Minszk

Vilniust elhagyva a litván–fehérorosz határon egy vérbeli poszt-szovjet kövér határőrnőbe botlok. Kitöltöm a migráns-kártyám, leellenőrzi, hogy valóban nem kell vízum a szerbiai állampolgároknak, megkapom a pecséteket, mélyen a szemembe néz, megjegyez magának, és int a fejével, hogy Cледующий! (következő!). Minszkbe tartok, felfedezni Európa utolsó diktatórikus berendezésű országának fővárosát. Alig 150 kilométerre az Európai Unió keleti határától, a belorusz parlament és a Függetlenség sugárút közötti Lenin téren, a KGB épületével szemben áll még ma is az elvtárs életnagyságú szobra – Európához a legközelebbi.

Az első szemet szúró dolog, hogy a város feltűnően tiszta. Sokkal rendezettebb, mint a szomszédos államok fővárosai. Büszkék is a minszkiek, hogy városukban nincsenek koldusok, hajléktalanok, falfirkák, szabálytalankodó sofőrök, szemetelés… Hát igen, diktatúrában ez így működik. Európa nem szívesen ruház be Fehéroroszországban, de az orosz, kínai és arab újgazdagok zsákszámra öntik (mossák) a pénzt az országba. Sok-sok valuta kell azonban, hogy a Sztálin-barokk több tíz emeletes épületeiből és városrészeiből modern európai metropolist varázsoljanak.

A szovjet mintára épült város fő ütőerét a Függetlenség sugárút nyolc kilométeres szakasza és a környező utcák alkotják. A helyi értelemben vett  belváros a 80 hektáros Čaliuskincaŭ füvészkerttől a Bobruyskaya utcai vasútállomásig és buszpályaudvarig tart. Ezen a környéken az elmúlt 150 év valamennyi építészeti irányzatát megcsodálhatjuk: a korabeli kastélyoktól a mozaikkockákkal díszített húszemeletes panelokon keresztül a futurisztikus acél-üveg kombinációban épült modern alkotásokig.

Pöfögnek itt Moszkvicsok és Volgák, és elhasít mellettük egy-egy dzsip vagy Mercedes sportkocsi. Az orosz metrószerelvények még a kommunizmus „keze munkáját” dicsérik, a városi elektromos buszok pedig a német gyárak precizitását. Parkolóhely alig akad, de a sugárutak legalább 2×4 sávosak. A panelrengetegben elő-elő bukkan néhány üzlet, élelmiszerbolt vagy trafik. A Függetlenség sugárúton kaptak helyet a fontosabb kormányzati és egyetemi épületek, intézetek, kórházak és múzeumok, kaszinók, a Belorusz Állami Cirkusz, a Nemzeti Színház, a Vörös templom a Torinói lepel egyik másolatával, a Gorkij park, és még sorolhatnám. Az allé közepén, Minszk történelmi központjában, a 40 méter magas Győzelem obeliszk és örökláng állít emléket a nemzet hőseinek, hatalmas cirill betűkkel hirdetvén, hogy Az emberek hőstette halhatatlan. És itt van még a Köztársaság tér és a Függetlenség tér (valamikori Lenin tér). Látszatra egyszerű macskaköves, hatalmas, üres terek, de ami alattuk van, az minszki ésszel felfoghatatlan: 3-4 emelet mély szupermodern bevásárlóközpontok, a legtöbb nyugati márka butikjai, pazar éttermek, modern zene, csillogás-villogás gyönyörű (fehér)orosz lányokkal.

Éjjel, amikor felszálltam a Varsóba tartó buszra, ezeket a sorokat írtam jegyzetfüzetembe: van egy földalatti és egy föld feletti Minszk, van egy turisták által látogatott és egy mindennapi Minszk. Van egy Minszk, amely kalapot emel a dicső régmúlt előtt, és van egy modern város. Van egy, amely szívből jövő mély pátosszal fordul Oroszország felé, és van egy jóval kisebb, amelynek tekintete halvány reménnyel mered a messzi Nyugat felé.