2024. április 19., péntek

A földműves, akinek festő a lelke

Ikraš Zlatko pacséri tájat ábrázoló képei a világ minden sarkába eljutottak már
A Vajdasági Amatőr Képzőművészek 18. Szemléjén speciális elismeréssel jutalmazott kép és az alkotója, Fotó: Kazinczy Paszterkó Diana

A Vajdasági Amatőr Képzőművészek 18. Szemléjén speciális elismeréssel jutalmazott kép és az alkotója, Fotó: Kazinczy Paszterkó Diana

Alkot a pacséri képzőművész, Fotó: Kazinczy Paszterkó Diana

Alkot a pacséri képzőművész, Fotó: Kazinczy Paszterkó Diana

A kép immár berámázva, Fotó: Kazinczy Paszterkó Diana

A kép immár berámázva, Fotó: Kazinczy Paszterkó Diana

Ikraš Zlatko és segítsége, Bancik Tibor asszisztálásával készül annak a 3D-s földgömbmakettnek a külső festése, amit az Ivan Sarić Műszaki Iskola diákjai készítettek el CNC gépek segítségével, és Németh Tibor tanár koordinálásával, Fotó: Kazinczy Paszterk

Ikraš Zlatko és segítsége, Bancik Tibor asszisztálásával készül annak a 3D-s földgömbmakettnek a külső festése, amit az Ivan Sarić Műszaki Iskola diákjai készítettek el CNC gépek segítségével, és Németh Tibor tanár koordinálásával, Fotó: Kazinczy Paszterk

A megpróbáltatásoktól egyre több ráncot számon tartó emberektől lehet hallani olyan sóhajokat, hogy vajon mire is juthatott volna, ha nem így, vagy úgy dönt az életét befolyásoló pillanatokban, „ha csak mertem volna másként lépni”. Az igazán bölcsek viszont tudják azt, hogy a sikeres élet nem helyszín és körülmény kérdése. A pacséri Ikraš Zlatibor – Zlatko – is számtalanszor feltette már a nagy kérdést, hogy mi lett volna, ha... Ha például nem folytatja az elődeitől örökölt földműves életmódot, és ha ifjú korától teljes mellszélességgel halad istenadta tehetsége, a képzőművészet útján és hagyja magát teljesen kibontakozni benne. Aztán deresedő bajusza fölött, egy kamasz bátorságát sugalló szemeivel rápillant feleségére, Elvirára, aki nélkül nem lehetne sikeres mezőgazdász és elismert festőművésze is egyben szülőfalujának. Majd eszébe jutnak fiaik: Borisz és Bojan, akik elégedettek a gyermekkorukkal, és a szüleik által mutatott jó példát szeretnék követni falujukban. És ekkor egy pillanatra megnyugszik izgága lelke, talán minden a helyén van a család körül és abban a közegben, amit párjával szinte a semmiből teremtettek házasságuk kezdete óta.

– Már az általános iskolában is az átlagtól eltérő hozzáállásom volt a képzőművészethez. Kedves tanárnőmmel, Halász Ilonával sokat vitáztunk, aki hála az égnek nyugdíjazása után ma is önzetlenül „fogja a kezét” egykori diákjainak, és egyengeti a Szilágyi Gábor Amatőr Képzőművészeti Csoport útjait. Nem voltam tehát az a tipikus kezes gyermek, volt határozott véleményem, de a tanári kar, élén a tanárnővel, szemet hunyt felette, mert az órákon a teljesítményemmel elkendőztem a szájasságomat, illetve a korabeli Jugoszlávia számos képzőművészeti versenyéről díjakkal tértem haza az iskola jó hírnevét öregbítve – emlékszik vissza Zlatko gyermekkorára. A kamasz- és ifjúkori csibész-bohém évek eltávolították az alkotói pályáról, majd felesége, Elvira mellett lelt megnyugvást, és idővel megszületettek gyermekeik és az első festmények is.

– Az első képemet a házban talált fa- és radiátorfestékkel készítettem el passzióból egy szabad pillanatomban jött ihletnek köszönhetően, és teljesen ledöbbentem, amikor valaki jelentkezett, hogy ő azt megvenné tőlem 20 márkáért. Ez abban az időben nem kis pénznek számított, és nekem hatalmas löket volt, hogy elinduljak a festészet irányába. Persze ehhez kellett a feleségem feltétel nélküli támogatása és biztatása is. Enélkül azt a legutóbbi rangos díjat sem tudhatnám magaménak – a Vajdasági Amatőr Képzőművészek 18. Szemléjének speciális elismerését, – amelyet novemberben vehettem át a palicsi Vigadóban megszervezett kiállításon.

Elvira egy darabig csendesen hallgatja férje meséjét, de amikor Zlatko ismét arra hívja fel a figyelmet, hogy felesége iránymutatása nélkül nem fordult volna vissza gyermekkori szerelméhez, a képzőművészethez, nem tiltakozik, hozzászólásával csak megerősíti ezt.

