Dormán László fotói 1976-ban, Cecil Taylor ljubljanai koncertjén készültek
2018. április 5-én, 89 éves korában meghalt Cecil Taylor amerikai zongorista, zeneszerző, zenekarvezető, költő, a 20. század második fele és a 21. század eleje zenéjének kimagasló és meghatározó alakja. Annak ellenére, hogy művészetét az úgynevezett free-jazz, improvizatív zene fiókjába szokás sorolni, szándékosan nem azt írtam, hogy jazz-zenész, improvizatív zenész, free-jazz-zenész, mert zenéje egyetemessége, művészetének és lényének kemény következetessége, a szabadság (nem az anarchia) mellett való kiállása semmiképpen nem engedi meg a bármilyen fiókba való besorolást.
„A free jazz kifejezés két olyan különálló szóból áll, melyeknek semmiféle jelentésük nincs. Mert semmi sem szabad. Semmi. Ez csak egy ezeréves zenei eljárás értelmezésének kísérlete, s végül alkalmas kifejezés. Ennek a zenének nyilvánvalóan van funkciója, van értelme, hiszen megváltoztatja az emberek életét. Mert a zene az élet megünneplése. Amit mi hozunk, amit ez a zene, a free zene tesz, az a fák, a kövek és minden élő ünneplése. Meghajlunk előttük.” *(C.T.)
Cecil Taylor afrikai és indián ősök leszármazottja, klasszikus zongoratanulmányai után nagyon gyorsan kialakította sajátságos, utánozhatatlan, azonnal felismerhető stílusát, ami a zongora elsősorban ütőhangszerként való használatát (is) jelenti. Korai felvételein (pl. első lemeze, a Jazz Advance, 1956), amelyeken még a klasszikus jazz kereteit feszegeti, szembetűnő, hogy partnerei még nem igazán értik, hol jár, és a hagyományos módon kísérik, pedig ő már sokkal előbbre tart. Talán csak Buell Neidlinger, az ugyancsak pár hete elhunyt, Taylornál csak 7 évvel fiatalabb bőgős az, aki már akkor tudja követni Taylort… és a még akkor nagyon fiatal, alig 20 éves Steve Lacy…
„… az egyik legnyilvánvalóbb probléma az, hogyan lehet a kommunikációt tárgyiasabbá, értelmesebbé, reálisabbá tenni. Szóval, hogyan teremtse meg az ember a saját korlátait. Ez állandó feladat.”
Cecil Taylor életműve szinte kizárólag élő koncertjei felvételein létezik, illetve ami ennél sokkal lényegesebb, a koncertek hallgatóinak élményei által. Az életmű mérete, a kiadott felvételek száma elképesztő (csaknem 80 kiadott lemez, és ki tudja, még mennyi kiadatlan felvétel). De a számszerűség kevésbé fontos, hanem inkább az, hogy ebben az életműben nincs semmiféle törés, hullámvölgy, mindvégig egyetlen, megbonthatatlan, következetes ív, a kompromisszumnak még csak írmagja sincs. Soha, egy pillanatra sem engedett a saját zenéjéből a pénzes producereknek, nem váltotta tehetségét, virtuozitását aprópénzre, mint kortársai közül annyian s annyira könnyen. Élete alkonyán ennek ellenére megkapta az egyik legnagyobb zenei elismerést, a Kyoto-Prize-t, 2013-ban.
„Az üzletemberek, akik uralják a terepet, nem nagyon keresik (a zenémet). De ez engem nem foglalkoztat lényegesen. Az ember tovább csinálja, amit csinálnia kell. Nem törődöm vele. Csinálni kell!”
Teljesen szubjektív módon szeretnék megemlíteni néhány felvételt az életműből, melyek számomra nagyon fontosak és meghatározóak, ami értelemszerűen nem jelenti azt, hogy ezek az óriási életműben ugyancsak kiemelt fontosságúak lennének, de úgy gondolom, egy objektív elemzés messze túlhaladja egy megemlékezés kereteit.
A már említett Jazz Advance c. felvétel a Taylor által oly sokszor emlegetett előd, a modern jazz egyik pápája, Thelonious Monk darabjával indul, majd játszanak még Duke Ellington-darabot is (aki ugyancsak Taylor egyik, ha nem a legfontosabb jazz-zeneszerzője), sőt, Cole Portert… Hihetetlen az a frissesség, ami ezen a nagyon régi, 1956-os felvételen tetten érhető. Figyelembe véve, hogy abban az időszakban a jazz hol tartott, szinte több évtizeddel megelőzte korát az a feldolgozási mód, amivel Taylor közelít ezekhez a jazzklasszikusokhoz. Ennek folyománya egy nem sokkal későbbi felvétele, amit Buell Neidlingerrel közösen adtak ki, a Jumpin’ Punkins c. lemez, ahol ugyancsak a jazz kereteit feszegetik, immár nagyobb felállásban.
