A zentai Boros Gyevi Sarolta a középfokú zeneiskola befejezése után Németországban folytatta tanulmányait. Kezdetben úgy gondolta, zongorista szeretne lenni, később aztán egy számára érdekesebb utat választott, és Lipcsében énekeskorrepetitori szakon végzett. Azóta egyetemi docensként dolgozik, zongoraórákat ad és koncerteket szervez. A húsvéti ünnepeket szülővárosában töltötte, akkor beszélgettünk vele.
A szabadkai középfokú zeneiskola befejezése után hogyan kerültél ki Németországba? Miért választottál ottani zenetudományi egyetemet?
– Abban biztos voltam, hogy nem szeretnék Belgrádban vagy Újvidéken zeneművészetet tanulni, de 19 évesen nem nagyon láttam a kiutat. Abban, hogy Németországba kerültem, nagyon sok véletlen közrejátszott, de nagy szerepe volt benne Juniku Ildikó zentai zongoratanárnőmnek. Ildikó legjobb barátnője, Manić Ilze és férje Köln mellett laktak, Ildikó mesélt Ilzének rólam, elmondta neki, hogy én Kölnben szeretnék tanulni, mert ott van egy tanár, akit én már ismertem, aki már foglalkozott velem, és hívott ki. Ilzéék, amikor egy alkalommal hazalátogattak, eljöttek hozzánk, és felajánlották, hogy ingyen lakhatok náluk, főznek is rám, csak menjek és felvételizzek, és így indultam meg Németország felé. 2000 nyarán felvételiztem is Kölnben a zeneakadémiára, és habár a pontszámaim elegendőek voltak, nem kaptam helyet, hiszen háromszázan felvételiztünk tíz helyre. Az egyik tanár viszont nagyon biztatott, azt mondta, nagyon tetszik neki, ahogy játszom, és februárban jöjjek újra – így is lett. Akkor már Wuppertalba felvételiztem, Köln kihelyezett tagozatára, és fel is vettek. Ez volt a legjobb döntés, mert az egy kis főiskola, én nagyon jó tanárhoz kerültem, és ott tanultam meg németül is. Közben én Ilze néniéknél laktam, így ők tényleg olyanok, mint a második családom. Abban, hogy megtanultam németül, nekik is nagy szerepük volt, hiszen Ilze néni mindennap leült velem nyelvet tanulni. Az első szemeszter idején náluk laktam Köln mellett, majd, hogy ne kellejen mindennap egy órát utaznom, Wuppertalba költöztem. Erre úgy lett lehetőségem, hogy az egyik tanárom munkát szerzett nekem. Kérdezte, hogy tudok-e lapról olvasni, ami annyit jelent, hogy ismeretlen kottát le tudok-e azonnal játszani, és mivel tudtam, vállaltam az egyetemen felajánlott student állást, és zongorakísérőként kerestem pénzt, énekeseket kezdtem kísérni. Így lett egy kis jövedelmem, amiből ki tudtam fizetni az albérletet. Egy fuvolista lánnyal laktam együtt a negyedik szemeszter végéig, és aztán megint fordulatot vett az életem, hiszen rájöttem, nem akarok szólózongorista lenni.
Volt más konkrét elképzelésed arra vonatkozóan, hogy mivel foglalkoznál szívesebben?
– Leginkább csak azt láttam, hogy mit nem akarok. Az a két év bőven elegendő volt ahhoz, hogy rájöjjek, én nem szeretek annyit gyakorolni, amennyit egy szólózongoristának kell. Akkoriban már inkább kamarazenéztem, énekeseket kísértem, és ez utóbbi fogott meg igazán, de még nem láttam a kiutat, viszont tudtam, hogy a megkezdett utat nem folytathatom. A megoldás az volt, hogy Lipcsében felvételiztem az énekeskorrepetitori szakra, és ott aztán egy új, érdekes, izgalmas világ tárult elém. Ez ötéves egyetemi képzés volt, amihez én még felvettem két év posztgraduális képzést, így énekeskorrepetitor lettem. A képzés szerint az egyik feladatom az lenne, hogy operában kísérjem a produkciókat, mert az operában úgy készül el egy produkció, hogy az énekeseket először egy zongorista meg a dirigens betanítja a szerepre, aztán hat hétig próbálnak, és a hat hétből ötöt zongoristával, mert képtelenség lenne végig fizetni az egész zenekart, és csak az utolsó egy hétben próbálnak az énekesek a zenekarral. A munka nagyobb részét tehát zongoristával oldják meg, így én sokat bejártam az operába, több produkcióban is dolgoztam. A korrepetíciótanárom ott dolgozott az operában, így sokat jártam oda, és megint azt éreztem, hogy ez sem az én utam. Ez is érdekes volt, de nem akartam örökké operában dolgozni, viszont ez után a nagyon sokféle próbálkozás után tényleg kikristályosodott bennem, hogy engem az érdekel, hogyan lehet kiképezni egy énekest, hogy szólóénekessé váljon, milyen út vezeti el őt ahhoz. Jobban érdekelt