,,Egy jóízű ígéret”

Lovas Ildikó

2018. április 14., 08:35

Kommentek száma 0  A cikkhez tartozik képgaléria  Megjelent nyomtatásban

 

Azt nem lehet sem elfelejteni, sem megemészteni, sem felfogni, sem megérteni, mit is jelentett Esterházy Péter, amikor elkezdtük olvasni. Mielőtt még minden megtörtént volna. Valamikor a nyolcvanas évek közepén. A szabadkai merész tavaszban, amikor nem átallottak ragyogni a fények az épületeken. Vagy a szemünkben?

Azt nem lehet megérteni, hogy mi az a minden, ami megtörtént közben? És kivel, ha nem velünk? Nem lehet megérteni, mert válogatunk abban, hogy mi is a minden. Egyszer egy reggel úgy ébredtünk, hogy van ez a válogatás, nem egyben van minden, hanem kinek-kinek az élményei szerint. Már nincs kollektív tudásunk semmiről. Dehát nem is vagyunk középiskolások.

Pedig a minden az a minden, abban nem lehet válogatni, mert amit kihagyunk, az hiányozni fog. De már ez sem igaz.

Voltak évek, vannak is, amikor oda akartam visszatalálni, görcsös akarással, ahonnan elindultunk a kelet-európai 80-as évek közepe felé, tizenéves középiskolásként, röhögve mindazon, amiről azt állították nekünk, hogy igazság. Szlettelés forró stadionokban – ma sem tudom, hogyan kell magyarul mondani a szlettet. De nem is fontos, akinek értenie kell, az megérti.

*

Ha a prózára gondolok, akkor múlhatatlanul a tanárom kezét látom, ahogyan magasba emel egy A4-es lapot, rajta feketeség, lehetne kéményből szálló füst, lehetne erotikus rajza valami régi, dús szőrzetű nő ölének, lehetne ideges ember rajza valami vég nélküli értekezleten, de nem az, hanem az Iskola a határon. Csak ámulok, nem értem, mit jelent ez, de a bizsergés a gyomrom tájékán azt jelzi nekem, hogy az irodalom a legszebb dolog a világon.

*

A minap egy költő, folyóirat-szerkesztő, esszéista másvalakit idézve azt mondta, onnan tudni, hogy valami rendben van, hogy feláll a hátán a szőr, belebizsereg. Ő, mondja a költő, onnan tudja, hogy a karja lesz lúdbőrös. Nekem a gyomrom tájéka jelzi, hogy rendben van – szövegekről beszélünk, irodalomról. Mondatokról, amiket olvasunk, mondatokról, amiket leírunk. Említettem neki, hogy nem találom a kellő hangot magamban ahhoz, hogy meg tudjam írni, amit kellene és amit szeretnék, meg ami van/lett a magyar próza napja kapcsán Esterházy Péterről, akinek születésnapjához kötődik ez az ünnep. Szép indulatok is vannak bennem, szeretet is, hiány, csalódottság, zavar, árvaság és becsapottság, rajongás és távolságtartás. És olyan erős akarat, hogy szavakat keressek ehhez a naphoz, amilyen csak gyerekként van bennünk, amikor jók akarunk lenni.

Jó legyél! Mondják, és a gyerek bólogat, igen-igen, és akarja, minden erejével, és hisz benne, hogy így lesz, miközben fogalma sincs arról, mit jelent ez, az ő vonatkozásában és a környezete szerint. Jó legyél, mondják és a gyerek egész lelke benne van az akarásban, valami homályos, körülírhatatlan érzés, felemelő, magasztos, biztonságos. Aztán széttöredezik, mert kiderül, hogy jónak lenni nem könnyű. Jónak lenni nem ugyanazt jelenti. Jónak lenni inkább mérlegelés, semmint cselekedet.

Jó legyél, mondom és összefolynak az idők, mint amikor a gyerek még emlékszik arra, hogy ezt ismeri, érezte, ismerős az érzés, de már nem tudja, hogyan kell. Elveszett belőle a tudás, kimosta az élet, és kimosta a halál, ráadásul mind a kettő túlságosan közel van, ráadásul egyikhez sincs köze.

És kezdődik az egész előlről. A bizsergető érzés a gyomrom tájékán, az objekt láttán, a művészetté minősítés gesztusa – a magyar irodalom és a magyar próza, a magyar regény, a művészet művészetté minősítése? Tükröződés vagy tisztelgés, szabadság vagy zártság, Esterházyra gondoltam, miközben a tanár kezében lévő fekete lapra bámultam abban a kémiaterem melletti szertárban, ami az osztálytermünk volt. Vagy Ottlikra?

Nem választható szét, mert Esterházy nevével tanultam meg Ottlik nevét. Az ő nevével tanultam meg a próza nevét.

