Amatőr színjátszóink nagy seregszemléjének ünnepi megnyitójára ma, csütörtökön kerül sor a nagykikindai Egység Művelődési Egyesület színháztermében. Az ünnepi megnyitó után a helybeli Egység Művelődési Egyesület József Attila színjátszó csoportja bemutatja Székely Csaba: Bányavirág című drámáját, Király Sándor rendezésében.
Az Egység József Attila színjátszó csoportja mellett a következő társulatok mutatkoznak majd be az idei találkozón: a nagybecskereki Madách Amatőr Színház, a topolyai MARA Amatőr Színház, az Adai Színtársulat, a kupuszinai (bácskertesi) Sturcz József színjátszó csoport, a magyarkanizsai Gondolat-Jel társulat és az Értük Egyesület, a bezdáni Petőfi Sándor Művelődési Egyesület színjátszó csoportja, a temerini Szirmai Károly Magyar Művelődési Egyesület ifjúsági színjátszó csoportja, a szajáni Ady Endre Művelődéi Egyesület drámai csoportja (két előadással), a Zentai Magyar Kamaraszínház Diákszínjátszói, az újvidéki Európa Kollégium, a szabadkai Népkör Magyar Művelődési Központ, Fabula Rasa Színjátszó Grund, a bácsfeketehegyi Feketics Művelődési Egyesület, Soma színtársulat, a szenttamási Vajdasági Népek és Nemzetiségek Hagyományápoló Klubja, és a tóbai Petőfi Sándor Művelődési Egyesület, Petőfi Sándor színjátszó csoport.
Szeretném itt mindjárt megjegyezni, hogy az idei találkozóra két olyan társulat is benevezett, amelyek jelenlétét az utóbbi években igencsak hiányoltuk. Bezdánról és Szenttamásról van szó. Hiányoltuk, mert a két említett helységnek igen gazdag múltja van, már ami az amatőr színjátszást illet. S ez a múlt kötelez is. Mindenesetre csak üdvözölni lehet, hogy a bezdáni és a szenttamási színjátszók újra csatlakoztak a vajdasági magyar színjátszók nagy családjához.
Reméljük, hogy példájukat mások is követik. Gondolok mindenekelőtt azokra a színjátszókra (csoportokra, társulatokra), akik nem is olyan régen, ezen a hagyományos seregszemlén, érdemben képviselték közösségüket.
Átlapozva a találkozó idei műsorfüzetét, ezúttal is, ki tudja már hanyadszor, azt tapasztaltam, hogy a színházi szakemberek önzetlen segítsége most sem maradt el. Őriznünk kell ezt a nemes, szép hagyományt, a hivatásos és a nem hivatásos színjátszás közötti szoros kapcsolatot.
S ami még ide tartozik (legalábbis úgy érzem), a műsorfüzetben olvasom, hogy a tóbai Petőfi Sándor Művelődési Egyesület színjátszó csoportjának előadásában Rideg Sándor Indul a bakterház című vígjátéka április 13-án kerül bemutatásra a színházteremben, Tóth János emlékére. Az említett előadás rendezője, Tóth János, ugyanis nem fejezte, nem fejezhette be a rendezést, mert váratlanul elhunyt. Egy igaz, emberi gesztus.
Befejezésül a Vajdasági Magyar Amatőr Színjátszók Találkozójának ünnepi jellegéről szeretnék néhány gondolatot megfogalmazni. Amikor színjátszó mozgalmunk rangos találkozójáról, a Magyar Nemzeti Tanács országos jelentőségű kiemelt rendezvényéről írok vagy beszélek, hangsúlyozva annak ünnepi jellegét, vannak, akik rám kérdeznek, hogy mondjam már meg, hogy hol itt az ünnep. A színjátszó társulatok jönnek, bemutatják előadásaikat, a közönség az előadásuk végén megtapsolja a fellépőket, és ez minden. S ha ez így van, márpedig így van, legalábbis szerintük így van, akkor hol az a hangoztatott ünnep?!
Az 1919-es esztendő húsvétjának másnapján, a feltámadás ünnepén, a délvidéki magyarság tragédiájának, a trianoni békediktátum döbbenetének első húsvétján, a szabadkai Népkör zsúfolásig megtelt színháztermében egy vidám kabaréestre került sor, egy lelkes, fiatalokból álló kis csoport előadásában. Azt, hogy abban a fájdalmas, letaglózó lelkiállapotban, mélységes kilátástalanságban kabaréműsort rendeztek a fiatalok, senki sem rótta fel nekik. Ellenben a közönség könnyes szemmel, szűnni nem akaró tapssal köszöntötte őket. Igen, köszöntötte, mert azok a fiatalok, ott fent a színpadon, bátran, büszkén, anyanyelvükön, magyarul szóltak, tolmácsolták a szöveget. A száműzött magyar nyelv ragyogott fel. Ezer év óta él itt a Kárpát-medencében ez a nyelv. Nagy, erős nyelvcsaládok gyűrűjében. Azonban kiapasztani azt az éltető forrást, amely ezt a nyelvet táplálta, éltette, soha senkinek nem sikerült. S ez a mi nyelvünk, éltető, megtartó erejével, akkor közel 100 évvel ezelőtt, 1919 húsvétján, ünnepé avatta a fiatalok előadását.
S az az ünnep aztán „bejárta” a Délvidéket. Bejárta, mert egymásután gomba módra szaporodni kezdtek a különböző magyar szervezetek, művelődési egyesületek, olvasókörök, gazdakörök, tűzoltó testületek, legényegyletek, református és katolikus ifjúsági szervezetek. Lehet, hogy hihetetlenül hangzik, de a 30-as években már több mint 120 egyesület, szervezet színjátszó fellépését, a közönséggel való találkozását avatta bensőséges, igaz ünnepé a nyelv, anyanyelvünk, s ez az ünnep egyúttal a szülőföldön való megmaradást, továbbélést jelentette a szó igaz értelmében.
Hogy hol van az ünnep? Nem nehéz ezt a kérdést megválaszolni. Nem nehéz, mert bennünk van. Mélyen beágyazódva lelkünk legmélyén. S a válságos, sokszor létünket is megkérdőjelező mindennapok ellenére azt üzeni mindenki számára ez az ünnep, hogy vagyunk és leszünk.
Hiszem, hogy április 5-én, a nagykikindai színházteremben is beköltözik ez az ünnep. S biztos vagyok benne, hogy a találkozó egészét is ez az ünnep határozza majd meg.