az a fázis, amíg betanítok valakit arra, hogy énekes legyen. Ebben nagyon sok minden benne van, nemcsak a zene meg a hangok meg a művészet, hanem lelkileg is segíteni kell őket, és ezt nagyon élvezem. Az énekeseknél a lelki oldal nagyon fontos, hiszen minden reggel úgy kelnek fel, vajon szól-e a hangom, jó napom van-e, ittam-e bort előtte, megfáztam-e. Ahhoz, hogy egy énekes bírja a nyomást, jó lelki egészség is kell, és ebben is a segítségükre vagyok. Az egyetemen docensi állásban óraadó tanár vagyok, otthon 18 énekessel foglalkozom, akik korrepetícióra jönnek hozzám, tehát nem énekelni tanítom őket, hanem minden másra, ami hozzátartozik az énekléshez. Hozzák magukkal a darabot, legyen az dal vagy ária, először megtanítom őket, hogy helyesen énekeljék, megtanítom a helyes dallamot, ritmust, a szöveget kijavítom, hiszen nemcsak német és angol, hanem olasz és francia szövegekkel is dolgozunk. Az is az én munkám, hogy a kisugárzásukkal foglalkozzam, mit jelent a szöveg, miről énekelnek, hogyan kell egy kicsit mozogni a színpadon, előadni, meg aztán én kísérem őket vizsgákon és koncerteken is. Mivel zongorapedagógiát is végeztem, zongorát is tanítok, sokáig zeneiskolákban dolgoztam, de most már kizárólag magánórákat adok, hiszen úgy sokkal szabadabb vagyok, könnyebb az órabeosztás is. Mindezeken túl koncertezek is, az egyetemen kialakult egy társaságunk, akikkel szívesen dolgozom, és velük együtt koncertezünk, valamint 2015 óta egy koncertsorozatot is szervezek, amit nagyon élvezek, hiszen ez egy gyönyörű oldala ennek a szakmának. Megismerkedtem kint egy magyar házaspárral, akik nem messze Lipcsétől egy gyönyörű kastélyban laknak, nagyon összebarátkoztunk, és náluk a bálteremben tartjuk a koncerteket kéthavonta. Az a mottónk, hogy komolyzenét játsszunk hallgatható, élvezhető módon. Én vagyok az estek háziasszonya, én hívom meg a művészeket, és a koncerteken én is mindig játszom. A koncerteket vasárnap délután tartjuk, mindössze egyórásak: operettprogrammal kedveskedünk a vendégeknek, amerikai zenét mutatunk be, volt szalonzene, és most júniusban a háromtenoros program következik. Lipcse egy zenei város, rengeteg koncertteremmel, tehát az ottaniak el vannak telve a zenével, ezért olyan valamit kell kínálni nekik, ami kikapcsolódás. Ez a koncertsorozat valóban élvezet és kikapcsolódás mindenkinek, hiszen fellazítottuk a koncert szerkezetét, feszességét. A darabhoz fűződő anekdotákkal tűzdeltük meg, elmondjuk, hogyan született a darab, és ezzel közelebb hozzuk a hallgatósághoz.
Ha már az élvezet került szóba: a zene a legtöbb embernek szórakozás, kikapcsolódás, feltöltődés. Számodra mi a zene, te hogyan éled meg?
– Nekem munka. Amíg egyetemre jártam, napi hat-hét órát is gyakoroltam, és nemcsak akkor, amikor kedvem volt hozzá, hanem minden egyes nap. A gyakorlás olyan, mint másnak bemenni a munkahelyre, és elvégezni, amit kell. Ha az embernek van kedve a gyakorláshoz, akkor könnyebb a dolga, de akkor is gyakorolni kell, ha semmi kedve sincs hozzá, mert anélkül nem fog menni, anélkül nincs fejlődés. Így egyetem után is a mindennapjaim része a gyakorlás, csak ennyi év után már sokkal rutinosabban művelem. Amikor kellett, beletettem a megfelelő órányi gyakorlást, így mostanra kevesebb munkával is elérem a jó eredményt. A zene nyújtotta boldogság, szépség egészen más egy zenével foglalkozó ember számára. A zene szépsége nekem leginkább egy villanás, egy megélt, megismételhetetlen pillanat, amit én koncerteken élek át. Én nem úgy élvezem a zenét, mint aki hallgatja, hiszen én magam is részese, alkotója vagyok, és sokszor olyan gubancok történnek egy-egy produkció közben, amiket valahogy meg kell oldani, és azok akkor nem élvezetes, hanem izzasztó pillanatok. Megtörténik, hogy kísérés közben az énekes átugrik néhány sort, akkor azt gyorsan meg kell találnom, hiszen a hallgatóságnak nem szabad észrevennie a hibát, olyan is van, hogy rosszul lapozok, véletlenül kettőt, vagy leesik a kotta, de olyan is megtörténik, hogy beragad a pedál, és nem lehet leállni. Ezek olyan dolgok, amiket rengeteg gyakorlással, sokéves tapasztalattal lehet orvosolni, túlélni. A zenében azokat a tiszta, megismételhetetlen érzéseket keresem, amelyek csak villanásnyiak.
