Az utóbbi években nosztalgiáját éli a betyárromantika, úgy a filmművészetben, mint a szak- és szépirodalomban, és szemmel láthatóan a folyamat még korántsem ért véget. Bizonyíték erre többek között a zentai Városi Múzeumban pénteken megtartott irodalmi est is, ahol két szegedi író, Bene Zoltán és Veszelka Attila betyárvilághoz való kötődéseiről folyt a beszélgetés. Az eseményt a Délibáb Magyar Művelődési Egyesület citerazenekara és vegyes kórusa, valamint a REtrosonG énekegyüttes fellépése tette még hangulatosabbá.
A számos irodalmi elismeréssel kitüntetett Bene Zoltán, a Szeged és a Pannontükör folyóirat szerkesztőjének legutóbbi kötete a 2016-os Érdemes nemes Rózsasándor kalandjai című betyárpikareszk, Veszelka Attila, a Szegedi Írók Társasága volt elnökének pedig a 2015-ben megjelent Veszelka Imre – Rózsa Sándor legkedvesebb cimborája és én című prózamű. Alföldi művészekként mindkettőjüket erősen foglalkoztatja a régi helybéli „szegénylegények”, a betyárok, közülük is elsősorban a leghíresebb, Rózsa Sándor története. Ám míg Attila, akit rokoni szálak fűznek Sándor „alvezéréhez”, Veszelka Imréhez, már csak a személyi érintettség okán is mindig az igazságra törekedett, a reális és objektív történelmi tények felkutatására és lejegyzésére, addig Zoltán cseppet sem ódzkodik a fikciótól, sőt, éppen ellenkezőleg, hiszen könyvének címe is utal Don Quijotére: valóságos betyárpikareszket írt, amelyben a legendáé és a mítoszé a főszerep.
Az est kezdetén Attila részletesen is mesélt felmenője sorsáról, aki egy idő után megpróbált felhagyni a törvényen kívüli életmóddal, és tisztességes munkát találni, ám az igazságszolgáltatás őt is ugyanúgy utolérte, mint a legtöbb sorstársát, köszönhetően ezt elsősorban Ráday Gedeon királyi biztos kitartó és módszerekben nem válogató tevékenységének. Attila hallgatóságának számos nagyon izgalmas históriai adalékkal, amolyan „háttérinformációval” szolgált, melyeket a történelemkönyvek rendre elsikkasztanak. Először is azt próbálta tisztázni, egyáltalán miért volt annyi betyár egy időben Magyarországon – főképp az Alföldön –, hogy a megfizethetetlenül magas adók hatására I. Ferenc idején egyre több nincstelen tért a bűn útjára, ugyanígy az akkori kemény sorkatonai szolgálat okán számos szökött baka tett ugyanígy. Ugyanakkor szép számmal akadt született bűnöző is, tette hozzá végül az író, hogy kellőképpen árnyalja a valóságot.
Ezt követően Zoltán taglalta a kétféle látásmódot a betyárokkal kapcsolatban, a romantikust és a realistát, már az elején leszögezve, nagyon is tisztában van vele, hogy nem voltak kifejezetten „jó fiúk”, mindezek ellenére a nép képzelete – és vágyai – utóbb mitikus alakokat kreált belőlük: és ő éppen ezt próbálta megragadni. Pikareszket – mint Európára jellemző történetmesélési hagyományt – szeretett volna írni, mivel úgy véli, a betyár fontos eleme lehet a (jelenleg nem létező) magyar nemzeti mitológiának, hiszen nem egyértelműen gonosz, akadnak pozitív megnyilvánulásai is („igazságosztó” stb.). Egy ilyen mitológia megteremtése esetleg összekapcsolhat bennünket úgy is mint nemzetet – ebben a pillanatban nem léteznek valós mítoszaink, helyette inkább „konzervmitológiánk”, például hollywoodi importból –, ugyanakkor a többi közép-kelet-európai betyármítosszal is kapcsolódási pontot jelenthet.
Bár a két író munkája látásmódjában különbözik, mint mondják, mégsem lehet teljesen elválasztani őket egymástól, a határok elmosódnak. Abban meg teljesen egyetértenek, hogy mítoszokra márpedig mindenképpen szükség van!
