Jovánka néni
Alacsony volt, de annál terebélyesebb. Az a fajta, akire azt mondják, könnyebb volt őt átugrani, min kikerülni. A szíve is épp akkora volt, mint alakja az én gyermeki szememben.
Anyu gyermekkori barátnője, akivel egy utcában nőttek föl, és szinte egyszerre mentek férjhez. Jovánka néni szinte mindenben különbözött édesanyámtól. Koromfekete volt a haja, sötét bőre, szeme, és barátnőjének csak a válláig ért. Míg anyu nádszál karcsú, hófehér bőrű, óarany haja a napon vörösben játszott.
– Tvoji porculanski zubi! – kiáltott fel Jovánka, bármikor anyu nagyot kacagott, s kivillant 32 vakítóan fehér, porcelánfényű foga.
Jellemük is különbözött, de összekötötte őket az utca, a Bega, a csónak és később asszonysorsuk néhány állomása.
Valóságkeretben
Ifjonti hévvel virágoznak 50 éve hozzánk került a már régen elfeledett kertek illatos nárcisz-utódai. Anyu akkor kapta őket a jácintokkal, árnyékliliomokkal együtt gyermekkori barátnőjétől, amikor az második férjében vélte megtalálni a nagy őt, és Nagybecskerekről a dalmát tengerpart egyik szép városába költözött. Jovánka néni szerb volt. Természetesen jól beszélt magyarul is, de hozzám anyanyelvén szólt, ami rám nézve minden alkalommal kész borzlommal végződött, mert amilyen zárkózott és szemérmes volt édesanyám, annyira szabad szájú volt Jovánka, aki mindent nevén nevezett. Én meg közben csak azt lestem, mikor nyílik meg alatta a föld, mert mindezt csak úgy nem szabad kimondani.
Most már tudom, hogy ő lényegében a valódi életre készített fel a maga sajátos módján, míg anyu üvegbúra alatt szeretett volna megóvni mindentől. Jovánka néni szavakkal szállított a földre, de úgy, hogy az én lányregénynek képzelt világom ripityomra tört.
Muzsikás utca a miénk
A következőt már csak a családunk elbeszéléseiből tudom. Születésem előtt naponta szemrevaló fiatalember járt utcánk egyik lányos házának ablak alá énekelni. Nagy volt ám a szerelem. Aztán a szép lány férjhez ment. Helyi legenda szerint előtte még egy pap is kiugrott érte a reverendából, de ő a boldogságot valahol Európában találta meg. A daloló férfi meg később közkedvelt, ismert nótaénekes lett. Hogy kik költöztek sok-sok évtized után abba a bizonyos házba? Kórusban éneklők, amatőr operett-énekesek…, de ez egy másik történet.
Maradjunk az utcámnál…
Eredetileg egy akácos erdő zárta le egyik végét. Az erdőcske sokáig kedvenc kirándulóhely volt Nagybecskereken, és a város majálisozóinak közkedvelt helye. Számomra nyáron boldog játszótér, télen pedig a szánkózás eldorádója.
A vidéki városok mércéi szerint is a kis utcák közé tartozik a miénk, mégis 5 (ÖT!) zenészt adott, és mindannyian fúvós hangszeren játszottak/ játszanak. Kettő közülük az Akadémián tanít, egyik zenedében.
Az utca másik végét a kanyargós folyónk vize mossa. Nagyszüleim szobaablakaiból kinézve mindig láthattam az ótata ültette szomorúfűzfát és a hozzá kötött csónakunkat, no meg az akkor még különös, bűvös illatú Begát.
De nem zsákutca a miénk, mert s épp itt éles kanyart vesz, s azonnal a másik utcában is vagyunk. Az is a muzsikusok utcája. A hegedűsöké. Négyen a zeneakadémián tanítottak, tanítanak. (Egyik az óceánon túl.) Az ötödik, Pálinkó Ferenc hegedűművész és dirigens világhírű lett meg dúsgazdag. Távol élt szülőföldjétől, a muzsikás utcáját talán el is feledte, de mégis hazatért.
Mi naponta találkozhatunk vele a temetőben.
Nevenincs szépség
2013. január havának 3. napján olyan szélcsend és mozdulatlanság uralkodott, amilyet még nem éltem meg. Mégsem ez a lényeg, hanem a nyugalom. A nap olyan zavartalanul ontotta meleget ugyan még nem hozó sugarait, mint a tavaszok tavaszának legpazarabb napján. Olyan volt, mint mikor megáll az idő. A csend szinte átölelt, ahogy csak az önzetlen szülő teszi, vagy a szerető (ifjú szerelmes meg a hűséges házastárs, aki tudja, hogy a másik nélkül csonka lesz, nemcsak ő, de teljes élet is.
A Bega vize olyan mozdulatlan volt, olyan sima, mintha a házak, hidak, a part menti nád egy hatalmas velencei tükörben nézné magát. Az utcákon senki. Egyedül sétáltam, de nem voltam magányos. Hihetetlen élmény volt, hogy a mozdulatlanság – a lég, az ég, a folyónk, a kapuk, ablakok mozdulatlansága kísérőm lett. Belém karolt a környezetem, majd átölelte a vállam. Én meg belevetettem magam ebbe a sohasem tapasztalt, nevenincs, szépséges, egyedi, vissza nem térő, mozdulatlan külső nyugalomba, mely elárasztotta lényemet is.
A szeretet meg a köntösei
Csúcssebességemmel száguldottam a zsúfolt folyosón, amikor valaki nevemen szólítva azt kiáltotta utánam:
– Várj!
Visszapillantva láttam, volt tanártársam.
