Eltűnhet-e az európai nyelvek sorából olyan nagy hagyományú, önálló államisági hátterű, magyarral azonos nagyságú nyelv, mint a svéd? Mielőtt bárki „akadémikusnak” minősítené kérdésem, figyelmébe ajánlom apai rokonságom tapasztalatait. Eszter nagyanyámnak öt kistestvére volt, mind színmagyar honti faluba születtek. Ki Trianon előtt, ki utána. A negyvenhatos csehszlovák deportálások a magukat magyarnak valló családokat sújtották. Utóbbiaknak sokszor csak a veszélyes szökés maradt, mint jó apáméknak is. A „reszlovakizált” magyarság, egyszóval a kevésbé makacsok persze maradhattak házukban, nekik nem ötkilós málhával marhavagonban mérték a nemzeti jövőt. Esetünkben a hat testvérből három maradt is: ők azonban kivétel nélkül vegyes házasságot kötöttek, gyermekeik már törve beszélték a magyart. Egyetlen fiúcska tanulta meg anyanyelvét ékesen, ám az ő bájos leánykája sem örökölhette már a honti ősök nyelvét. Ha a kölcsönös szülői szándék meg is volt az aktív kétnyelvűség őrzésére, az fennakadt a szlovák ági nagyszülők kulturális szögesdrótján. Ha magyarul tanulsz, nem ismerünk többé, volt a kegyetlen és méltatlan ítélet. A dolog summája? Másfél nemzedék, szűk negyven év alatt nyomtalanul eltűnt a magyar nyelv mindhárom felvidéki családban, s ugyan ki merné állítani, hogy a magyar nem a többmilliós, nagy hagyományú európai kultúrnyelvek egyike?
Mondhatnánk persze, a magyarság a határon túl kisebbségbe került – ami az új, Trianon utáni nemzetállami keretek között még a tömbmagyar területekre vetítve is igaz –, Svédország ezzel szemben szuverén ország, svéd többséggel. Csakhogy utóbbiak napról napra relatívabb igazságok. A svédek közti népesedési ráta mínuszban van, mégis 2030-ra az (egyelőre még) Svédországnak nevezett földdarab népessége több mint 30 százalékkal fog nőni. A gyakori balliberális svéd kormányok már jó ideje korlátlanul kiszolgálják a globalizált migrációs bizniszt, miközben létrehozták a kulturális nemzeti(etlenítő) agymosás iskolamodelljét. Mindenféle ellenőrzés nélkül engednek honukba ellenőrizetlen és sokszor ellenőrizhetetlen embereket. Fél évszázad alatt a valódi háborús és politikai menekülteket befogadó, nagylelkű svéd nemzetből egy saját hazájában lefokozott, az iszlám bevándorlókkal szemben jogilag, szociálisan és kulturálisan diszkriminált, leánykáiért-asszonyaiért joggal aggódó, megfélemlített nép lett, amely ha nyikkanni mer, saját vezetői bélyegzik azonnal kirekesztővé. Már amennyire saját vezetőik a saját vezetőik…
A Svéd Állami Örökségvédelmi Hivatalt ugyanis sokadik éve egy pakisztáni migráns, Qaisar Mahmood vezeti, akinek feltett célja bebizonyítani, hogy már a vikingek is mohamedánok voltak, tehát az iszlám őshonos e tájon. (A kétkedők kutakodjanak csak Mahmood-ügyben, akár az örökségvédelmi hivatal lapján is!) Hogy történhet meg ez egy normális országban? Nos e kérdés alapvetően rossz, hiszen Svédország már régen nem tekinthető „normálisnak”. A helyes kérdés inkább így hangoznék: hol tart az a nemzet a kulturális önfelszámolás útján, amelynek hazájában ezen abszurd megtörténhet? Persze a svéd nép sem ártatlan ebben: abszurd táncuk arra is intő példa, mennyire alapeleme a nyelv egy európai nép identitásának, s hogy a nyelv presztízsének csökkenése mennyire nemzetveszélyes is. Nincs húsz éve, hogy a svéd egyetemi elit feltette a kérdést: minek nekünk a svéd nyelv, ha úgyis angolul publikálunk? Aztán a svéd nyelv kezdett kiszorulni magas presztízsű használati szféráiból. Ezek a nyelv eltűnésének első, ám nyelvszociológialag igazolhatóan igen lényeges és öngerjesztő fázisai. Ma mind több svéd elemi iskolában kérdezik: minek tanulunk mi svédül, ha úgyis arabul fogunk beszélni?! Hogy pontosan miféle angloarab linguafrancát beszél majd a városi többség tíz-húsz éve múlva Stockholmban, nem tudom, s nem is érdekel. Nyelvész kíváncsiságom eltemeti a kulturális fájdalom, mert elvész egy darab Európa, vörös és sárga földfestékes házikók tengerből kinövő, mohos sziklák szegletén, a nyíres-fenyves alkonyi illatával. Elvesznek a sziklakertek közepén állt sudár zászlórudak is, a bukó nap fényében aranyra festett kék-sárga lobogóikkal. Vajon a svéd nyelv az utolsó ilyen idilli kertekbe szorul majd, idősek alkonyi kávéja mellé? A legfelül kezdődő nyelv- és önazonosság-felszámolási folyamat végső állomása többnyire az idősek falusi szava, kik gyakran nemcsak unokáikat, de igazából már gyermekeiket sem értik meg.
Vessétek, jó közép-európaiak, vigyázó szemeteket Stockholmra! Mi, magyarok még választhatunk jó sors és balsors, anyanyelvi jövő és nyelvünk elnémulása között.
