Szerző: Turi Tibor
Magyarország legrégebbi és talán az egyik legpatinásabb szépirodalmi folyóiratának, a Tiszatájnak a doroszlói származású Hász Róbert 16 évig volt a szerkesztője, és immár 7 éve a főszerkesztője. A szerkesztőség nem tartozik irodalmi és politikai szekértáborokhoz – ami ma Magyarországon igencsak ritkaságszámba megy –, hiszen Robinak meggyőződése, hogy egy irodalmi lapot nem lehet bezárni egy város közigazgatási határai közé. Hász nemcsak szerkesztő, de jelentős prózaíró is. Legújabb regényében például megteremtette Poirot vagy Sherlock Holmes nyomozó bácskai megfelelőjét, miközben saját bevallása szerint sosem vonzotta az irodalmi közélet, a személyes jelenlét, a sürgés-forgás, és azt sem tartja szerencsésnek, ha egy szerző biológiai corpusa rátelepszik az opusára.
„Nem csatlakozunk semmilyen szekértáborhoz, hiszen mindig függetlenek voltunk, nyitottak bármilyen irányzatra, egyforma teret adtunk fiatal és idős szerzőknek” – fogalmazta meg hitvallását a doroszlói születésű Hász Róbert, a szegedi Tiszatáj új főszerkesztője 2011 májusában, amikor kinevezését követően első interjúját e sorok írójának adta. Csaknem 7 év elteltével sikerült-e megtartani akkori ígéretedet?
– Nagyon remélem, hogy igen. Régi szerzőink zöme megmaradt, és legalább ugyanannyi új is csatlakozott hozzájuk az évek során. Amióta az új szerkesztőség felállt, kéziratban nem szenvedtünk hiányt, sőt, éppen hogy hosszúra nyúlik néha a megjelenésre várók sora, ami nyilván megnyugtató érzés a szerkesztőknek, de bosszantó a szerzők számára. Az idestova hetven éve élő print-megjelenés mellett 2013-ban elindítottuk az online felületet is, a tiszatajonline-t, aminek igen szép a látogatottsági mutatója, s erre mindannyian büszkék vagyunk. Nem állítom, hogy az elmúlt hét év, amióta a Tiszatáj főszerkesztője vagyok, minden zökkenő nélkül telt volna el, de a lapot stabilabb gazdasági lábakra állítottuk, tágítottuk a szerzői gárdát, új rovatokat vezettünk be (például lényegesen gazdagabb a világirodalmi kitekintésünk), természetesen ez mindenekelőtt a munkatársak, Tóth Ákos, Orcsik Roland és Annus Gábor munkáját, kreativitását is dicséri. De azzal is tisztában kell lenni, hogy ebben a szakmában akadnak konfliktusok, amik elől nem lehet kitérni. A szerkesztés nemcsak befogadást jelent, hanem elutasítást is. Emellett túl sok az igény, a lap elé állított elvárás, elképzelés arról, hogyan is kellene kinéznie egy folyóiratnak. Minden kívánalomnak lehetetlen megfelelni.
Főszerkesztővé választásod előtt 16 évig szerkesztőként is dolgoztál Magyarország legöregebb szépirodalmi folyóiratánál. Ahogy utánanéztem az adatoknak, elődeid közül kevesen bírták a gyűrődést ilyen hosszú ideig. Mi a titkod?
– Nem hiszem, hogy lenne titkom. Hacsak nem az, hogy hűséges típus vagyok. Nem mellesleg író, aki úgy hiszi, a prózaírásnak, pláne a regényírásnak, alapfeltétele a nyugalom és a folytonosság. Miután 1991-ben a feleségemmel áttelepültünk Magyarországra, kényszerűségből Szegeden ragadtunk. Abból kellett gazdálkodnunk, amit itt találtunk. Ha továbbmegyünk, Pestre akár, nyilván más lett volna a helyzet – nagyobb kínálat, több lehetőség. De minden bizonnyal a közeg is hatással volt arra, hogy a Tiszatájnál maradjak: néhai főszerkesztőmmel, Olasz Sándorral jól megértettük egymást, s később, miután a helyébe léptem, kitűnő munkatársakat sikerült magam köré gyűjtenem. Vagyis nem mazochizmusból maradtam ennyi évig a lapnál, hanem mert értelmét láttam az itt folytatott munkának.
