Régóta készülök Magyarcsernyéről írni. Nem a mostaniról, hanem a régiről, a több mint ötven esztendővel ezelőttiről. Igen. Arról a Magyarcsernyéről. Természetesen tudom, hogy mindjárt adódik a kérdés: miért? Néhány mondatban ezt nagyon nehéz lenne megmagyarázni. A leghelyesebb talán az lesz, ha elmondom. Több mint ötven esztendővel ezelőtt az Újvidéki Rádió neves művészeivel, valamint az ismert és mindenhol nagyra becsült magyar népi zenekarával a bánsági szórványvilág békés, embermelegségű, nemzeti hovatartozásukat soha fel nem adó fellegvárában, Magyarcsernyén vendégszerepeltünk.
Pontosan emlékszem, hogy a csernyei vendégjátékra 1962. január 22-én került sor. A rádiósok „truppja”, az öttagú népi zenekar, az akkori idők két legnépszerűbb énekese, Boros István és Gubik Mira, valamint a Rádiószínház két tagja, Gyapjas János és jómagam, Újvidékről Nagybecskerekig (Zrenjaninig) sínbusszal, onnan pedig Magyarcsernyéig a népszerű ćiróval (kisvonattal) jutottunk el. Tanok József, a csernyei művelődési élet egyik meghatározó személyisége fogadta a rádiósokat.
Érkezésünket egy kellemetlen hír kissé megzavarta. Arról értesültünk ugyanis, hogy az óráról órára erősödő hóvihar miatt a továbbiakig a népszerű ćirót kényszerpihenő várja, ami ugye azt jelenti, hogy a rádiósok Újvidékre való hajnali visszatérése kérdésessé válik.
Akkor a vészjelző jóslatra nemigen figyeltünk oda. Az esti előadásra összpontosítottunk. Örömmel tapasztalatuk, hogy a nézőtér zsúfolásig megtelt, hogy a csernyeieket nem ijesztette meg a hóvihar. Aztán Boros Pista már a műsor elején olyan fergeteges hangulatot teremtett, hogy egyszeriben elfelejtettük a hosszú utat, a kint tomboló hóvihart és azt is, hogy mi lesz majd velünk, hogyan kerülünk vissza Újvidékre. Nem kétórás lett a műsor, hanem több mint három órán át tartott. Igen, tartott, mert a két énekesnek, Boros Istvánnak és Gubik Mirának dalból volt a lelke, és ha kellett, újból és újból megismételték, különösen azokat a csodálatosan szép, szívhez szóló magyar nótákat. Egyszóval: szerette őket a közönség.
Amikor a közel háromórás műsor, a hűséges csernyei közönség és az Újvidéki Rádió kis művészegyüttese közötti emlékezetes, meghatóan szép találkozó befejeződött, és utána a szívélyes házigazdák által a rádiósok tiszteletére rendezett vacsorának is vége lett, az Újvidékre való visszatérés problémáját kellett megoldani. Véglegessé vált, hogy a hóvihar miatt a ćiróra nem lehet számítani, ezért a visszatérésre más megoldást kell találni. Mivel a zenekarnak másnap szabadnapja volt, ők maradhatnak, de nekünk, négyünknek, Gyapjas Jánosnak, Boros Istvánnak, Gubik Mirának és nekem, a rádióban kell lennünk.
Tanok József igyekezett megoldani a váratlan helyzetet. – Van itt a szövetkezetben egy terepjáró – mondta Jóska elgondolkodva –, csak gépkocsivezetőt kellene találnunk, de ki vállalkozna rá ebben az ítéletidőben? – folytatta. Emlékszem, hogy néhány pillanatnyi csend után egy ismeretlen fiatalember hajolt oda Tanok Jóskához. – Én elviszem őket, de van egy kikötésem – mondta. Tanok Jóska és én is reménykedve néztünk a rendkívül szerény, egyszerű fiatalemberre. – Igen, Jóska bátyám, van egy kikötésem. Ha a Pista bácsi mellém ül, és ezeket a szép magyar nótákat énekli, akkor, ha kell, a világ végére is elviszem én magukat. (Boros Pistát világszerte bácsinak nevezte fiatalja, öregje.)
Már a hajnali órák köszöntöttek ránk, mire előkerült a szövetkezeti terepjáró. Hogy hogyan, miképpen szerezte meg minden hivatalos papír nélkül a terepjárót Tanok József barátom, nem tudom. Csak azt tudom, hogy a művelődési ház elől indultunk, és hogy az ígéret szerint Boros Pista a kocsivezető mellé ült, mi hárman pedig hátul helyezkedtünk el.
Habár a hóvihar kissé megszelídült, a terepjáró csak lépésben haladt, mivel a szél, a hóvihar betakarta az útburkolatot, úgyhogy nagyon kellett vigyázni, hogy le ne csússzunk az árokba. Pista bácsi pedig énekelt, mint ahogyan megígérte. Be is rekedt, mire Újvidékre érkeztünk. Mert minden nehézség ellenére a fiatal gépkocsivezető valami hihetetlen határozottsággal, összpontosítással irányította a terepjárót, amely aztán a hajnali órákban meg is érkezett a tartomány székvárosába.
Elgémberedett végtagokkal, fázósan másztunk ki a kocsiból. Mivel valamennyien egy utcában laktunk, így egyszerre szálltunk ki, és siettünk, hogy minél előbb meleg szobában lehessünk. Az emeleti lakásunk ablakából lenéztem az utcára. A kocsi még ott állt a ház előtt, az ismeretlen fiatal gépkocsivezető tisztogatta róla a havat, aztán visszaült a helyére. Világosodott. Már csak a körvonalai rajzolódtak ki a bepárásodott üvegen keresztül az ismeretlen kocsivezetőnek. Ismeretlen?! Egyszerre rádöbbentem, hogy még a nevét sem tudom, hogy amikor nagy sietve kiszálltunk a kocsiból, egy köszönömöt vetettünk csak oda, és rohant mindegyikünk haza. Egyszerre ott maradt egyedül ez az ismeretlen, ott maradt ragaszkodásával, emberségével. Be kellett volna hívni egy forró teára, hogy megpihenjen, és csak aztán induljon vissza erre a nehéz, kegyetlenül nehéz útra. Még talán nem késő, még visszahívhatom, nyugtattam meg lelkiismeretemet. Mire leértem, már nem volt ott. Üres volt az utca. Elment. Ez a pillanat nehezebbnek tűnt, mint az éjjeli utazás minden keserve.
Nem tudom, hol, merre van a mi egykori ismeretlen kocsivezetőnk. Nem tudom, pedig szeretném megszorítani a kezét, szeretném még egyszer megköszönni, hogy azon az éjszakán, abban az ítéletidőben mindent megtett, hogy épségben Újvidékre kerüljünk. Nem csak a magam nevében szólok most. Nem. Azok nevében is, akik akkor ott szorongtak a terepjáróban, és akik azóta már sajnos nincsenek közöttünk.
