„...De a dölyfös ember
Parányi kis hatalmával feszítve
Nem látja meg, hogy lénye nem egyéb
Egy rossz tükörnél! Mint veszett majom
Tombolva ágál a nagy Ég előtt
Hogy sírnak fönn az angyalok...”
(Shakespeare)
Belégzés.
A tüdőként táguló Univerzum hörgőinek és hörgőcskéinek járataiban csillagok és bolygók keringőznek önmaguk és egymás körül az emberi fül számára alig-alig hallható dallamra. Megszületnek erre az életre, majd elenyésznek egy másikra, burjánzanak és hanyatlanak vég nélkül. Táncuk örök körforgás. A Tejút Nap nevű csillagának közelében ott lejt egy kék bolygó is. Föld anya, a széles mellű Gaia. Végső soron a Mindenség köldöke, tejéből szívtuk magunkat életre te meg én.
Egy panelház harmadik emeletének ablakából bámulom a Tisza habjai közé lassanként alámerülő Napot. Megmártózom gyöngyfényű tekintetedben, csillagom, hullámaid között fürdőzöm, megpróbálok csak a szépségre fókuszálni, mely még most is körbevesz, csak jól kell tudni látni; mert különben a mocsok lassanként mindent elborít. Félek, elhagy az erőm, és az embert újfent csak a bolygó vérét mohón szívó parazitának vagyok képes tekinteni, mely ide tombolni érkezett csupán, dáridózni a szomszéd falu csárdájába, aztán ha már porig rombolta azt, annyira lerészegedik, hogy többé nem is érdekli, fejét nemigen lesz hová se ma, se holnap lehajtania.
(Fotó: Gergely József)
Északról megint szemetet hozott a folyó; az ablakból nem látom ugyan, ó, nem, onnan gyönyörűségesnek látszik a Tisza, a vele együtt kanyargó galériaerdejével, olyan szépségesnek, mint amilyen eredetileg lehetett. De ha lesétálok a partra, már nem tudom nem észrevenni a mocskos szürke tajtékot, a pillepalackokból összeragadt műanyagszigeteket, az iszaptól sárga hullámokba pedig beleképzelem a cseppfolyós mérgeket és szennyet, amit szintén a Föld hűtlen gyermekei bocsátottak a teremtő által megszentelt vizébe. Ó, kárhozat! Próbálok hunyorítani, hátha úgy megváltozik a kép, s valóban: a könnycseppek prizmáján keresztül szivárvány sejlik fel keletről. Lépcsőfokain visszatérek hozzád, kedves. A harmadik emelet biztonságot nyújtó oltalmába.
Melyik a káprázat, mi a való? A pillangót álmodó költő vagyok, vagy a szikrázó égre röppenő, cifra pillangó maga? Kapaszkodok beléd, anyám, húgom, szerelmesem, ne engedj tovaröppenni a harmadik emeletről, ne hagyd elillanni szép álmomat, ami Te vagy, és ez a gonosz káprázatba süllyedt, eredendően gyönyörű Világ. Madártávlatból még mindig szívszorítóan gyönyörű Világ.
Meddig marad hát még rút, egyre sebesebben a vesztébe araszoló hernyó ez a magas Ég alatt tombolva ágáló szegény emberiség? Hernyóként is fog elrothadni a maga mocskában, vagy lassanként begubózik végre, s akkor velem, bábállapotban várakozó, bús képű poétával együtt álmodhatja a boldog Aranykor pirkadatát?... Nehéz a szülés, még nehezebb a születés. De a harmadik emeleten beléd kapaszkodva, Egyetlen, a szemközti ablaknál együtt gyönyörködve a panelek mögül mégis minden hajnalban újra felemelkedő csillagban, könnyebb elképzelni, ahogy a széles mellű Gaia elnézően tekint reánk, együgyű gyermekeire. Mint minden igazi anya. Ő, a Nap földje.
Kilégzés.