Mostanra már elcsendesedtek azok a hangok, amelyek szerint megválasztásoddal a lap eltávolodott a hagyományoktól, és ezért nem tölti be a Szeged várossal szembeni hivatását? Megbékéltek a kritikusok, vagy csak egyszerűen belátták, hogy nincs igazuk?
– Amikor a fent említett támadás megtörtént 2012-ben, alig egy évvel az új szerkesztőség munkába állása után, a szakma szinte egyöntetűen mögénk állt – ezúttal is köszönet mindenkinek, aki akkor felvállalta a védelmünket –, ahogyan a Tiszatáj Alapítvány kuratóriuma is, amelyik a folyóirat kiadásáért felel, és talán ennek az egyértelmű kiállásnak tulajdonítható, hogy a morgolódás idővel elhalt. Az a vád, hogy már nem vagyunk eléggé „szegediek”, eleve nevetséges volt és komolytalan. Nem mi tettük országos lappá a Tiszatájt, hanem elődeink (Ilia Mihály például, még a hatvanas években), viszont igaz, azon voltunk, hogy ez az irány ne változzon meg ‒ talán ezzel okoztunk néhány helyi irodalmi notabilitásnak csalódást. Ennek ellenére még csak nem is csökkentettük a helyi szerzők számát a folyóiratban, ellenben megjelentek olyanok, akikről sokan talán nem is tudták, hogy szegediek – akik itt jártak egyetemre, itt dolgoztak a városban, ide költöztek, itt állapodtak meg. Sosem fordult elő, hogy egy szegedi szerző ‒ ha szépirodalmi vagy tényirodalmi műfajban értékeset alkotott és megkeresett bennünket ‒, ne kapott volna helyet a lapban. Valójában nem foglalkoztunk szerzőink származásával, útlevelével, vagy hogy mi áll a lakcímkártyájukon. Egy darabig nem is óhajtottam válaszolni a helyi napilapban megjelent nyílt, vádaskodó levélre, annyira méltatlannak találtam, hogy a 21. században, az internet korában arról győzködjek valakit, hogy egy irodalmi lapot nem lehet bezárni egy város közigazgatási határai közé. Végül mégis megírtam a válaszlevelemet, és a magam részéről ezzel letudtam a dolgot.
A folyóirat-szerkesztésen kívül regényeket is írsz, a közelmúltban látott napvilágot Fábián Marcell pandúrdetektív tizenhárom napja című 7. köteted (9. kötet, 7. regény) amely ismét visszatérést jelent Vajdasághoz. Zomborban rejtélyes gyilkosságsorozat tartja lázban a lakosságot. A fülszöveg szerint a regény fordulatos detektívtörténet – és nem kevésbé izgalmas korszak- és társadalomrajz, a Monarchia peremvidékén együtt élő magyar, szerb és német közösségek mindennapjaival, feszültségeivel, ábrándjaival. Miért vált ismét fontossá, érdekessé a szülőföld?