– Amíg a gyerekek kicsik voltak, volt olyan, hogy hajnali háromkor felkeltett, mert befejezett egy képet, és kíváncsi volt a véleményemre. Egész éjjel dolgozott vele, de mint ahogy egyébként sem szokásom kertelni, most sem rejtettem véka alá, hogy nekem nem tetszett a végeredmény. Persze az ízlés nem általános dolog, ezt mi sem bizonyítja jobban, hogy az alig néhány órára rá, reggel érkező vevő csodálattal teli örömmel vásárolta meg – meséli Elvira, majd elő jön az a 90-es évek derekáról származó emlék is, amikor a szabadkai Népkör Magyar Művelődési Központban, Petőfi él! címmel hirdettek meg egy képzőművészeti pályázatot. Ekkor Molnár Imre-Mirko ismert grafikusművész és Szalai Attila karikaturista munkái mellett a pacséri amatőr alkotását is kiemelte a zsűri. Ikrašék nem tagadják, hogy ma sikeresen tudnak boldogulni a mezőgazdaságban, de az ehhez szükséges alapokat – a szorgalmuk mellett – a festészetnek köszönhetik. Mint ahogy az sem titok, hogy Elvira tölti be gyakorlatilag a férje mellett a kritikusi, és a mai divatos szóhasználattal élve menedzseri szerepet is.

– A kezdeteknél gyakorlatilag vakon tapogatóztunk, fogalmunk sem volt például a rámázásról, vagy más festészeti dolgokról. Idővel, ahogy a faluban és a környéken elterjedt, hogy a férjem tehetségesen fest, mind többen fordultak hozzánk, nemcsak magánszemélyek kerestek igényes ajándékozási tárgyat, hanem intézmények is. A képekből például megcsináltattuk a háztetőt, de kisborjúkat is vásároltunk, a válságos 90-es években üzemanyagot a traktorba. Volt olyan is, hogy iskolás csapat érkezett hozzánk év végén, mondván, hogy az osztályfőnöknek kellene ajándék, és kiborították az asztalra a kis pénzecskéjüket. Persze ilyen esetben járt mindig kedvezmény. Ma már a világ szinte minden sarkán lehet Ikraš-képpel találkozni, hiszen a falu és a környező települések, országok mellett Ausztráliától az USA-ig voltak vásárlóink. Ami érdekes, és idővel meghatározta férjem irányvonalát, hogy sokan pacséri témákat kérnek, a halastavat, a kiserdőt, a völgyeket, a falu utcáit – mondja el Elvira, majd megismerhetjük azt a történetet is, amikor egyszer Boszniából érkezett kurátor Ikrašékhoz, és kérte Zlatkót, hogy mutassa be tudományát. Megelégedve azzal amit látott, szorosabb együttműködésre kérte volna a pacséri festőt, aki – szerinte –  önbizalomhiány miatt nem lépett közelebb a képzőművészek köréhez. Emellett Török István festőművész és más véleményezők rokonszenvét is elnyerte, de továbbra sem merte elhinni, hogy a munkáival különlegeset alkot, így maradt továbbra is magányos „ecsetlovag”.

– Egy időben csak olajjal festettem, viszont ez a festék idő- és türelem-igényes, engem pedig vár a szántóföld is. Habár szerintem akadémiai berkekben nem igazán becsülik meg a pasztell festészetet, hozzám mostanában az áll igazán közel. Szeretem kaotikusnak ható, ámde esztétikus és dinamikus vonalvezetéssel vászonra vinni a munkáimat. Csodálom azokat a művészeket, akik néhány firkálmánynak tűnő mozdulatból szinte műremeket tudnak alkotni. Őket látva elbizonytalanodom magamban – vallja be a pacséri festőművész, és elárulja azt is, hogy azokban a nehéznek tűnő pillanatokban szilárd támaszt nyújt számára a helyi Szilágyi Gábor Amatőr Képzőművészeti Csoport összejövetele, és vezetője Halász Ilona tanárnő, akit mindenki Csöpi tanárnőként ismer és tisztel.

– A tanárnő adja a csoport esszenciáját, amikor szerdánként összegyűlünk szinte újra kisdiákként érezzük magunkat az iskola rajztermében. Viccelődünk, szeretettel csipkelődünk egymással, pont mint a gyermekek. A tanárnő pedig két szakmai útmutatása között olykor ránk fenyít. Nagyon nagy segítséget kapunk a helyi közösségtől is a munkánkhoz, persze mi is visszük a képeinkkel sok helyre a falu jó hírnevét – nyilatkozta Zlatko, aki már elég érettnek nevezi magát ahhoz, hogy ne akarjon szakmailag megfelelni az íratlan elvárásoknak, igyekszik azt festeni, amihez kedve van, és amire igény mutatkozik.

– Persze jólesik, ha megdicsérnek, de nem az mozgat és nem az a célom, hogy meggazdagodjak a képeimből. A portréfestésben nem találtam meg magam, egyszerűen nem úgy alakult a múltban egy-egy kép, amivel meg lettem volna elégedve.. Azért azt sem bánnám, hogy az unokák, dédunokák a jövőben büszkék lennének rám és a képeimre, hogy lám-lám az „öreg” érezte a színek és a formák helyét a vásznon  – zárta gondolatait Ikraš Zlatko, a pacsériak neves festője, aki földművesként is igyekszik megállni a helyét fiaival karöltve.