„Valamilyen szinten elkezdődött már a decentralizáció”

A múlt héten hatodmagával járt nálunk Vajdaságban, amikor az Irodalmi Karavánnal elutaztak Topolyára, Szabadkára, Újvidékre és Zentára. Mire a körút utolsó állomásaként Zentán felléptek, mindannyian kissé fáradtnak tűntek már, mindazonáltal Varga László Edgár fiatal erdélyi költő, szerkesztő készségesen, sőt egyre lelkesebben válaszolgatott a kérdéseimre, amikor az estjüket megelőzően, az Alkotóház előtt élvezve a tavaszi napsugarakat, a kortárs magyar irodalommal kapcsolatos tapasztalatairól kérdezgettem.

Az Erdélyi Írók Ligájának színeiben hozzánk látogató Varga László Edgár 1985-ben született Margittán. Egyetemi oklevelet a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem biológia szakán szerzett, majd újságíróként tevékenykedett 2016 végéig a Krónika című közéleti napilapnál. 2017 augusztusától a Látó szépirodalmi folyóirat szerkesztője. Első verseskötete Cseréptavasz címmel jelent meg 2014-ben az Erdélyi Híradó Kiadó és a Fiatal Írók Szövetsége közös gondozásában, és elnyerte az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány Debütdíját, valamint a Méhes György Debütdíjat. Költeményeit több antológiába is beválogatták. Második verseskötete Bejárónőm: isten címmel jelent meg 2017 végén. Kolozsváron él.

Hogyan vezetett az utad a biológiai szaktól a költészetig és a Látó szerkesztéséig?

– Amikor választanom kellett, hol folytassam a felsőfokú tanulmányaimat, mint sokan a korosztályomból, magam is elég bizonytalan voltam. Tizenegyedikes koromban részt vettem egy biológiaversenyen, amit a Babeș–Bolyai Tudományegyetem szervezett, és aminek az volt a jutalma, hogy a tíz legjobbat, köztük engemet, automatikusan felvették az egyetemre, ráadásul ösztöndíjat is adtak. Éltem a lehetőséggel, de már az első évben rájöttem, hogy a későbbiekben nem igazán szeretnék ezen a szakterületen elhelyezkedni. Ekkor kezdtem keresgélni azt az önkifejezési formát, ami engem igazán érdekel. Egy viszonylag hosszú, bizonytalansággal teli folyamatot követően végül az irodalom mellett tettem le a garast. 19 éves korom körül kezdtem el verseket írogatni, és szerencsére elég hamar el is kezdték közölni a munkáimat, ugyanígy szakmai oldalról is pozitív visszajelzéseket kaptam. Az egyetem vége felé, persze, azon is el kellett gondolkodnom, hogy oké, írok verseket, de valamiből meg is kellene élni. Ekkor újra szerencsés helyzetbe kerültem, az egyetemi évek alatt ugyanis néhány barátommal önkéntesként a helyi diáklapnál tevékenykedtünk, ahol többek között a tördelést is megtanultam. A Krónika napilap pedig éppen tördelő szerkesztőt keresett, amire jelentkeztem, és meg is kaptam a munkát. Bő egy év elteltével pedig már a kulturális rovatnál találtam magam, ahol azután kilenc évig dolgoztam újságíróként. Tavaly augusztus óta viszont immár a Látó folyóiratot szerkesztem.

Szépirodalomról beszélünk: mennyire lehet ebből megélni felétek?

– Eleve a magyar nyelvű sajtóban nagyon rosszul lehet keresni Erdélyben, gondolom, nincs ez másként nálatok sem, szóval igazán stabil egzisztenciát nem tudsz erre alapozni... El kell fogadnod a tényt, hogy vagy szereted és csinálod annak árán is, hogy, mondjuk, nem veszel sarokházat abból, amit megkeresel, vagy otthagyod az egészet, és keresel valami jobban fizető munkát. Én viszont nem nagyon értek semmi egyébhez, és nem is érdekel más igazán. Van egy nem túl nagy fizetésem, amit még ki tudok pótolni a közlések után kapott honoráriumokból. Így el lehet valahogy lavírozni.

Ugorjunk most egy nagyot, és mesélj, kérlek, arról, hogyan éled meg az Irodalmi Karavánt, milyenek a benyomásaid a vajdasági közegről, és egyáltalán: hogyan érzed magad nálunk!