– Ezúttal nem a szülőföld kísértett meg és íratott magáról egy regényt (mint például a Júliával az út esetében), hanem fordítva történt: a születőfélben lévő regény keresett magának földrajzi helyet, és találta rá Zomborra és vidékére. Évekig érett bennem egy szecessziós, századfordulós regény ötlete, volt egy szövegkezdeményem is, de valamiért nehezen tudtam dűlőre jutni vele. Többször elővettem, félretettem az évek folyamán. A konflis, a cilinder meg a szivarfüst hangulata csak lassan, apránként formálódott történetté. Igazából akkor kezdett el élni a regényvilág, amikor sikerült neki helyet találnom a térképen. S hát hova máshova helyeztem volna el, mint Zomborba, amit jól ismerek, ahogy a „megyeházát” is, ahol a regény detektívjei dolgoznak; ami persze már száz év óta nem megyeháza, de mi, doroszlóiak csak így hívtuk, ha hivatalos ügyben felkerestük. Ismerem a város környékét, a Sikarát, a szomszédos falvakat. Megpróbáltam feltámasztani egy rég letűnt világot, magyarokkal, szerbekkel, az időközben kitelepített svábokkal, a szép emlékű Osztrák–Magyar Monarchiát, annak is a peremvidékét. De nem a romantikus nosztalgia vezérelt, hanem azoknak a hús-vér embereknek, férfiaknak és nőknek a megformálása és megidézése, akiknek 1902-ben (a regénytörténet idején) hasonló kísértésekkel és kihívásokkal kellett szembenézniük, mint manapság nekünk ‒ csak éppen más korban, más körülmények között. A regény főhőse, Fábián Marcell detektív, aki nem csupán egy brutális gyilkosságsorozat ügyében nyomoz, hanem saját származását is ki szeretné deríteni, rója a város utcáit, vagy bérkocsival döcög a macskaköveken, elbeszélget ezzel-azzal, bejárása van a polgári meg falusi otthonokba ‒ személye tökéletes eszköz arra, hogy általa betekintést nyerjünk a korabeli zombori családok életébe. Intrikák, szerelmek, házasságtörések, viszályok, összeesküvések, bűnök és bűnhődések – nem csupán az emberi közösségek ismérvei, de megannyi eszköz is egy izgalmas detektívtörténet megformálásához.
Sokat kísérleteztél a regény műfajában: írtál fordulatos detektívtörténetet, történelmi regényt, utópiaregényt, visszanyúltál a lélektani regény, a művelődésregény nemes hagyományaihoz, belekóstoltál a családregénybe, voltál mesemondó, egyszóval rendkívül változatos próbálkozások jellemzik eddigi munkásságodat. Minek alapján dől el az új mű hangneme?
– Elsősorban a hangulatomtól függ. És hogy éppen melyik az a kor, ami foglalkoztat. De sok esetben nem én döntöm el, mit írok, hanem maga a téma, a történet választ ki engem. Konkrét példa: mielőtt tavaly tavasszal komolyan nekiduráltam volna magam a Fábián Marcell-regénynek, egy kortárs regénytémán dolgoztam, pontosabban kínlódtam vele már vagy egy éve, folyton azzal biztatva és áltatva magamat, hogy meg kell írnom ezt a regényt, ha már ennyi ideje küzdünk egymással… De semmire sem jutottam vele, mintha nem az enyém lett volna, olyan érzésem volt, amikor leültem a gép elé, mintha másvalaki regényén dolgoznék. És akkor elővettem a Fábián Marcellt, a fiókban pihenő szövegtöredéket a maga századfordulós hangulatával, és szinte magától beindult a történet. Ahogy Gozsdu Elek fogalmazta meg Fábián nyomozónak a regényben: néha nem azt írjuk meg, amit akarunk, hanem amit tudunk. Most viszont nehéz döntés elé állított Fábián Marcell regényének a fogadtatása: egyre több visszajelzést kapok olvasóktól, kritikusoktól, nem utolsósorban a kiadótól, hogy folytassam Fábián nyomozó történetét. Ez számomra is új lenne: regényt írni lényegében ugyanazokkal a már „használt” karakterekkel, ugyanabban a történeti korban. Amennyi előnye, annyi hátránya. Látszólag könnyebbség, hogy nem kell új főhősöket kitalálni, meg vannak rajzolva a főbb karakterek, állnak a kulisszák, amik között otthonosan tudnak mozogni, nem beszélve arról, milyen csábító kihívást jelent megteremteni Poirot vagy Sherlock Holmes nyomozó bácskai megfelelőjét. Ugyanakkor fennáll a veszélye annak, hogy működésbe lépnek a klisék, a rutin, s a folytatás óhatatlanul az első kötet színvonala alá íródik. Kell még egy kis idő, hogy eldöntsem, merjek-e vállalkozni rá.