*

2005-ben, amikor felmerült a kérdés, mi legyen, ki legyen a vajdasági magyar irodalom napja, írtam egy hosszabb cikket, nyilvánosan tettem javaslatot Kosztolányi Dezsőre (Hét Nap, 2005. március 30.). Szenteleky mindannyiunk öregapja, ahogyan Juhász Erzsébet nevezte őt – írtam –, de Kosztolányi a bátyánk, érveltem  Esterházyval. És belőle következően, hozzá kötve azzal a köldökzsinórral, ami általa kötött Ottlikhoz, tovább érveltem Ottlikkal, Tandorival. Legyen, akihez irodalmunk napját kötjük, a legjobb! Aki mindig közel van hozzánk, mintha a bátyánk volna. És eljött ennek az ideje, ezt gondoltam és írtam 2005-ben. Természetesen nem jött el. Azóta sem változott bennem semmi, és mégis megváltozott minden. Az ember nem az öregapját választja, hanem a bátyját. Vagy nem választ. Talán ez a leghelyesebb.

*

 

Maradjon meg köztünk ez a távolság! – ehhez ragaszkodtam mindig, nehogy kiderüljön valami csevegés közben, hogy raccsolok, selypítek, pöszögök, középzártezek, és nem értem az utalásokat, amiket illene értenem. Vidéki feszengés, valóban. Aki ezt gondolja, jól gondolja, én is ezt gondoltam, nem akartam tehát semmiféle bemutatkozást, hogy én lennék. Amiből kiderül, hogy én vagyok. Fogságában tartott ez a gondolat. Pedig nem volt ebben semmi különös. Ez így szokott lenni, hiszen ilyenek vagyunk. A nagyokhoz, a zsenikhez, a fontosakhoz mérten képzeljük a létezést, szeretnénk saját magunkat is definiálni. Létezésünk, önmagunk határainak része ez. Elzárkózásom inkább volt gyerekes dac, makacskodás és félelem – aztán mégsem lehetett elkerülni, sziporkázó szellemesség, arisztokrata tartás, a világon huncutul nevető tekintet. Mindez komoly. Aztán lett a távolság. Hűvös főbiccentés, semmi mosoly. Ilyen, ha nem tudunk jók lenni, gondoltam, de nem izgatott. Nem vagyok gyerek. Megértettem, hogy így van. Nem vagyok gyerek, hanem felnőtt ember. Ez nem egyszerű. Rajongani könnyebb volna, de rossz a természetem.

*

Újra elolvastam az Estit. Ez tűnt ezekben a napokban a leginkább elviselhető és járható útnak. Szabad bolyongásnak a magyar prózában. És már szinte azt hittem, kezdem érteni, el tudok boldogulni a felemás, szép és nem annyira szép érzésekkel, jó tudok lenni újra, önfeledten, cikázva Esti és Esti Kornél között, cikázva mondatok között, megbújva, de bátran, semmi közelség, csak a távolságtartás, de féktelen öröm és rátalálás, a magyar próza napja alkalmából nincs más, csak a próza. Nincsenek más szavak, csak a könyv szavai – gyönyörű megengedés, felengedettség, ahogyan a legnagyobbaknak, úgy a legkisebbeknek is megvan az a szabadsága, hogy életében, munkájában, elképzeléseiben külön veszi az irodalmat és minden mást. És az olvasónak is megvan ez a szabadsága, hogy külön vegye, külön kezelje. Így kerül a helyére minden, lesz jóízű ígéret az olvasás. Szinte megengedő.

Aztán persze kiderül, hogy nincs megengedés, sem fel-, sem ki-.

*

,,Menekülő vagyok, nem magyar, szólt kegyesen, személyes hanghordozással a királyi háló ajtajában a földig hajló Estinek. Aki erre fölemelkedett, a nagy király szemébe nézett. Én meg turista vagyok. (Tényleg arrafelé nyaraltak.) Innét számítják a történészek a második honalapítást.”

Nem könnyebb semmi sem. De az idő – talán – a szavaknak dolgozik, és nem hagyja magát megtéveszteni és félrevezetni. Ha így, akkor jól van.


!A cikkhez nem kapcsolódik más írás.


Mielőtt hozzászólna a cikkhez, kérjük olvassa el a moderálási alapelvet!

! Hozzászóláshoz be kell jelentkeznie:
Facebook belépés
Listázás:

  • HETI ROVATOK
  • Kerekeken
  • Napsugár
  • Nyugdíjasok oldala
  • Vonalkód
  • MELLÉKLETEK
  • Sportvilág
  • Üveggolyó
  • Magvető
  • Képes Ifjúság
  • Tarka Világ
  • Kilátó
  • Hétvége

Magyar Szó© 2003 - 2018     Impresszum | Adatvédelem | Előfizetés | Kapcsolat | Marketing | Közbeszerzés (Javna nabavka) | Dokumenti i pravilnici

Támogato: Bethlen Gábor alap