– Azonnal jövök – mondtam, habár sejtettem, hogy az azonnalnak kevés esélye van. Célba érve ülőhelyet kerestem sok ácsorgó társammal együtt. Tíz perc álldogálás után egyszerre két szék is megüresedett. Alig hogy leültem, egy idősebb, komoly súlyfölösleggel küszködő férfi huppant mellém. Fészkelődött egy ideig, aztán a csörgő mobiljába dörmögte feleségének, hogy délre majdcsak sorra kerül. Én igyekeztem volna gondolataimmal foglalkozni, de sehogy sem sikerült, mert a szomszédom telefonjának csörgése állandóan kizökkentett.
– Ne hívogass! Már tudod, sokan vagyunk. Fogalmam sincs mikorra készítheted az ebédet – mondta idegesen, és megszakította a vonalat, így az elköszönést már a hívó fél nem hallhatta.
A mobilt még zsebre sem tette, amikor ismét a kezében volt. Most ő tárcsázott. Csodálkoztam is, hogy nem dühösen dörmög. Csendesre fogta, de szomszédja lévén akaratlanul is hallottam, amikor csak azt mondta.
– Szeretlek kedvesem. Csak most épp ideges vagyok.
*
Aztán már engem szólítottak. Újabb hosszú, szűk folyosó. Négyen vagyunk nők. Két szék. Fogas sehol. Az egyik székre pakolom a táskám, kabátom, sálam, blézerem… Két perc s ismét a cuccom előtt állok tanácstalanul. A nővérke rám szól:
– Mehet!
Naná, hogy mennék, de jobb kezemmel a vattacsomót szorítom a frissen szúrt vénára. Kézhiányban lévén nem sikerül felnyalábolni a holmim. A mellettem álló szomorú arcú nő megkérdezi, hogy segítsen-e. Megköszönöm. Ügyetlenkedünk egy ideig. Végül ő szorítja a vénámra a vattát, én meg félvállra veszem a blézert, kabátom, táskám.
Már-már nevethetnékem támadt attól, hogy milyen remekül nézhetek ki, amikor a tömegbe érve a táska vészes sebességgel megadta magát a gravitációnak. Mielőtt fokozódott volna a helyzet, egy korombéli férfi átadta a helyét. Sajnos a táskám a mellettem ülő nőt majdnem állon vágta, de ő csak elmosolyodott, és segített az előállt káoszomból kikecmeregnem.
Beteg?– kérdezte.
– Nem, csak gondos orvosbarátnőim vannak, akik számon tartják, hogy a rutin ellenőrzéseket szeretem elbliccelni.
A nő tovább mosolygott, s közben beszélt erről-arról. Megtudtam, az ülőhelyet a férje adta át. Megtudtam azt is, hogy épp ma ünneplik 40. házassági évfordulójukat.
– Gratulálok! Ez nagyon szép, nagyon jó! – mondtam őszintén lelkesedve, de ő gyorsan félbeszakított.
– Higgye el, hogy nem olyan jó!
Meglepetten kérdeztem, miért.
– Nézze, egyikünknek úgyis előbb kell majd elmennie, és akkor a másik nagyon, de nagyon fog szenvedni.
*
Távozóban ismét találkoztam volt tanártársammal. Öreg embernek kellene már lennie, de ő épp olyan délceg, rugalmas léptű, mint negyven éve. Meg még most is ajánlatos karnyújtásnyira állni tőle, mert különben a nők iránti rajongását azonnal és félreérthetetlenül bizonyítja.
– Bálzsó, hány éves is vagy?– kérdeztem, mire ő visszakérdezte nagy adag büszkeséggel, hogy mit gondolok. Hozzávetőleg tudtam, hogy közelebb van a 80-hoz mint a 70-hez, de tapintattal 74-et mondtam.
– 87! – kiáltotta diadalmasan
– Az nem létezik! – mondtam meglepődve.
– Létezik, létezik! – s hozzátette – 65 éve vagyok nős!
A kisördög kikívánkozott belőlem, s ekképp gratuláltam: minden elismerésem a feleségedé.
Csodálkozva mondta:
– Nekem is jár az elismerés! Igaz, mindig megnéztem én a nőket, meg udvarolgattam is nekik, de 65 éve csak a feleségembe vagyok szerelmes.
A csenddel felesel
Felesel a kakukk. Már délelőttbe hajlik az idő, de a levegőtlen, forró, átalvatlan éjszaka után még a szomszédok neszezése sem hallatszik át. Ahogy a napsugarak araszról araszra hintik be aranyukkal a kertet, úgy nyílnak a tűzliliomok soros virágai. A kakukk elhallgat, s diófánkon megszólal a balkáni gerle, s gyorsan csendbe burkolódzik. Légáramlat sincs, így a kertecskébe szorult melegből lassan hőség lesz.
– Kakukk, kakukk – szól meg váratlanul a hívatlan vendégség madara. Azt hittem, csak a nyár kései alkonyatában folytatja mondanivalóját, de belé szorulhatott a szó, nem várhat estig.
Jó itthon. Nagyon jó. Szeretem a nappaliból látható világszeletet. Más a keret, más a világ. A bent keretével sikerült a természet ritmusára ráhangolódnom.
Piros drapériák mikulástól vízkeresztig, aztán zöld, amikor a természet még csak készül az ébredésre. Amikor a kikerics nekilendül, sárga drapéria váltja fel, s nyárelőn az ablakra felkerül a virágos almazölddel. A függöny rendhagyóan csak majdnem fehér, s ebben rímel vele az abrosz is.
Beleszerettem egy fényes drapéria anyagba. Háromszor is megnéztem a kirakatban, de árát sem kérdeztem, hisz nehéz időket élünk. Különben is nekem sohasem adott a Teremtő könnyű időket. Más ajándékokat kaptam. Alázattal, hálával köszönöm is neki. És a szép drapéria? Majd… elfelejtem