– Az Irodalmi Karaván szerintem remek programsorozat, jó ötlet arra, hogy az úgynevezett határon túli, viszonylag zárt, bár egyre kevésbé elkülönülő közösségeket egy kicsit közelebb hozza egymáshoz. Részint megismerjük általa a többiek irodalmát, másrészt egy alkotó ember számára mindig fontos, hogy minél több helyre, minél több emberhez eljusson az, amit csinál. Ha csak néhányan kapják fel a fejüket az írásaimra vagy jegyzik meg a nevemet, már az is nagy dolog. Kevés olyan rendezvényen vettem eddig részt, ahol ilyen jól ki lett találva az egész program. Hiszen a beszélgetéseken, felolvasásokon túl elvisznek bennünket várost nézni, megmutatják a helyi nevezetességeket, tehát egy kicsit megismerjük ezeket a helységeket is. Szóval nem csak annyi történik, mint sok más esetben, hogy belöknek bennünket egy könyvtárterembe, majd az est végén elvezetnek a szállásra... Kellemes meglepetés volt az egész, és tényleg nagyon jól éreztük itt magunkat, rendkívül jó benyomást tett ránk mindegyik város, ahová ellátogattunk. Most jártam itt először, eddig csak a térképről ismertem a régiót, de most, hogy egy kicsit belekóstolhattam az itteni mindennapokba, azt kell mondanom, ez egy teljesen élhető és barátságos közeg.

A Látó szerkesztőjeként Erdélyből mekkora rálátásod van a teljes magyar irodalomra, mennyire vagy képes követni a történéseket?

– Nyilvánvaló, hogy nem tudok mindent követni, az összes kötetcímet nem ismerhetem én sem. Főleg ilyen alkalmakkor, amikor számos íróval találkozom, szembesülök ezzel a ténnyel. De keményen próbálkozom, ami eljut hozzám, azt pláne próbálom mind elolvasni, noha hozzá kell tennem, elég válogatós vagyok, ami nem fog meg elsőre, azt nem olvasom végig... A magyar nyelvterületen egyébként is rengeteg kötet jelenik meg évente, úgy tudom, nagyjából 500 szépirodalmi címet tesz ki, amit egyetlen ember képtelen elfogyasztani, muszáj hát szelektálni.

Hogyan értékeled a jelenlegi erdélyi irodalmi életet? Összehasonlítva akár az anyaországival.

– Lássuk be, hogy a magyar irodalom meglehetősen Budapest-centrikus. Úgy vélem, ha valaki nem ott él és nem ott próbálja, úgymond, „eladni”, amit csinál, akkor nehezebb dolga van. Kiadót még aránylag könnyen találhat, hanem a könyvek utóéletére gondolok itt elsősorban. Mennyire veszik azt észre Budapestről, amit én Kolozsváron csinálok? Azt érzékelem, nem nagyon... Viszont valamilyen szinten elkezdődött már a decentralizáció, és a magyar fővároson kívül is nagyon sok olyan pont van a Kárpát-medencében, ahol jelentős irodalmi tevékenység zajlik, és azt hiszem, Kolozsvár ezek között az egyik legfontosabb. Az Erdélyi Írók Ligájának köszönhetően például rengeteg irodalmi rendezvény van, nem kizárólag helyi szerzők szereplésével, hanem a teljes Kárpát-medencéből hívnak alkotókat, nem utolsósorban szintén a kapcsolatteremtés végett.

Szót ejtettél az érvényesülésről: szerinted milyen arányban befolyásolja ezt a tehetség és az úgynevezett önmenedzselés?

– Ha igazán nagyon sok olvasóhoz szeretnél eljutni, akkor nem elég csak tehetségesnek lenned, hanem valóban komoly energiákat kell fektetned az önmenedzselésbe. Legyen írói honlapod, szerzői Facebook-profilod, próbálj minél több írást megosztani az összes lehetséges felületen... Én ebben baromi rossz vagyok egyébként, utálom ezt csinálni, mert úgy érzem, elvesz egy csomó értékes időt attól, amivel valóban foglalkoznom kéne... De most ilyen világban élünk, amikor a szerzőnek saját magának kell kézbe vennie munkáinak a népszerűsítését, mivel egyébként kicsi az esélye, hogy mások önszántukból megtegyék ezt helyette.

Varga László Edgár:

drótháló lámpahold

töredékek

úgy hideg a lég mint nyelv ha érint fémet

papírra írom minden századik szavam

antológ hiány egy töredékes élet

s a jégszekrényben még egy fél marék havam

a tavalyi télből megmaradni látszik

nem dicsekvésből mondom ámbátor hahó

lám a tavasz lassan-lassan elvirágzik

van a jégszekrényben egy kis tavalyi hó

a hajnal bennem rezet kongat