2024. március 29., péntek

A madarak üzenetei

Hulló István: Vérzik a szívem minden egyes leszakított vadvirágért

Gyermekkorától kezdve szenvedélyesen szerette és tanulmányozta a madarakat. Soha nem akart más lenni, csak ornitológus. Személyiségére jellemzőek a sorok: „Hallatlanul sokat kap az, aki örömét leli a természetben, a madár énekében, a széncinegék kedves nyitnikékjében, a mezei pacsirták trilláiban, a fekete rigók messzire szálló flótáiban, a barátkák csengő énekében, majd a fülemülék csattogásában, ugyanakkor egy fa árnyékában, a folyó tiszta vizében, a kabócák zenéjében is.” Hulló István biológus és ornitológus, természetkutató, hagyományápoló és környezetvédő úgy gondolja, „ha vége is holnap a világnak, én ma mégis ültetnék egy almafacsemetét.” (L. M.)

– Igen, bármilyen körülmények között ültetnék egy almafacsemetét, mert reményt és hitet kell adni az embereknek. Azt gondolom, hogy hosszú idők során épült belénk, alakult ki bennünk az az ösztön, hajlandóság, hogy békében éljünk a természettel. Bennünk van a természet szeretete, ha nem is mindnyájunkban egyformán.   Gyönyörködünk a természetben, és fájdalmat érzünk, ha látjuk rombolását, pusztítását. Hiszen manapság is tapasztalható a tájátalakítás, a fajok rohamos pusztulása, vannak olyan élőlénycsoportok, állatok, növények, gombák, amiknek 60 százaléka eltűnt már. Ha másként nem, legalább tegyünk róluk említést sokszor és nagyon hangosan, mert eleink kulturális, szellemi, tárgyi és természeti öröksége nemzeti kincs. Mit tehetek? Alkalmazkodjak, mint a homoki varjúháj, ami már több ezer éve készülődött, hogy a természet forgatókönyve szerint ne érje meglepetés. A megfontolt, átgondolt stratégiám: lássunk hozzá a klímaváltozás okozta kihívásokat, a nagy globális változásokat komolyan, tényként kezelni!

Csak akkor lehet részünk a természet támogatásában, ha ezt a szeretetet, törődést örökül kaptuk őseinktől. Mit hozott otthonról, és mivel kezdődött a természet iránti érdeklődése?

– A terjeszkedő város és a zsugorodó radanováci szántók ölelésében, egy tanyán születtem, ott tapasztaltam meg gyermekkorom első csodaváró élményeit. Története volt a farakásnak, ahol a görény vert tanyát, a szalmakazalnak, ahol az első szeplős pulykatojást mutatta meg nagyapám, az öreg pókhálós istállónak, melyben már nem nyerített a vasderes csikó, a bolhás disznóólnak, ahol rendszerint a legnagyobb  hófúvások idején fialt a göndör szőrű koca. Az alkonyatkor összeverődött gyerekhad végigmászta a tanyák mindent zugát, bogarásztunk, akár a macskák, kiütőcskéztünk a gyepen, és a gyerekzsivajt csak a lombszöcskék mindent betöltő ciripelése harsogta túl. A léckerítés jelentette a határt, a kerítést követve mindig pontosan tudtam, hol járok, és merre  tartok éppen. Ott, ahol még a madár sem jár, ahol akadálytalanul szalad a szél, ahol szabadon futnak gondolataim, és ahol gyerekként minden sejtemben éreztem, hogy szabad vagyok. Nagyapámmal gyakran jártam a teslatelepi piac, a Palics, a Ludasi-tó közelében levő, illetve a pesti vasút mellett található szántóföldeket és gyümölcsösöket, felfigyeltem, hogy mindenütt másként pereg az ujjaim között a homok, a nádas susogása már akkor ismerős volt, famászás közben bólogattak rám a fiókák a madárfészekben, a Sóstó képe is eleven élt bennem, amikor rokonlátogatóban jártunk arrafelé. Az iskolai kirándulásokra is szívesen emlékszem, a kiserdőbe bicajjal mentünk, ott mutatták meg a tölgyfákat, rögvest gyökeret növesztettek bennem. Micsoda történetek fogalmazódtak meg akkor! Ezeket a képsorokat többször pergetem le lelki szemeim előtt. Sokat köszönhetek a Szekeres László vezette vitaklubnak, amelyet a múzeumban tartottak, és amely megannyi fészket rakó középiskolás és egyetemista madárnak adott otthont, miközben különböző témákban szakemberek tartottak előadásokat. A múzeumi találkozások egyikére Csornai Richárd ornitológust is meghívták. Ez a találkozás volt az egyik oka, hogy érdekelni kezdett a madárvilág. Egy Brehm-könyvet kaptam tőle ajándékba, rojtosra lapozgattam, mondta is a Csornai, hogy ez lesz a te kedvenc tudományod, a madártan. A gimnáziumi években Aleksandar Rafailović bátorított, az egyetemen Mikes Mihály és Sóti József professzorok.

