3.
Az I. világháború kirobbanását követően, 1914. augusztus közepétől az Osztrák–Magyar Monarchia csapatai három nagy támadást indítottak Szerbia ellen. A Monarchia számára a Szerbia elleni 1914-es hadjárat kudarccal végződött, de a kivérzett Szerbia sem tudott elviselni még egy ilyen „győzelmet”: mindkét fél óriási emberveszteséget szenvedett. A halottak, sebesültek, betegek mellett a Monarchia haderejének 85 ezer tagja szerb hadifogságba esett. A foglyok között a birodalom szinte valamennyi nemzetisége képviseltette magát – osztrákok, magyarok, németek, csehek, horvátok, de szerbek is zömmel Magyarország déli végeiből –, köztük bácskaiak is.
Akik a szigeten haltak meg
Bencsik Mátyás 1888-ban született Apatinban (Bács-Bodrog vm.), 1908-ban vette feleségül Walter Annát. 1914-ben vonult hadba, a m. kir. budapesti 30. honvéd gyalogezred kötelékében a szerb hadszíntérre került. 1914. december 6-án Kragujevacnál került hadifogságban. Nišben, majd Paraćinban raboskodott. Részt vett a halálmenetben. Felesége elmondása szerint – 1920. október 16-án, az apatini plébániahivatalban a vizsgálóbizottság előtt – 1916. január 4-én tették partra Asinara szigetén. Az asszony tudomása szerint kolerában hunyt el 1916 februárjában.
Az ügyben meghallgatott tanú, Leibrecht Antal a következőket vallotta:
„Asinara szigetén egy sátor alatt voltam vele, 1916. január 3-tól úgy két hétig. Akkor tífusz betegség miatt Bencsik kórházba került. Február közepéig kórházban volt, és akkor meghalt. Holttan nem láttam, de az ápolóktól hallottam, hogy meghalt. Közös sírba kerültek, s így sírját nem tudom, keresztet sem kaptak. Nem hagyott hátra semmit sem, mert már annyira összerongyolódva volt, hogy nem volt mit elvenni tőle. Haza is írtam a feleségemnek, hogy a Bencsik meghalt, de ez a kártya elveszett.”
Az ügyben meghallgatott másik tanú, Konrád Ferenc nem volt szemtanú, de ő is a szigeten raboskodott, és hallomásból tudott Bencsik Mátyás haláláról.
Az elmondottak alapján a Kalocsai Érseki Főszentszék bírósága 1921. december 1-jén kelt ítéletével holttá nyilvánította Bencsik Mátyást.1
Gulyás János Zentán (Bács-Bodrog vm.) született 1887-ben, 1912-ben kötött házasságot Gere Kovács Franciskával. A m. kir. szabadkai 6. honvéd gyalogezredhez vonult be, Szerbiában hadifogságba került, és eltűnt. Felesége 1922-ben kezdeményezte egyházi holttá nyilvánítását, amikor a következőket adta elő:
„1912. június 18-án a zentai Szt. Szív-egyházban esküdtünk meg Gulyás Jánossal. Néhány hónapig békében éltünk, kilenc hónapig különválva, majd ismét összekerültünk, és egész a háborúig békében éltünk. Férjem mindjárt a mozgósításkor bevonult Szabadkára a 6. honvéd gyalogezredhez. Onnan Szt. István napján Szerbiába vitték le. A harctérről sűrűn írt levelet december 14-ig, amikor fogságba került. Legelőször Nišben volt, onnan írt januárban, és azután kb. minden hónapban írt. Utoljára 1915. szeptember 23-án. Akkor írta, hogy Ništől kb. 23 km távolságra vasutat építenek. 1919 farsangjában értesültem először egy zentai szerb katonától, Mikin Milántól, hogy férjem Szardínia szigetén tífuszban meghalt. Később négy-öt magyar fogoly katonától is ugyanezt hallottam. Ezektől azt hallottam, hogy férjem Szardínia szigetére került, valamelyik év január 5-én ott tífuszban megbetegedett, és 4-5 nap múlva meghalt.”
