2024. március 28., csütörtök
CÍMLAPTÖRTÉNET

„Magyarnak lenni életminőség”

Toldi István kupuszinai népmesemondó vall alapértékekről, közösségi erőről, emberi, szakmai tartásról

Toldi István, Palócország Örökös Mesemondója címmel kitüntetett Vajdasági Mesefa, a Népművészet Mestere, a Magyar Kultúra lovagja, Szeder Fábián Életműdíjas kupuszinai mesemondó, aki a bemutatkozást rend szerint azzal kezdi: „Toldi vagyok, az Arany János utcából”. Nem hisz a véletlenekben, vallja, az sem véletlen, hogy az ember hova születik. Szülőfalujának kultúráját és hagyományait ugyanolyan elhivatottan szolgálja, mint az édesapjától, továbbá idős „mesterektől” tanult és a vele született népmesemondás küldetését. Minderről a helyi Sturc József Színjátszócsoport bemutató előadása (amelyben színjátszóként ugyancsak szerepet vállalt) után beszélgetünk vele:

A mesemondásra születni kell?

– Úgy gondolom, vele- és beleszületni kell. Életutam cikornyás ebből a szempontból, ugyanis egészen a harmincas éveim közepéig nem meséltem nyilvánosság előtt. Meghatározó volt számomra, hogy négyéves koromig rendszeresen hallgattam mesét, nem is akárkitől: édesapám, noha sokat dolgozott (külföldön is), amikor csak tehette és itthon tartózkodott, minden este leült az ágyam szélére, és mesét mondott. Hosszú tündérmeséket, azokból is a hős-tündérmesék fajtáját szerettünk a legjobban mindketten. Volt, hogy azt hitte: elaludtam, és megpróbálta nagyobb ütemben továbbmondani, én felriadtam és korrigáltam, hogy bizony nem úgy van az, tessék sorjában haladni. Az a tapasztalatom, hogy az a gyerek, akinek mesét mondnak, kiegyensúlyozottabb, nyugodtabb, másként látja és értelmezni a világot, és hamarabb feltalálja magát benne. Felnőttként évtizedekre eltávolodtam a mesétől, mígnem egy alkalommal zentai rajzversenyt nyert a lányom, és elkísértem a népmesemondó versennyel egybekötött díjkiosztóra. Egész napra „ottragadtam” a közönségben, figyeltem a mesemondók teljesítményét, és elhatároztam, hogy a következő évben én is benevezek a versenyre. A helyi Petőfi Sándor Magyar Művelődési Egyesület vezetőségi tagjai elé terjesztettem az ötletem, eleinte bizalmatlanok voltak, de nálunk az a jól bevált gyakorlat, hogy az ember szabad kezet kap, amit helyesnek érez, abban a közösség támogatja. Beneveztek a versenyre, és nem bánták meg, ettől kezdve zsinórban nyertem fődíjakat. Egy gödöllői mesemondó-találkozón szerepeltem először, majd jött a zentai Kálmány Lajos Népmesemondó verseny, ahol hat-hét éven keresztül első vagy fődíjas voltam, megkaptam a Vajdasági Mesefa titulust, háromszorosan is.

Van-e példaképe, emberek, helyek, akiktől, ahol sokat tanulhatott, fortélyokat leshetett el?

– Népmesemondó pályafutásomban fontos alapja, hogy akiktől tanultam, azok kivételesen jól művelték ezt a tevékenységet. Kezdve édesapámmal, majd az idős mesemondó „mesterek” megismerésével folytatódóan tudatosodott bennem is, hogy alighanem ez az én dolgom. A faluban nincs más, aki továbbvigye és -adja a népmesehagyományt, ennélfogva tehát egyfajta közösségi küldetésként is tekintettem rá. Nagy kihívást jelentett számomra a származásunk, a mesemondás palóc nyelvjárásban. Szerettem volna kipróbálni magam benne, ezért elmentem Balassagyarmatra, az ottani palóc mesemondó versenyre, amelynek Palóc Mesemondás Mestere Díjára „fájt a fogam” nagyon. Érdekesség, hogy ezt a díjat nem kaptam meg, hanem saját reményeimet is túlszárnyalva Palócország Örökös Mesemondójává avattak. Ezzel bekerültem a „nagy öregek” közé. Az idősektől lehet a legtöbbet tanulni. Egyebek mellett a népmesék tanításának tudományát is. Szerveztünk Kupuszinán népmesemondó szakkört, eleinte tömegesen jelentkeztek a gyerekek, aztán folyamatosan lemorzsolódtak, kevesekben maradt kitartás ehhez a tevékenységhez. Ennek ellenére nem csüggedtem, voltak nagyon eredményes évek, amikor a tanítványaim rangos díjakkal tértek haza a zentai vagy gödöllői versenyekről. Lényeges dolog, hogy a mesemondási vagy tanítási szándék soha nem lehet erőltetett. Amennyiben segítséget kérnek tőlem, én megadom, de nem erőltetem rá senkire magam és a mesemondói stílusom. Megboldogult Pál István, Pista bácsi, tereskei mesemondó, nagy példaképem mindezt úgy fogalmazta meg: „Gyerekek, ott a kút, tele vízzel, de ha nem mész oda, szomjan halsz…” Ebben a műfajban is a megtett lépések, a tettek számítanak, visznek előre.