Mit jelent az életében a madárvilág?

– Engem az foglalkoztat, mikor, hol, milyen fajok jelennek meg, milyen változások érik élőhelyüket. A madarak könnyen megfigyelhetők, látványosan reagálnak minden környezeti változásra. Ha kiszárítanak egy mocsarat, eltűnnek a vízimadarak, ha kivágnak egy erdőt, eltűnnek az erdei fajok, ha agyonvegyszerezzük a szántóföldeket, eltűnik a pacsirta. A madarak nagyon jó indikátorok, mivel a hiányukkal vagy az elszaporodásukkal sok mindent jeleznek a természetben. Mindig a madarak apropóján tudtam utazni, kutatni, Írni. Ha kell egy történet vagy példa, hozzájuk fordulok. Nem a szépségük kápráztat el, de természetesen csodálattal figyelem a harsány színekben pompázó, nászruhás hímeket szaporodásuk idején, amikor a tojók kegyeiért dürögnek.

Milyen élményeket szerez a kutatómunkában?

– Főként Észak-Vajdaságban kutattam, ahová sok tüneményes jelenség csalt ki. Nyitott szemmel járva kémleltem a madarak életét, előfordulását, jövését-menését. Vannak fajok, amelyek jellemzően egy-egy területen fordulnak elő, ha a rétségben megjelenik a nagy goda, rögvest lenyűgöz. Ha Ludason barangolok és figyelem a nádi madarakat, felbukkan a fülemülesitke, a barkóc cinege, és ha megjelenik egy új faj, ami gyakorlatilag egy jövevény, számomra ez egy talányos, egyedi csoda.

Hogyan működik a kommunikáció ön és a madarak között?

– A természet szárnyas gyermekeinek üzenetei a hely emberéhez sokat jelentenek. Egyik télen megjelent egy szibériai faj, a fenyőrigó, ellepték a várost, de ugyanúgy megjelentek az Afrikából érkezett seregélyek, ami eddig sosem történt meg. Szabadkán találkoztak egymással, és együtt fagytak meg a nagy hidegben. Ez egy extrém eset, melynek az az üzenete, hogy rendellenesség, szabálytalanság történt az időjárásban. Régebben például mindenütt a mezei pacsirta dalolt, ma már imitt-amott hallom csak, ott, ahol nem szántották fel a földet: a réteken, a szántókon, mezsgyéken, a füves területeken, az őshonos legelőkön. Ezekből az üzenetekből tudok olvasni, kihallani számomra fontos dolgokat. 45 éve, amióta a madártannal foglalkozom, oly sok változás történt, én mindegyiket és mindent jegyzek, egymásra tornyosulnak a terepi naplóim, a legelső 1973-ra datálható. Amikor összehasonlítom az elsődleges jegyzeteimet a mai helyzettel, akkor a madaraknak köszönhetően nyomon tudom követni a táj átalakítását, az életmódot, a gazdálkodást, azaz sok mindenre tudok ebből következtetni. Az ornitológusoknak vannak követői, 1985-ben megalapítottuk az ország szinte első környezet- és természetvédelmi egyesületét, Csornai Richárdról neveztük el. A szakemberek egyre szélesebb körét vonzották a Ludasi-tó értékei. Így alakult ki az azóta már hagyományossá vált madárgyűrűzési tábor, amely a kutatásokkal egyidejűleg a környezeti nevelést is feladatának tekinti.

Olykor csak szemlélője volt az eseményeknek, de legtöbbször a szereplője. Elvarázsolta, „beszippantotta” a történet.  A könyvei ezt igazolják?

– Eleinte szaklapokban, madártani közlönyökben publikáltam. Szívesen olvastam a természeti leírásokat, a szép szó bűvöletében éltem ilyenkor, talán ez is hatással volt, hogy leírjam azokat az élményeket és szépségeket, amelyeket a természet életében fedeztem fel. Megcsillantotta őket az emlékezetem. Az a célom, hogy örökül hagyjam ezeket az „értékeket” a következő nemzedéknek. Kell egy szikra, mondjuk rá, egy szerkesztői felkérés, egy pályázati felhívás, hogy írjak. Így eggyel több kaccsal nyújtózhatok a világban. Fontos, hogy tudatosítsam a helyi értékeinket, az értéktárban is jelet hagytam. Nem titok, élmény nélkül nincs művészet. A Madárlesen című könyvem az átélt, megtapasztalt élmények, a természetbe rajzolt történetek tárháza. A ködvirág kis pusztai növény, áprilisban virágzik, ködös látomássá változik ilyenkor a puszta. A Ködvirágos hajnalok bensőséges hangulatú könyv. Mindkettőt idézetekkel tűzdeltem meg. A Palics madárvilága pályázatra íródott tájtörténet. Az a cél, hogy a madarakat bemutatva megismertessem a tó és a fürdő történetét. Ismeretterjesztő könyvemet ezúttal saját fotóimmal illusztráltam.

