2024. április 20., szombat

Politikailag korrekt képmutatók

Ruber Östlund: A négyzet

A hétköznapi tárgyak múzeumban kiállítva más jelentéssel bírnak, mint természetes közegükben, a néző más perspektívából tekint rájuk, egy táska egy nő vállán még csak telefon, dokumentumok és piperecikkek hordozására alkalmas eszköz, egy képtárban kiállítva azonban már műtárgynak számít, csupán megfelelő elméletet kell gyártani a prezentálásához. Hasonló a helyzet a látszólagos véletlenszerűséggel egymásra dobált székekből létrejött szobortoronnyal vagy a kiállítóteremben geometriai szabályszerűséggel elhelyezett földkupacokkal is. A négyzet alig néhány négyzetméter alapterületű, a macskakövek közé helyezett világítótest-fonál jelzi meglétét. A művészi szándék szerint „a bizalom és a gondoskodás világítótornya; határain belül mindannyian egyforma jogokkal és kötelességekkel rendelkezünk”.

Ruber Östlund A négyzet (The Square) című, svéd–német–francia–dán koprodukcióban készült játékfilmjének főszereplője a stockholmi múzeum vezetője, Christian, aki megfelelő szakmai felkészültséggel, vezetői habitussal és retorikai képességgel rendelkezik az intézmény vezetéséhez. Meggyőzően tudja megfogalmazni mitől különleges egy kiállítás, nyitott a művészi kifejezésmód határainak feszegetésére, tisztában van azzal, hogy rendkívül fontos hogyan kommunikál egy kiállított tárgy a közönséggel ahhoz, hogy elérje a megfelelő médiahatást, s nem utolsósorban tudja, hogy mindennek megvalósításához pénzre van szükség. A jól szituált, elvált férfi életében minden olajozottan működik, Lola Arias argentin művésznő A négyzet című művének a megnyitójára készül, a megfelelő PR-videón dolgoznak éppen, amikor a férfit az utcán ügyesen kidolgozott trükk révén egy nő kizsebeli, eltulajdonítva tőle pénztárcáját és okostelefonját. A kellemetlen tapasztalat kibillenti a férfit addig kifogástalannak tűnő életritmusából, és politikai korrektségét is próbára teszi.

A magukat felvilágosultnak, nyitottnak és társadalmilag érzékenynek tartott embereknek tart görbetükröt Ruber Östlund alkotása. A rendező-forgatókönyvíró komplex történetet hozott létre, amely a főszereplő magánéletét és professzionális közegét ötvözve számos, a nyugati liberális társadalmat jellemző kérdést boncol, szatirikus módon láttatva e világ képviselőjének hipokrita voltát. Aki nyitott, csak éppen nehezére esik beszélnie intim kérdésekről, aki elnézést kér a rendetlenkedő gyerektől, mert korábban rászólt, aki sokadmagával eltűri a rendezvény menetét megzavaró rendbontót, mert toleránsnak hiszi magát, aki villanyautót vezet, mert környezettudatos, csak éppen bizonyos városrészekbe nem jár el, mert előítéletei vannak az ott élőkkel szemben, s nyitottságában sok mindent megenged magának, hiszen szabad és felvilágosult, csak amikor téved, nehéz bocsánatot kérnie.

A film rámutat, milyen könnyű hirdetni az egyenjogúságot, a szolidaritást és a felebaráti szeretetet fényűző múzeumokban ragyogó csillárok alatt, öltönybe és nagyestélyibe öltözve, s közben elhárítani magunktól az utcai koldust azzal a magyarázattal, hogy nincs nálunk készpénz. A művészi aktivitás keretei között gyakorolt segítségnyújtástól az elegáns öltözékű urak és hölgyek el vannak ragadtatva, szinte önkívületi állapotba esnek saját társadalmi érzékenységüktől, miközben a valóságban látott hajléktalanokról és rászorulókról szinte tudomást sem vesznek. Büszkék művészi felvilágosultságukra, de az egyenlőséget hirdető képzőművészeti alkotás népszerűsítésére irányuló, agresszív töltetű marketingfilm, amelyben egy szőke hajú kolduslányt bántódás ér, többségükben felháborodást vált ki.