Mennyire van igény ma a népmesére, azok tanulságaira, illetve hol járt, szerepelt az utóbbi időszakban?

– Valamennyi díjam közül talán a legértékesebb számomra a Szeder Fábián Életműdíj, mégpedig azért, mert a magyarok között is a sajátjaimtól, a palócoktól kaptam meg. Számukra hihetetlen csoda, hogy mi itt Kupuszinán, tőlük földrajzilag ennyire távol, félreszakadtan is meg tudtuk őrizni ezt a hagyományt, ennyire kitartóak vagyunk benne. Számunkra ez természetes, nemcsak gondozzuk, hanem a mindennapokban megéljük is néphagyományainkat. Ami a szerepléseket illeti, a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet jóvoltából legutóbb tehettem egy vajdasági körutat, mesét mondtam Bácskossuthfalván, Muzslán, Torontálvásárhelyen és Topolyán. Nemrégiben a zombori Laza Kostić Kulturális Központ művelődésszervezőjének jóvoltából ellátogattam a doroszlói és a nemesmiliticsi általános iskolába is. Ezeknek a lehetőségeknek nagyon örülök, ugyanis összességében többet hívnak fellépni Magyarországra, mint a Vajdaságba. A magyarországi vagy felvidéki versenyek, szereplések alkalmával sok hasznos dolgot látok, tapasztalok. Például tetszik, hogy a Felvidéken sokkal szabadabban állnak hozzá a versenyzés fogalmához, a nyolcévestől a nyolcvannyolc éves korú mesemondókig, mind együtt tartanak, nem riválist látnak a másikban, hanem egymás tanítói tudnak lenni. Ezenkívül ott nívódíjakat osztanak, arany, ezüst és bronz fokozatok elérésére van lehetőség. Ezáltal egyforma eséllyel indul egy autentikus nyelvi örökségek nélküli városi, ám kiváló mesélőkével született, egy székely vagy éppen egy palóc nyelvjárással rendelkező gyerek. Olykor úgy érzem, tájainkon mintha mindez másként működne, mintha elfelejtődött volna a népmese és annak ősi üzenete iránti igény. Többféle okból mondhatunk népmesét, van, aki pusztán a mesélés öröme miatt, mások hagyománytiszteletből, és vannak, akik a mesék mögöttes tanulságát, rejtett üzeneteit szeretnék átadni a hallgatóságnak. Ez utóbbi cél természetesen főleg a felnőtt közönség körében nyilvánulhat meg, és csakis úgy adható át, ha a mesélő tartja a mese szigorú szerkezeti „fonalát”, felépítését, variálni csupán az elmondás módjával, stílusával lehet és szabad. Egy találó példa a mesék mögöttes üzenetére, hogy mit szimbolizál a mindig segítőkész szürke kisegér a magyar népmesékben…? Bizony, a magyar embert jelképezi! Azt a jóságos, mindent a helyére segítő nemzeti karaktert, amely manapság különösen aktuális módon mutatkozik meg, világviszonylatban is. Ebből is látszik, hogy a népmesék nagyon is realisztikus alapú, megélt történetek. Mondásukból ugyan nem lehet megélni, magam is egy állás és gazdálkodói munka mellett művelem, hála a nejemnek, aki szükség esetén helyettem végzi el a munkát és mindenben támogat. Bizonyos, hogy nélküle logisztikai képtelenség volna, hogy eljárjak mesét mondani, hogy beteljesítsem azt a küldetést, amely az enyém. Márpedig meggyőződésem, hogy az ember csakis a számára kijelölt úton haladva lehet eredményes, hiteles, közösségének értékes és hasznos tagja. Számomra magyarnak lenni nemcsak a nemzethez való tartozást, hanem egyfajta életminőséget jelent – hallottuk a mesefától.