Mi inspirálja a természetfotózásban? Mit tart egy fotón a legfontosabbnak?

– Ugyanolyan izgalmas és vonzó jó madárfotókat készíteni, mint kutatni, de azért ez egy külön műfaj. A terepismeretem megvan hozzá, Észak-Bácska élőhelyeit nagyon jól ismerem. Pontosan tudom, milyen faj mikor, hol várható. Tehát a sokéves tapasztalataimat alkalmazom most, a fotózás területén is. Fotózás közben igyekszem a természet részévé válni, olyan jelenségekre felhívni a figyelmet, olyan szemszögből bemutatni az élővilágot, ahogyan azt az emberek túlnyomó többsége soha nem láthatja. A jó kép történetet mesél el. Az egyik palicsi ritkaságot, az üstökös récét egy évig fotóztam, mire sikerült úgy elkapnom, ahogy szerettem volna. Ezzel bizonyítottam az első költését Palicson, illetve Szerbiában, de megérte. Eljutottam odáig, hogy a könyveimet a saját fotóimmal illusztrálhatom.

Szemlélete, világlátása változott egy ideje, mert megírja a véleményét, a gondolatait a körülöttünk levő világról.

– A feleségem szokta mondani, hogy miközben véleményt formálok, mint egy tüskés öregember, szurkálódom. Ettől függetlenül egyre több cikk születik, már gördülékenyebben írok, és úgy érzem, jobban tudom használni az írás fortélyait. Az írás élménye örömöt, beteljesülést, gyönyört, izgatottságot, sóvárgást okoz, nagyon élvezem.

Írtam a kunhalmokról. A Kárpát-medencét látogató pusztai népek évezredeken át építettek kunhalmokat. Nemcsak temetkezés céljából, egyikük őrhely lehetett, másokon vezéri sátor állhatott. Sokukat feltárta a kutató ásója, még többet megbolygatott a sóvár emberi mohóság. Milyen fontos a fennmaradásuk! Ludason a Hingán rajta van egy Árpád-kori templom, a másikon egy temető. Legalább ennyire fontos az is, hogy az Alföldet egykor borító ligetes táj löszgyepmaradványainak szinte már csak a halmok az utolsó menedékei, botanikai kincsek őrzői.

Szóltam azokról az időkről is, amikor még a természettel összhangban éltek és az őserők rendjéhez, ritmusához igazodtak a Kárpát-medence első szántóvető népességei, amikor életet vetettek a földbe, figyelték az égi és a földi jeleket egyaránt. A vetővirág megjelenése bő termést ígért, ahol megjelent, a talaj jó minőségű réti feketeföld volt, ami a búzának is megfelelt. Ez lett a veszte, mert eredeti életterét, a hajdani löszpusztákat szinte teljes mértékben felszántották. Vajon mi miért nem tiszteljük őseink hagyatékát? Az adott természeti környezet nyújtotta előrelátóan bölcs tájhasználatot, az állattartás és gyepgazdálkodás hagyományos formáit vagy a szilaj pásztorkodás ezernyi rítusát.

Írtam még a vérfű-hangyaboglárka jelenlétéről, amit 2011-ben fedezett fel egy niši fiatalember a Szabadka-horgosi-homokpuszta nedves rétjein. Szerbia más területein nem fordul elő, vagy nincs róluk tudomásunk. Feltettem a kérdést, hol van az a sok-sok egyetemista, akik szegedi, pécsi vagy jó hírű pesti egyetemek hallgatói, akik Vajdaságból indultak, akik támogatást kaptak, ösztöndíjban részesültek. Általában a kötelező nyári gyakorlataik idején találkozok velük, majd soha többé. Elnyeli őket a nagyvilág.

Palicsfürdő Szerbia egyik legnépszerűbb idegenforgalmi látványossága. Körös-körül minden rendben van, csak a lényeg hiányzik. A tó. Nem értem, kinek jó egy halott tó, mely úgy fénylik, mint az ólom, melyben alszik a fény – írta Kosztolányi a halott Csáthoz. Értelmetlennek tartom állapotának további kutatását, ha az eredmények függvényében nem történik semmi konkrét intézkedés. A sétányokon rengeteg ember gyönyörködik a park virágcsodáiban. Valami mégis hiányzik. A fürdőzők. Nekem fájóan hiányzik a palicsi nyár.