Kiemelném két szólózongora-lemezét, az Indentet (1973) és az Air Above Mountanst (1976). Mindkettő nagyon jól reprezentálja Cecil Taylor zongorastílusát, és előrevetítik a másik két nagyon fontos szólólemezt, a zseniális Fly! Fly! Fly! Fly! Fly! (1980) és a Garden (1981) című monumentális felvételeket.
A Conquistador című, 1966-os szextett lemeze méltán reprezentálja Taylor kamarazenekari gondolkodását, kiváló zenészekkel (Bil Dixon, Jimmy Lyons, Henry Grimes, Alan Silva, Andrew Cyrille). Ez szépen alapozza és vetíti előre a későbbi kamarazenekari zenéket (mint amilyenek a 20 évvel későbbi, 1987-es bolognai és bécsi koncertfelvételek, amelyekben a felállás már teljesen más, egy jóval fiatalabb zenekar játssza ugyanazt a Cecil Taylor-zenét: Leroy Jenkins, Carlos Ward, William Parker, Thurman Barker)… Tanulságos összehasonlítani a két időszak felvételeit és nemkülönben a két 87-es felvételt…
Nagyon fontos állomása az életműnek az 1988-as berlini rezidensfesztivál koncertjeinek felvételei. Abban az évben a legendás FMP (Free Music Production) lemezkiadó fesztiválján ő volt a díszvendég, és ennek folyamán egy tucat koncertet adott, a legkülönfélébb felállásokban. A felállások gerincét Taylor duói jelentették, az akkor legjelentősebb free-jazz-ütősökkel: Tony Oxley, Paul Lovens, Günter Summer, Han Bennink, Louis Moholo… Óriási élmény végighallgatni ezeket a duófelvételeket, összehasonlítani Taylor zenei empátiáját és alkalmazkodását a legkülönfélébb ütőhangszeres zenészekhez.
Igyekezvén ellensúlyozni a bőség zavarát, ami a Cecil Taylor-életművet jellemzi, igyekszem rövidre fogni: nagyon fontos állomás a Feel Trio (William Parker bőgőssel és Tony Oxley ütőhangszeressel), aminek egyik monumentális felvételsorozata az 1990-es 2Ts for a Lovely T című tízlemezes kiadvány, amely egy ötnapos koncertsorozat felvétele a londoni Ronnie Scott’s Jazz Clubban. Az öt napon keresztül a trió minden este kétrészes koncertet adott, és véleményem szerint ez a produkció – többször végighallgatva – már csak a fizikai teljesítmény okán is olimpiai aranyérmet érdemelne, nem beszélve a művészi teljesítményről…
Ugyancsak 1990-es felvétel a számomra egyik legmeghatározóbb album, egy alkalmi felállás, egy berlini FMP-koncert, ahol kettő kétharmad zenekar találkozik. Az egyik a már említett Feel Trio kétharmada és a másik, az angol Evan Parker–Barry Guy–Paul Lytton trió kétharmada. A végeredmény egy elsöprő erejű, mindvégig tüzes, sodró, szikrázó improvizáció.
A szubjektív felsorolás végére három nagyzenekari lemezt hagytam, az 1990-es Melancholyt, az 1993-as Always a pleasure-t, és az 1996-os Almedát. Ezek a zenék Taylor nagyzenekari vízióit teljesítik be, és méltán demonstrálják a már említett képességét, hogyan tudja integrálni a partnereit egy közös, szerves zenei világba.
Sajnos a koromból kifolyólag és közelmúltunk háborús történései miatt sem élhettem meg, hogy élőben hallhassam Cecil Taylort. Idősebb itthoni és magyarországi jazzrajongók közlésére tudok csak támaszkodni Cecil Taylor régiónkbeli koncertjeivel kapcsolatban. A nyolcvanas évek végén játszott Ljubljanában és Nagykanizsán, ahol az az interjú készült, amelyből az idézetek származnak. Sajnos régiónkban sem előtte, sem utána nem lépett fel.
Ornette Coleman kommemorációján játszott szólója 2015-ben, 86 évesen ugyanazt a habitust hozza, amit Taylor egész életében képviselt, csak sokkal lassabban, líraibban. Az életmű, a saját zene ilyen mértékben való folyamatossága megrendítő.
„Nem hiszem, hogy én személyiség vagyok. Inkább pap próbálok lenni. A személyiség valami más. Én a bennem lévő gyermeki minőséget szándékozom megvalósítani, a zene nyújtotta bölcsesség igényével.”
