Erdély maga Meseország, és ha valahol rejteznek még tündérek ebben a túlcivilizált Európában, akkor egészen biztosan arrafelé kell őket keresni.
Aki egyszer is járt ott, az tudja, miről beszélek. A havasok rejtekén megmaradt valami ősiség, mind a tájat, mind az ott élőket tekintve. Amint délnyugatról elhagyjuk „magas Déva várát”, érezzük, hogy egy másik világba léptünk be, amely szeretettel fogad, jótékonyan hat testre és lélekre, és az ember szívét örökre rabul ejti.
Hétfőn este Fodor István, a zentai Történelmi Levéltár nyugalmazott igazgatója filmvetítéssel egybekötött úti élménybeszámolót tartott a Zentai Alkotóházban a Gyergyói-medencében tett látogatásáról. Maga is azzal kezdte meséjét, hogy élete párjával megegyeztek, ezentúl ne múljon el nyár erdélyi körút nélkül, mert mindketten beleszerettek a régióba, és immár szinte hazatérnek, amikor odautaznak. Hosszasan mesélt az ottani páratlan természeti szépségekről, a sajátos éghajlatról, mely időnként zord ugyan, ám megéri vállalni – ahogyan a magas hegyek megmászását is –, hiszen a táj gyönyörű, az emberek vendégszeretőek, és az egésznek van valami különösen meditatív hangulata. Ahogyan a filmet nézve magunk is végigjártuk a medence városkáit, falvait, erdeit, patakjait és tavait, gyakran már-már együtt kiáltottunk fel a narrátorral, amit ő valóban megtett: „Meseszép!” Átutaztunk Torockón, Szolcsván, Székelykőn, Szovátán, ellátogattunk Gyergyószentmiklósra, és természetesen nem kerültük el a Gyilkos-tó környékét sem, mely valóban lélegzetelállító.
Fodor az est elején elárulta, először túlzásnak érezte a Világjárók című sorozatban való szereplést, de aztán rájött, végső soron Erdélyben szinte ott az egész világ… A néző pedig közben belátta, egy családi videó – mely ráadásul technikailag sem tökéletes – hangulatos lehet a kívülálló számára is, amennyiben fenséges tájakra kalauzol, főképpen, ha személyes emlékeket is felidéz.