Az ügyben Mészáros István 42 éves zentai földműves a következőket vallotta:
„Én 1914. december 14-én estem hadifogságba. 1915 szilveszterekor Valonából Asinara szigetére szállítottak. A hajóban találkoztam Gulyás Jánossal. Asinarára háromkirályok napján értem. Egy pár nap múlva Gulyás János és én is tífuszba’ megbetegedtünk, tábori celtekben feküdtünk. Ő tőlem a második-harmadik sátorban feküdt. Én saját szememmel láttam őt betegen, az ő betegségét nagyon súlyosnak láttam. Január 8-án Gulyás János cibakból jól beevett, vizet ivott rá, és azon éjjel meg is halt, és 10-én el is temették. Én holtan nem láttam, de a többi barátaim mindjárt 9-én reggel mondták, hogy az éjjel Gulyás János meghalt. Más Gulyás János nevűt köztünk nem ismertem. Később Franciaországba kerültünk mint foglyok, és ott 1920 májusáig voltam fogoly. Érdeklődtem sokszor, hogy kik vannak zentai foglyok, de Gulyás Jánost nem is láttam, nem is hallottam róla semmit. Asinara szigetén felgyógyulásom után többen meg is mutatták, hogy Gulyás János melyik tömegsírban van eltemetve.”
A másik tanú, Prikidánovics Gergely 34 éves zentai földműves szemtanúja volt Gulyás halálának és határozottan kijelentette:
„Biztosan tudom, hogy Gulyás János, Gere Franciska férje Szardínia szigetén 1916. január 8–9-én meghalt. 1916 újév táján Valonából Asinara szigetére szállítottak bennünket. A hajóban Gulyás Jánossal találkoztam. Öt-hat nap múlva Szardínia szigetére értünk. Mikor kiszálltunk, Gulyás János panaszkodott, hogy nagyon fája a feje. A parton le is ült. Mikor elpakoltunk, Gulyás Jánost úgy vezettük a helyére, egy sátorba lefektettük. Az orvosoktól hallottuk, hogy tífusz betegsége van. Két-három napig volt beteg, naponta beszéltem vele, láttam, hogy nagyon súlyos beteg. Január 9-én este 5-6 óra tájban úgy hallottam, hogy Gulyás János meghalt. Mindjárt el is mentünk sátrába, és ott saját szemeimmel láttam, hogy tényleg meghalt. Másnap a temetés helyére kivitték. Felváltva ástuk a sírt a halottaknak, és láttam, hogy Gulyás Jánost is betették századmagával a sírba. Akkor feleségemnek írtam is haza, hogy mondja meg Gere K. Francinak, hogy férje meghalt, de ezt a levelet nem kapta meg.”
A tanúvallomások alapján a Kalocsai Érseki Főszentszék bírósága 1922. június 27-én holttá nyilvánította Gulyás Jánost, aki az ítélet szerint 1916. január 8-án Szardínia szigetén hunyt el.2
Hiel János Palánkán (Bács-Bodrog vm.) született 1888-ban, 1911-ben vette feleségül Paupert Annát. A mozgósításkor, 1914. július 27-én vonult be Újvidékre, a m. kir. 6. honvéd gyalogezred 9. századánál teljesített szolgálatot. A szerb hadszíntéren hadifogságba került, ahonnan utoljára 1915. augusztus 13-án adott magáról életjelet. Felesége 1921-ben kezdeményezte egyházi holttá nyilvánítását.
