Sokan azt mondják, hogy az iskola nem az életre nevel: amit ott tanulunk, azt az életben nemigen tudjuk használni semmire. Nyilván nem véletlenül létezik ez a vélemény, hiszen mindannyian jártunk iskolába, és tapasztaltuk azt, hogy mennyire hasznos az, amit ott tanulunk. Nem mellékes kérdés ez, mivel ha így van, ez azt jelenti, hogy az életünkből átlagosan legkevesebb 12 évet áldozunk fel valami értelmetlen dolog oltárán.
Azt gondolom azonban, hogy nem kell ennek feltétlenül így lennie. A tanáron nagyon sok minden múlik. Sokan követik a régi módszert, amely szerint „le kell adni az anyagot”, és eszükbe sem jut arról gondolkodni, hogy azt a gyerekek megértik-e, tudnak-e vele valamit kezdeni.
A negyedikes gimnazista osztályommal József Attilát vesszük irodalomórán. Lediktálhatom nekik a költő életrajzát, feladhatom nekik, hogy tanulják meg fejből: hol és mikor született, kik voltak a szülei, mitől volt nehéz gyerekkora, hol nevelkedett, ki volt a gyámja stb., és lefeleltethetem őket ezekből az adatokból. Felolvashatok néhány „fontos” versét, amit a tanterv annak tart, ezeknek az elemzését szintén lediktálhatom és feladhatom, hogy tanulják meg, és írják le dolgozatban, amit leosztályozok. Ha így teszek, az én óráimról is el lehet mondani azt, hogy nincs semmi hasznuk a további életük szempontjából.
Én tanítok több olyan verset József Attilától, amit a tanterv nem ír elő. Azért tanítom ezeket, mert olyan témákkal foglalkoznak, amik ennek a korosztálynak érdekesek, ismerősek, lehet róla véleményük, hozzá tudnak szólni. Ilyen vers pl. A bűn című, erről beszélgettünk a legutóbbi órán. A vers így kezdődik: Zord bűnös vagyok, azt hiszem, / de jól érzem magam. /
Csak az zavar e semmiben, / mért nincs bűnöm, ha van. / Hogy bűnös vagyok, nem vitás. /
De bármit gondolok, / az én bűnöm valami más. A vers felolvasása után úgy indítottam a beszélgetést, hogy megkérdeztem, van-e köztük valaki, akinek szinte alapérzése a bűntudat. Érzik-e nagyon gyakran bűnösnek magukat, úgy, hogy igazából nem tudják konkrétan megmondani, hogy mi miatt van bűntudatuk. A 14 fős osztályból két diák nem emelte föl a kezét, a többi mind jelezte, hogy ismeri az érzést. Azért tanítom ezt a verset, mert tudom, hogy sok diák küzd bűntudattal. Sajnos sok szülő érzelmi intelligenciája nem túl magas, ezért a gyerekeiket nem elfogadó, empatikus, megértő közegben nevelik, hanem saját kudarcaik, csalódottságuk, boldogtalanságuk miatt gyakran a gyerekeikkel éreztetik direkt (szavakban is kifejezve) vagy indirekt (utalásokkal, sugalmazással, sértődöttséggel stb.) azt, hogy miattuk sikertelenek ők. A gyerekekben egyébként is ott a hajlam arra, hogy ha valami nem jól működik a családban, arra gondoljanak, vagy tudat alatt azt érezzék, hogy ha ők nem lennének, vagy ha „jók” lennének, akkor nem lenne semmi baj. Sok szülő ezt még erősíti is a gyerekek szidásával, büntetésével, de azzal is, hogy rosszkedvű, szomorú, elkeseredett. A bűntudatkeltés gyakori és kézenfekvő eszköze az iskola is, mert ha a gyerek rossz jegyet kap, vagy a tanárai rossz magaviseletre panaszkodnak, akkor a szülőnek megvan a legitimnek tűnő magyarázat a gyerek büntetésére, szidására, megalázására. Így áll össze évről évre a gyerekben az állandó bűntudat, lesz lelkiállapotának jellemzője.
A József Attila-vers kapcsán beszéltünk az órán arról is, hogy az is jellemző, hogy ha okkal is van bűntudatuk, az sokkal erősebb, mint az elkövetett „bűn” ezt indokolná, és nem könnyű feloldozniuk önmagukat. Beszéltünk arról is, hogy a bűntudat abban is megnyilvánul, hogy nem engedik meg maguknak a boldogságot, az örömet, mert érdemtelennek érzik magukat rá.
Az órán természetesen elmondtam azt, hogy József Attila azért küzdött ezzel az állandó bűntudattal, mert kisgyerek korától kezdve mindig szeretethiányban élt, az édesanyja nem tudott eleget vele lenni, mert mindig dolgoznia kellett azért, hogy eltartsa három gyermekét, és a kisfiú azt érezhette, hogy ha ő jobb lenne, akkor az anyja többet törődne vele, jobban szeretné. Nem azért mondtam el viszont ezeket a dolgokat, hogy egy felelésben visszamondják nekem, hanem azért, hogy értések meg, hogy hogy működik az emberi lélek, hogy milyen érzékeny és törékeny. Azt gondolom, hogy így „tanulni” József Attila költészetét hasznos lehet a jelenükben is, mert eszükbe juthat, amikor épp erős bűntudattal küzdenek, hogy nem biztos, hogy valóban bűnt követtek el, ami miatt büntetniük kell magukat; másrészt pedig hasznos lehet a jövőjükben, amikor saját gyereket nevelnek, és tudni fogják, hogy a puszta viselkedésüknek mennyi következménye van a gyerek lelkében, életében. Nekünk, tanároknak, nagyon nagy a felelősségünk abban, hogy mire készítjük föl azokat a gyerekeket, akiket ránk bíztak. Sok munkával jár, sok figyelmet követel, ha így oktatunk, nevelünk, de azt hiszem, hogy ez a kötelességünk.
