dombot is. Égett hús és bőr szagát tömködte a bánya kövei közti résekbe a hömpöly, ezért az alezredes úgy döntött, meglátogatja a szénégetőket: talán valami hiba csúszott a boksarakásba. A régi szenesek sosem ébresztettek efféle bűzöket. Igaz, ők nem szívtak Marlborót és egyszerű szavakat használtak. A boksák körül ormótlan fekete, fatalpú bakancsban jártak, ha az erdőre indultak, gumicsizmát húztak. Nem dúltak bennük indulatok, nem gyűlöltek ők senkit és semmit. Hacsak a nagy őzlábgombát nem. Mert ha a boksák mögött ráakadtak, tüstént fölrúgták ingerülten, hogy gyanúsan nagy, vedlő kalapja messzire gurult. Akkor utánamentek és ormótlan fatalpú bakancsukkal jól megtapodták, míg síkos lett tőle a föld. Pedig kiránthatták volna maguknak vacsorára, lisztes tojásban, forró zsírokban. De a szénégetők nem gombát, hanem grízes laskát ettek vacsorára. No de az újak…
Egy óra múlva már a szénégetők lakául szolgáló, kerekeit rég elgurított lakókocsi ajtaján zörgetett. Az ekkorra subás paraszttá változott idegen a háta mögül üdvözölte:
– Isten hozta! Bukur vagyok, a szénégető.
Holencsuk kissé zavarba jött:
– Úgy emlékeztem, hogy Vajdának hívják.
– Hja, naponta változik a helyzet. Én is századosnak tudtam magát, s mégis őrnagy.
– Alezredes.
– Látja, pont erre gondolok – válaszolta vidáman a subás, majd széles gesztussal invitálta a tisztet: – Arra tessék.
A boksa szakszerűen volt megrakva, már amennyire Holencsuk ezt meg tudta állapítani. Kopf, Veka meg Patrubán azt magyarázta annak idején, hogy a farakást avarral, erdei haraszttal fedik be, amire félarasznyi földréteget terítenek. A boksa legtetején egylábnyi átmérőjű lyukat hagynak, majd a gyújtólyukon át begyújtják a gyújtóbelet. Mindezt az idegen meg a dinkának látszó segédje is megtette.
– És ki ez a legény? – kérdezte.
– Én csak Izének hívom – válaszolta a borostáját zörögtetve Bukur. – Találtam. Hé, Izé, gyere ide – intett a kölyöknek.
A fiú odaszaladt.
– Mondd el szépen a századosnak, hogy ki vagy.
A srác mutatta: nem tud beszélni.
– Kivágták a nyelvét gyerekkorában – szólt Bukur. Erre a legény meglökte a főnökét, aki bokán rúgta, majd egy seggberúgással utalta arrébb Izét.
Holencsuknak nem akaródzott sokáig időzni, ezért rátért látogatása okára:
– Igazából az érdekel… – kezdte, de az idegen a szavába vágott:
– Á, a bűz, persze. Az erdészek hoztak néhány hullott állatot. Természetvédelmi szempontból szükséges elégetni a fertőzött vadat, ezért megengedtem, hogy bedobálják a boksába.
Holencsuk jól tudta, hogy az erdészek fegyverestől-mindenestől hónapokkal korábban elszöktek…
*
Még háromszor-négyszer ellenőrizte a szénégetőket. Nem sikerült megkedvelnie őket. Leginkább az zavarta, hogy ha kezével letakarta bal szemét, mindig csak a főnököt látta, aki mindig más néven nevezte magát. Ha viszont a jobb szemét takarta le, vagy csak behunyta, mert a jobb szemével ezt meg tudta tenni, csak Izét látta, a néma segédet, akinek még név sem jutott a világból, csak egy mutatás, csak ennyi: Izé. Holencsuk hátán éveken keresztül futkosott a hideg, ha a Nyestek vizének völgyében volt elintéznivalója. Az égett hús és bőr szaga pedig megült a zuzmókon meg a mohákon, és megtöltötte a vargányák pórusait, valahányszor a bottal felszerelt bányászokat visszahozták a városból a teherkocsik platóján. Az ezen napokat követő reggelen, pontban hat-negyvenötkor, rendesen megjelent a vagonjánál Izé, megvárta, hogy Holencsuk kilépjen az ajtón, a kezébe nyomott valamit, majd, ahogy egy némához illik, szótlanul elszaladt. Így került Holencsuk vagonjába egy pár rózsaszín gyermek görkorcsolya, egy egész évfolyamnyi, vászonba kötött Playboy, egy sakkozókomputer, egy nagy műrózsacsokor, egy életnagyságú gumikacsa és még néhány haszontalanság.
*
Aztán egy hajnalban, öt-negyvenegykor valaki dörömbölni kezdett Holencsuk vagonjának ajtaján.
– Százados! Százados! – verte Izé az ajtót.
– Alezredes – nyitotta rá az ajtót Holencsuk.
– A főnök küldi magának ezt – mondta a néma Izé, és felmutatott egy táskarádiót. – Be van állítva, csak hallgassa – tette hozzá, és beszaladt a fák közé.
Aznap még egyszer utoljára kigyalogolt a boksákhoz. Az idegen saját meg Izé cókmókját pakolta egy rendszám nélküli öreg dzsipbe. Ismét bemutatkozott: Holencsuk vagyok. Az nem lehet, mert az én vagyok. Lehet, nem lehet, ki tudja, mondta, majd beült a vén terepjáróba, és, ahogyan kilenc évvel korábban érkezett, lassan, de magabiztosan távozott.
Nem sok nappal azután, hogy a bányászokat utoljára vitték haza a városból, egy vegyesen vájárnak meg hegyivadásznak öltözött ember ült valahol a város szélén, valami bokrok alatt, és várt. Késő este volt, majdnem vaksötét, csak a töltés fölött világított egy kicsit az ég. Nem lehetett látni a feje formáját, a lélegzését ebben a lapulásban. Olyan volt, mint egy darab valami, amit letettek és otthagytak. Amikor meghallotta, hogy távol a kis állomáson fütyül a vonat, megmozdult. Felállt. Úgy mozgott, mint akárki más, aki ültéből feláll és továbbindul. Felment lassan a törmelékköveken, és a sínek előtt letérdelt. Ráhajtotta a nyakát. Hideg volt, de nem érezte. Várt.
(Az írás jelöletlen részleteket tartalmaz Bodor Ádám két novellájából)
