2024. március 28., csütörtök

Minden(ki)nek ára van

Ha pénzről van szó, kétszer is Rejtő Jenő regényhőseihez kell fordulnunk, akiktől meglehetősen pontos meghatározást remélhetünk. Az egyik ugyanis azt mondta, hogy „pénzzel mindent lehet, csak egyet nem: szégyent vallani”. A másik pedig a nyelvtanulás szükségességét igyekezett cáfolni. Szerinte ugyanis: „Tanuljuk meg a bűvös igét a világ minden nyelvén, mondjuk Törökországban, hogy baksis, Németországban Trinkgeld, Franciaországban, hogy porboire, Angliában tip, a Kongó őserdejében, hogy ’langi’, és a gondjaink legnagyobb részét könnyedén megoldhatjuk.”

Az utóbbinak azóta megváltozott a meghatározása, és ma már nemes egyszerűséggel korrupciónak nevezzük. Ezzel a jelenséggel lépten-nyomon találkozhatunk, s a világ országaiban ma már alig akad ember, aki valamilyen formában nem volt részese ennek a „tevékenységnek”. Vagy mi kenyereztünk le valakit, vagy minket kenyereztek le.

Félreértés ne essék, ez nem kimondottan balkáni tulajdonság, hiszen a legfejlettebb országokban is a hatalomtartók – úgymond – vért izzadnak annak érdekében, hogy felszámolják a korrupciót. Eddig még senkinek sem sikerült, s méltán állítható, hogy belátható időn belül nem is fog végleges eredmény születni.

Természetesen nálunk sem. Méreteiről a közelmúltban egy felmérés készült, s ebből kiderült, hogy a szerbiai társadalomnak sincs egyetlen szegmense, ahonnan hiányozna a zsebből zsebbe pénzforgalom.

A legkisebb összegek a közlekedésben fordulnak elő, hiszen a gépjárművezetők egy része, az általa elkövetett szabálysértéstől és az azt követő büntetés összegétől függően szívesen áldoz 1000–7000 dinárt azért, hogy a rend éber őrei eltekintsenek a feljelentéstől.

Ez a vesztegető, illetve vesztegetett csoport azonban (a sáp összegénél fogva) a korrupció erkölcsi proletárjának tekinthető. A tanügy középszintjén egy (érdemtelen, de) átmenő osztályzat ára 200–250 euró, egyetemi szinten viszont egyetlen jó jegyért ennek a háromszorosát kell adni. Az oklevél 3–10 ezret, a doktori cím a megvesztegethetőnek 3–7 ezer eurót hozhat a konyhára.

Talán mondani sem kell, hogy a közigazgatás sem mentes a társadalom eme kipusztíthatatlan betegségétől. Ez különösen a közbeszerezéseknél, illetve az építési engedélyek esetében jut kifejezésre. A vállalkozónak ugyanis megéri, hogy 500–1000 eurót csúsztasson az illetékes zsebébe, hiszen a remélt haszon elérheti ennek a többszörösét is.

A felmérés szerint azonban a korrupció melegágya az egészségügy. Sokáig az orvosok indignálódva utasították vissza, hogy ők bármi anyagi juttatást várnának a betegektől, újabban azonban nem beszélnek róla. Se jót, se rosszat. Persze vannak „kirívó” példák is, amikor a sikeres műtétet végrehajtó egyetemi tanár vagy kórházi főorvos (mind a kettő konkrét példa!) nem háborodott ugyan fel, amiért pénzt akartak a zsebébe dugni, hanem némi humorral fűszerezve, de nagyon barátságosan megmagyarázta a páciens hozzátartozójának, hogy „sajnos erre a pénzre a betegnek még szüksége lesz a gyógyszerek megvételekor”.

Aki azonban ki akarja kerülni a várólistát 500–2000 eurót készíthet átadásra, a császármetszés is ezer euróba kerül.

Nem győzzük hangsúlyozni, hogy nem mindenhol. De hogy minderre van példa, nem is kevés, azt az emberek legnagyobb része tapasztalta.

A dolog érdekessége, ha alaposabban végigkövetjük a vesztegetési pénz útját, könnyen kiderül(het), hogy lényegében körforgásról van szó. Ha ugyanis az irodista, tanár, orvos, rendőr… kér és/vagy elfogad egy bizonyos összeget, előbb-utóbb kénytelen lesz továbbadni a vízvezeték-szerelőnek, asztalosnak, ügyintézőnek, a rendőr az orvosnak, és fordítva…

A tíz- vagy százezer euró korrupciós összegekről most ne essék szó, hiszen tudjuk, hogy ennyi pénz a társadalmi-politikai élet mely szintjén cserél gazdát.

Mindebből csupán az derül ki, hogy minden(ki)nek ára van. És mindent, mindenkit meg lehet (és mindenkit meg kell) fizetni.