Életművének jelentős részét szólózongora-koncertjei és azoknak felvételei teszik ki. Zongorastílusa nagyon egyedi, rendkívül virtuóz, de sosem öncélúan, hangszertechnikája, hangszerkezelése teljesen elüt a hagyományos klasszikus vagy jazz-zongorajátéktól, a zongorát kifejezetten ütőhangszerként használja, hangtömböket, ún. clustereket (hangfürtöket) használ, a lineáris, dallamos játéka, illetve a líraibb részek is ezekből következnek, ezeken átszűrve jelennek meg.
„A hangszer játszik rajtam, nem én játszom.”
Egy-egy koncertje gyakorlatilag a fizikai erőnlét határait súrolja, mégsem kaotikusak vagy agresszívek, hanem inkább rituálisak, elemiek, transzállapotszerűek, és a hallgatóságra is ilyen hatással vannak.
Zenéjében szervesen ötvöződik az afrikai hagyomány, ritmus és rítus, az indián rítus és zene, az afroamerikai jazz, a gospel, a blues és még valahol az európai 20. századi zene is, bár ő maga ezt a hatást nem igazán tartotta fontosnak. És természetesen a legfontosabb, az őserejű improvizáció, minden élő és ható zene alfája és omegája.
„Az improvizáció az összes meglévő tudás működésbe hozása az adott pillanatban.”
Nagyobb, kamara-, illetve nagyzenekari felállásokban a kompozíciói nem a hagyományos értelemben működtek, hanem valamiféle közös tudattalanból merítettek, egyfajta tudatátvitel alapján, megvolt benne az a képesség, hogy a társait úgy tudta helyzetbe hozni, felemelni, magával ragadni, hogy kompozíciói egy rendkívül szerves, közös improvizáción keresztül születtek meg. Ez a képesség nem mindennapi jelenség. Fontos, hosszú távon vele dolgozó partnerei, tanítványai (a teljesség igénye nélkül): Jimmy Lyons, Sunny Murray, Andrew Cyrille, William Parker, Buell Neidlinger, David S. Ware, Derek Bailey, Evan Parker, Tony Oxley, Sirone, Charles Gayle, Tristan Honsinger, Han Bennink, Louis Moholo…
Muzsikuspartnerei közül többen tanítványai is voltak, hiszen sok fiatal zenészt karolt fel, és mindig nyitott volt az együttműködésre. Ezek a közös munkák hosszú távú, többéves, néha több évtizedes együttzenélések, együttgondolkodások voltak.
„…a kompetitív társadalomban folyó dolgok közül a versenyzés szabadsága a legártalmasabb. Sajnos ez dúl az együttműködés szabadsága helyett.”
Cecil Taylor saját bevallása szerint leginkább a költészetben hitt. A költészetet tartotta a legmagasabb minőségnek, életfilozófiának. Költészetét nem elsősorban irodalmi szempontból kell megközelíteni, hanem mintegy zenéjének szerves részeként. Sokszor, több lemezén is elhangzanak versei, amik szervesen kapcsolódnak a zenéjéhez, és előadásuk egyfajta zenei megvalósítás, beleágyazva, megelőlegezve, kiegészítve, támogatva a zenét. Taylor ugyancsak komolyan foglalkozott a mozgással is, szólókoncertjein sokszor mozgásművészként közeledett a zongorához, a Hangszerhez. Tehát nyugodt lélekkel mondhatjuk, hogy egy reneszánsz jelentőségű művész volt, aki nagyon mélyen megélve tudta egyesíteni a különféle művészeti kifejezésmódokat, szervesen összeszőve azokat, s ennek végső kiteljesedése volt a Zene.
Elment egy nagy mester, hiánya pótolhatatlan az egyetemes zenetörténetben. Annyi vigasztalhat minket, hogy művének hatása tovább él felvételeiben, a hallgatók emlékezetében, valamint a tanítványok és muzsikuspartnerek zenéjében. Életműve egységes ívet rajzol fel, mindenféle hiányérzet nélkül.
Úgy játszott, mintha a zongora 88 billentyűjével egyszerre, egy időben rendelkezne. A 88 billenyűt csak egy évvel élte túl, 89 évesen távozott, beteljesítve életét, amit a zongora és a zene jelentett.
(*Az idézetek Váczi Tamás 1986-ös interjújából származnak. In: Szabados György és Váczi Tamás: A zene kettős természetű fénye – Beszélgetés Cecil Taylorral, fordította Szigeti Péter, p. 316, JAK Füzetek 49, Magvető Könyvkiadó, Budapest)
** Dormán László fotói Cecil Taylor 1976-os ljubljanai koncertjén készültek
