2024. április 25., csütörtök
NAGYSZÜNET

45 percbe szorítva

Tanári munkám hatékonyságának az egyik legnagyobb akadálya az, hogy 45 perces időkeretbe szorítva kell egy-egy témát átvenni. Nagyon sokszor okozott ez számomra mély elkeseredettséget, elvette a kedvem a további munkától, mert azt kell a legtöbbször tapasztalnom, hogy emiatt az igyekezetem, hogy valami értelmeset csináljunk a gyerekekkel az iskolában, tulajdonképpen eleve eredménytelenségre van ítélve.
Nagyjából bármelyik tananyagot felhozhatnám példának, hogy illusztráljam ennek a rendszernek a meddőségét. Vegyük példának azt, hogy feladok egy házi olvasmányt, amelyet aztán közösen több órán keresztül dolgozunk fel. Először is a diákoktól meg szoktam kérdezni, hogy tetszett-e nekik a regény, és ezt sokszor úgy csináljuk, hogy csoportokban dolgoznak, és ott egymással beszélik meg, hogy kinek hogy tetszett, mi a véleménye arról, amit olvasott. Miután ezt aztán közösen is megbeszéljük röviden, következik a regény értelmezése. Ez többnyire úgy történik, hogy bizonyos témáit emeljük ki, mégpedig vagy úgy, hogy a fontosabb szereplőket vesszük sorra, és vizsgáljuk meg a személyiségüket, cselekedeteiket, azok következményeit, vagy pedig a csoportoknak a regényből több-kevesebb idézetet adok, amelyek alapján ők beszélnek az adott témákról. Mindenképpen elmúlik legalább két óra, mire eljutunk oda, hogy valami értelmezését meg tudjuk fogalmazni az olvasott szövegnek, majd pedig újra el tudjunk beszélgetni arról, hogy miután elemeztük az olvasmányt, milyen személyes gondolataik, érzelmeik alakultak ki, és számukra mit mond az adott regény. Gyakran a házi olvasmány megbeszélése után igyekszem kicsit kitágítani az értelmezési teret azzal például, hogy megnézünk egy-egy videót, amelyben valamilyen szakember a regényértelmezés során felmerült kérdéssel foglalkozik, vagy megnézünk a témához kapcsolható, de nem a regény alapján készült filmet, vagy írásos feladatot adok a diákoknak a témával kapcsolatban. Nagyjából tehát így dolgozunk fel házi olvasmányokat, mert azt gondolom, hogy csak így van értelme feladni bármit kötelező elolvasásra, és valóban általában járul is sikerélményünk ezekhez az órákhoz. Az viszont, hogy ezt a folyamatot 45 perces szakaszokba kell szétszabdalni, amiből az effektív munka maximum 35 perc lehet, nagymértékben csökkenti az eredményességet. Napok telnek el egy-egy óra között, amikor újra fel kell venni a fonalat, majd hiába vagyunk egy érdekes és izgalmas beszélgetés közepén, ha megszólal a csengő, el kell vágni, bármilyen fontos lenne is a folytatás. Aztán természetesen, amikor két-három nap múlva újra találkozunk, akárhogyan is szeretnénk, nem lehet visszahozni azt az állapotot, hangulatot, nem lehet visszalépni abba a mélységbe, ahol voltunk.
A másik nagyon fájdalmas része a munkámnak az, amikor verseket olvasunk, elemzünk órán. Jelenleg épp a negyedikesekkel tanuljuk József Attila Nagyon fáj és a Kései sirató című költeményeit és az utolsó verseit. Ezek nélkül a versek nélkül nem lehet József Attilát tanítani, József Attila nélkül nem lehet irodalmat tanítani, de mélységesen elkeserítő az, hogy mondjuk tornaóra után és latindolgozat előtt egy 45 perces órában olvassuk ezeket a nagyon fájdalmas, mély értelmű verseket. Hogy tudja egy ember befogadni, átérezni az anya halála miatti gyászt megfogalmazó verset, ha előtte futott három kört, és tudja, hogy miután kicsöngetnek, jön a latindolgozat, amitől retteg? Nemcsak hogy semmi értelme nincs így olvasni verset, de ez a gyakorlat még a költővel, az irodalommal szembeni érzéketlenségre, komolytalanságra, megbecsülés hiányára is neveli a gyerekeket.
Nemcsak a 45 perces órakeretekkel van tehát baj, hanem azzal is, hogy teljesen értelmetlen módon követik egymást minden tekintetben különböző órák: témában, tanulási, megértési módszerben, tanári stílusban, elvárásban stb. Létezik természetesen olyan oktatási forma is, amely egészen más, sokkal értelmesebb, hatékonyabb rendszerre épül, ez az ún. projektoktatás, amely több országban jól működik, ennélfogva nálunk is alkalmazható lenne, ha nem lennénk ahhoz hozzászokva, hogy inkább járjuk a régi, már sehová sem vezető utat, csak ne kelljen változtatni, mert az nagyon sok munkával, áldozattal jár.