Regényeid jelentős része külföldön is megjelenik, német, olasz, francia nyelven. Ott valahogyan a díjak, elismerések is jobban megtalálnak, mint idehaza. Írói habitusodból kifolyólag sem tartozol a fővárosi irodalmi „brancshoz”, az irodalmi krémhez. Esetedben előny vagy hátrány a vidéki lét – kérdeztem évekkel ezelőtt és tudakolom most is, hátha azóta változott a helyzet?
– Végül is van egy nemzetközi meg egy hazai díjam, úgyhogy az állás döntetlen. Komolyra fordítva: szerkesztői, írói mivoltomból kifolyólag sok pályatársamat volt szerencsém személyesen is megismerni az elmúlt évek során, s lassan kezd felébredni bennem a gyanú, hogy amit mi olykor előszeretettel „irodalmi brancs”-nak nevezünk, az valójában – legalábbis úgy, ahogy sokan hiszik – nem létezik. Pontosabban: számos irodalmi „brancs” van, amik a nagyobb fővárosi kiadók vagy ilyen-olyan szekértáborok köré szerveződnek. Persze, a fővárosban élni nyilván előnyösebb, gyakrabban lehetsz jókor jó helyen, fontos emberekkel tarthatod személyesen is a kapcsolatot napi szinten – de ettől még szakmailag nem leszel okvetlenül sikeresebb. Szem előtt lehetsz, az igaz, látszólag forog a neved, de a műveket akkor is meg kell írni, és végső soron a sorsodról, hogy valóban hova kerülsz, azok fognak dönteni. Ha nem előbb, akkor utóbb. Engem sosem vonzott az irodalmi közélet, a személyes jelenlét, a sürgés-forgás, nem tartom szerencsésnek, ha egy szerző biológiai corpusa rátelepszik az opusra. Ebből a szempontból a vidéki élet kifejezetten szerencsés, jóllehet tisztában vagyok vele, hogy ez nem egy modern és „haladó” szemlélet. Persze, kellenek író-olvasó találkozók, jó az, ha a szerző szembesül a befogadó közönségével, sőt hasznos is, mert a közvetlen visszajelzésekből sokat lehet tanulni. Egyébként is a Facebook és a YouTube világában ma már mindenki maga döntheti el, milyen mértékben kíván benne élni a nyilvánosságban.
Márciusban Tolnai Ottóval, Bodor Ádámmal és Totth Benedekkel a párizsi Magyar Intézet vendégei voltatok. Hogyan sikerült a bemutatkozás?
– Ezeknek a nagy, nemzetközi könyvvásároknak van egy sajátos hangulatuk: az ember, amikor a városnyi standok, könyv-utcák között sétál, egészen kicsinek, jelentéktelennek érzi magát. És ez jó, hasznos, a helyére rántja az író egóját ‒ vissza a földre. A nagy könyvvásárok tulajdonképpen nem az írókról, hanem az olvasókról és a könyvekről szólnak, az ő ünnepük: elképesztő kínálat közül válogathat az, aki kilátogat a kiállítások helyszínére. És a francia, német, svéd könyvvásárok közönsége vásárlóképes, nem csak nézelődni jár ki, a nagy részük teli táska könyvvel tér haza. Mi írók csak statisztálunk az olvasó ünnepén. Amúgy viszont ha jó a társaság, a csapat, amelyikkel részt veszünk egy ilyen bemutatkozáson, az már önmagában nyereség. És a párizsi bemutatkozás, amit az ottani Magyar Intézet szervezett, remekül sikerült, a közönség hálás volt (két francia színész adott elő dramatizált részleteket a műveinkből), volt kerekasztal-beszélgetés (azóta is ámulok a szinkrontolmács teljesítményén), emellett jókat boroztunk, diskuráltunk magunk között ‒ Tolnai Ottóval meg is állapítottuk, hogy húszévente hol másutt futhatna össze két vajdasági író, ha nem Párizsban.