Végtelenül képmutató közeget ábrázol a mű. Ezen világ képviselőinek nyitottsága addig terjed, amíg a kellemetlenségek a komfortzónájukon kívül történnek. Gondoskodó nyitottságuk a művészetre és elesettekre azonnal szertefoszlik, ha ebből eredően valami megzavarja burokba zárt kisvilágukat. Gyorsan kiderül, hogy az érzékenység mások gondjával szemben és az aggodalom a társadalmi igazságtalanságok miatt csupán póz, amely az állítólagos szolidaritásérzettel való kérkedést szolgálja adott körön belül. Ez a film csúcsjelenetében, az Isten hozott a dzsungelben! című performance-ban jut a legjobban kifejezésre, amelynek során a vacsorára készülő mondén társaság nyugalmát egy majomként viselkedő félmeztelen férfi zavarja meg.

A mű a szabad véleménynyilvánítás terén veti fel a legprovokatívabb kérdéseket. Meddig terjed ez a szabadság, s mikor lépi át a jó ízlés határát, amikor már szabadság helyett sokkal inkább felelősségről kell beszélni? Ha a művészet feladata kitolni a határokat, akkor miért kell ódzkodni egy lényegét tekintve művészi alkotástól? Attól, ami netán megbotránkoztatja az esetleges szponzorokat, elhatárolódunk, ami meg nem, ahhoz gyártunk hangzatos magyarázatokat? Lehetséges, hogy igazából a pénz szabja meg nyitottságunkat, s míg a semleges témákban vagy a számunkra kevésbé fontos értékekkel szemben ki szabad tolni a határokat, addig a saját világnézetünkön belüli értékek megsértése továbbra is tabunak számít? De akkor mi lesz a fennen hirdetett művészi szabadsággal?

Az említetteken kívül számos fontos kérdést taglal még Ruber Östlund szatírája, s teszi ezt rendkívül szórakoztató módon, szellemesen fogalmazva meg kritikáját a művészvilágról és a jóléti társadalomról egyaránt, ahol a médiatermékek tartalmát a közösségi oldalak működési mechanizmusának rendelik alá, ahol a légyottokat felszínes társalgás előzi meg, ahol az egyik nő szobakutyával jár dolgozni, a másik pedig majmot tart otthon, ahol az éjjeli klubokban alulöltözött idős hölgyek technózenére rázzák, ahol ámuldozni szokás a művészetről szóló nagy dumáktól, miközben mindenki a megnyitó utáni svédasztal kínálatára kíváncsi a leginkább.

A film kapcsán Ruber Östlund kiváló története és rendezése mellett ki kell emelni a Christiant megformázó Claes Bang játékát, aki a spontán lazaságot mímelő művészlelket és a politikai korrektséget levetkező ösztönlényt is egyaránt hitelesen alakítja. A mű erősségei közé sorolandó továbbá Fredrik Wenzel fényképezése és Josefin Åsberg látványterve, amelyek különösen a múzeum tekintetében tárnak a néző elé meghökkentően szemet gyönyörködtető képeket, akárcsak a hegedűjátékra és emberi hangokra épülő zene, amely kellően irreálissá varázsolja ezt a különleges világot, ahol semmi nem az, aminek látszik, s ahol a „mindannyian egyforma jogokkal és kötelességekkel rendelkezünk” megállapítás a művészi aktivitás terepére korlátozódik: néhány négyzetméteres négyzetbe zárva.

A film tavaly elnyerte a Cannes-i Filmfesztivál fődíját, az Arany Pálmát, a legjobb idegen nyelvű film kategóriában bezsebelte a Boston-i Filmkritikusok, a Chicago-i Filmkritikusok és a Dallas-Forth Worth-i Filmkritikusok díját, a Spanyol Filmakadémia neki ítélte a legjobb európai filmnek járó Goya-díjat, az Európai Filmakadémia pedig hat kategóriában díjazta: a legjobb film és legjobb vígjáték cím mellett Ruber Östlund elnyerte a legjobb rendezőnek és legjobb forgatókönyvírónak járó díjat, a dán Claes Bang lett a legjobb férfiszínész, míg Josefin Åsberg nyerte a legjobb látványtervezésért járó díjat. Az idegen nyelvű filmek kategóriájában idén Oscar-díjra jelölték az alkotást.