 A természetvédelem tele van ,,érzelmi lényekkel". Hadd idézzek ehhez pár sort: ,,Mi, a természetvédelem figurái egy olyan öröktől fogva létező világ megőrzéséért harcolunk, amely tőlünk független. Olyasféle dolog ez, mint a vallás. Van benne valami naiv hit, ehhez persze kell valamiféle misszionáriusi elkötelezettség; a természetvédõ egy picit nem normális ember." (Dr. Kárpáti László)

 – Aki járja a természetet, és különös helyeken barangol, távol mindentől, különböző napszakokban, hajnalban vagy éjszaka, kánikulában és nagy mínuszokban, tényleg nem a legszokványosabb kategóriába tartozik. Ezt úgy lehet végigcsinálni, ha egy belső motiváció munkál bennem, a hit, a meggyőződés, hogy fontos, amivel foglalkozom. Mindennél jobban érdekel egy bizonyos állatnak vagy a földi kutyának, vagy a gólyának a sorsa. Mindig is és most is ez motivál. És fittyet hányok a hivatalokra, az előírásokra. Lelkes és valamennyire fanatikus természetvédő vagyok, akinek vérzik a szíve minden egyes leszakított vadvirágért. Nagy öröm például a homokpuszta, a homoki táj rehabilitációja. Én javasoltam ezt a területet külön védelemre, az első kutatások, a földi kutya (minden faja az óvilág lakója, leginkább száraz, homokos síkságon tartózkodik) jelenléte tőlem származik. Nagyon fájó, hogy a magyarkanizsai képviselő-testület nem fogadta el a járásnak, a csodakút környékének, a pusztáknak meg a Kapitány-rétnek a természetvédelmi területté való nyilvánítását. Alig maradt ott puszta, azóta is felszántják a legelőket a tavaszi hériccsel együtt. Nem adjuk fel, én továbbra is jelen vagyok, kutatok, írok róla.

Biológus, ugyanakkor a Szabadkai Városi Múzeum igazgatója. Önnek is köszönhető, hogy a múzeumnak van egy természeti gyűjteménye?

– Korábban is munkatársa voltam a múzeumnak, a természeti gyűjtemény nagy részét én leltároztam mint külső munkatárs, én is hoztam be néhány anyagot, újra determináltam a fajokat, leíró kartonokat készítettem. A madártani gyűjteménnyel az egyetem után ismerkedtem meg, amikor önkéntesként feldolgoztam. Tavaly a Múzeumok Éjszakáján mutattuk be a természeti kiállítást. Az itt látható élőhelyekhez, a kiállított fajokhoz, növény- és állatvilághoz kapcsolódik Észak-Bácska természeti értékeiről szóló legújabb könyvem, ami már a nyomdában van. 10 éve vagyunk ebben az új épületben, pénzhiány miatt még nem sikerült minden osztályt kiállítani, de ami késik, az nem múlik. A régészetet nagyon szeretem, mert összefügg a természettel, a természeti népek élete nagyon vonz, kiemelném az őskori kultúrák csodálatos kovaköveit, nyilakat, tűzkőből készült szerszámokat, amelyeket Szekeres László és csapata ásott ki Ludas környékén. Egyik kedvenc művészem Oláh Sándor, aki a Ravel cukrászda fölötti alkotóműhelyében lefestette a Népszínház udvarát, a havas tájban hatalmas kémény ágaskodik. Ma, ha onnan kinéznék, egy betonfalat látnék A másik nagy kedvencem a Szabadkai Gimnáziumot ábrázolja. A nagy szabadkaiak közül szeretem Farkas Béla képeit. A természeti gyűjtemény óriási gazdagságából kiemelném az afrikai trófeákat, az egzotikus vadászemlékeket az Északi-sarkról vagy a dzsungelból. Itt található még a kékcsőrű réce utolsó példánya, ami Ludasról került a múzeumba. A történelmi tárlaton a régi térképeket szeretem. A néprajzi osztályon mindent, ami a népi élettel kapcsolatos. A Polinézia apró szigetéről származó tárgyat az utazó Vojnich Oszkár gyűjtötte be, érdekessége, hogy a szigetet már szinte teljesen ellepte az óceán, és megszűnt az ott élő kis törzs.

Nagyon hálás vagyok a múzeumnak és a munkatársaimnak, mert rengeteget tanulhattam tőlük eddigi igazgatói tevékenységem idején, valójában sokkal többet kaptam, mint amit adhattam.