Az ügyben kihallgatták Bauer István bácsi illetőségű kádárt, aki nem volt szemtanúja Hiel halálának:
„Annyi tudok, hogy halála bekövetkezte után társaim azonnal elmondták, hogy Hiel János meghalt. Akkoriban még nem voltak ott kórházak, és így az ő halála is, mint a többieké, a földeken, az utak mellett, a fák alatt történt meg. Ezt elmondták nekem társaim, név szerint: egy Mudroch nevű iloki, Mergl János zimonyi, Romecs Jakab újpázuai katonatársam. Hogy milyen betegségben halt meg, nem tudom, sírját nem láttam. Azt tudom, hogy 1400-an vannak ott eltemetve. Erről a halálról értesítettem az én feleségemet, és ezt a levelet a Hiel hozzátartozóinak tegnap át is adtam.”
A másik tanú, Mudroch András iloki illetőségű, 32 éves, evangélikus felekezetű napszámos szemtanúja volt az alperes halálának, ezért határozottan kijelentette:
„Hogy Hiel János meghalt, tudom és biztos vagyok benne. Decemberben, 1914. évben szerb fogságba estünk. 1916. január elején értünk Olaszországba. Odajövet ki voltunk éhezve, le voltunk rongyolódva. Így kerültünk a szardíniai Asinara szigetére. Kolera ütött ki közöttünk. Sokan haltak el, úgy 10 ezer emberünk, köztük sok tiszt is. E bajnak esett áldozatul Hiel János is. Betegségében naponta meglátogattam. Szabad érintkezésünk volt, csak éjjelre voltunk elkülönítve. 1916. január 15–20-ig meghalt. Halálánál nem voltam jelen, de biztos vagyok benne, hogy meghalt, mert előző este beszéltem még vele, és másnap már nem találtam. Májusig senki onnan el nem került, tehát feltétlenül kellett volna találkoznunk. Az olaszok nem jegyezték fel a halottak nevét. Aki meghalt, azt eltemették tömegsírokba… Reggel 8-9 óra körül befejeződött az orvosi látogatás, amikor is a betegeket meglátogathattuk. A betegek nekem kijelentették, hogy Hiel János az éjjel meghalt, és már el is van temetve.”
A bizonyítékok mérlegelését követően a Kalocsai Érseki Főszentszék 1921. február 24-én ítéletében kimondta, hogy Hiel János 1916 januárjában elhunyt Asinara szigetén.3
Az Asinarával, valamint a halálmarssal kapcsolatosan holttá nyilvánított bácskai hadifoglyok a számok tükrében
Valamennyi holttá nyilvánított hadifogoly – 33 személy – római katolikus vallású és nős volt. Lakóhelyük szerint Bácska valamelyik szegletéből származtak: Adáról, Bácsról, Béregről, Borócról, Csantavérről, Dernyéről, Hódságról, Kerényről, Kishegyesről, Magyarkanizsáról, Militicsről, Szilberekről, Topolyáról és Zentáról 1-1, Dunabökényről, Őrszállásról, Palánkáról, Szabadkáról, Temerinből és Vajszkáról 2-2, Bácsordasról 3, Apatinból pedig 4 főt nyilvánított holttá a Kalocsai Érseki Főszentszék.
A holttá nyilvánított bácskai hadifoglyok közül 14-en a m. kir. 6. (szabadkai) honvéd gyalogezredben, 7-en a m. kir. 30. (budapesti) honvéd gyalogezredben, 4-en a cs. és kir. 6. (újvidéki) gyalogezredben, 2-en a cs. és kir. 86. (szabadkai) gyalogezredben, 6-an pedig az iratok alapján nem azonosítható katonai alakulatban szolgáltak hadifogságba kerülésükig.
Életkoruk szerint 22-en a 31–40 éves, míg 11-en a 21–30 éves korosztályhoz tartoztak.
Foglalkozás szerint 16-an mezőgazdaságból élők, 6-an iparosok voltak, míg 11 személy esetében az iratok alapján nem lehetett pontosan megállapítani, hogy a háború előtt mivel keresték a kenyerüket.
Haláluk ideje szerint 12-en 1915-ben, míg 21-en 1916-ban vesztették életüket.
Haláluk helyszíne szerint 6-an a halálmenet során, 7-en a hajóúton, 20-an pedig Asinara szigetén haltak meg.
