2024. április 25., csütörtök

Ilyentájt

A fekete rigó ült a nagykapu tetején. A színe alapján egy hím fekete rigó, narancsba mártott csőrével az ég felé tátogott. Amikor kinyitottam az autó ajtaját, a tátogás énekbe csapott át, sajnáltam, hogy véget kell vetnem az ég felé kapaszkodó hangoknak. Kizártam a kaput, kiemeltem a kallantyút, de a madár rám se hederített, csak bámult a magasra növesztett tuja mellett a babakékbe játszó ég felé és énekelt. Kinyitottam a kaput, ki a garázst, behajtottam az autót, becsuktam a garázst, aztán a kaput, helyére illesztve a kallantyút, zörögve kicsit a kulcsokkal, de a madár meg sem rebbent.

A szobából kilestem, a redőny rései között kancsítottam kifelé, vajon itt van-e még? Kinyargaltam, kilestem a bejárati ajtón, onnan ráláttam a nagykapura –továbbra is énekelt, a lebukó márciusi nap izgatóan tükröződő fényeit véltem megcsillanni fekete testén.

Nekem nincs olyan kertem, amivel dicsekedni lehetne.

Sem óriási fák, sem különleges és elegáns virágok, immár két év óta még muskátli sincs a hatalmas kaspókban, kopár udvar. Nagyjából ennyivel el lehet intézni, én el is szoktam. Legjobban heverészni szeretek ugyanis, heverészve olvasni. Mégpedig úgy, hogy ne szálljon rám légy, ne csípjen szúnyog, ne kerülgessen bögöly. Ehhez pedig szoba kell, nem kert. A szobához nem kell ház, ez igaz, fel sem merült viszont, hogy ne legyen udvar. A dolgok már csak ilyenek, determinálják egymást. Udvar kell, tehát a szoba házban legyen. Vannak tuják, annyi terméssel, hogy egy-egy komolyabb szél után a kopár pázsit úgy néz ki, mintha egy József Attila-vers tartozéka volna, megannyi barna bogyóval. Keleti tujáim vannak, mindent jól tűrnek. Elsősorban engem. Azt olvastam, hogy a keleti tuja termése Közép-Európában csak melegebb, védett helyen érik be. Ezek szerint ilyen az udvarom, egy meleg, védett hely. A tuják termését tíznél több fekete rigó csipegeti. És az egy, amelyik a nagykapun ülve rám vár.

A tudás akkor ér valamit, ha ráerősít a tapasztalat.

A fekete rigók csapata a tapasztalat. Emellett pedig annak is bizonyítékai, hogy nem a díszes, nem a pompázó, nem a sok gonddal művelt kert alapján választanak, hanem a hosszú telek alapján, amikor kevés a bogyó, alig van mit enni. Megjegyzik maguknak az enyémhez hasonló udvarokat, ahol kedvükre lakmározhatnak. Meg is teszik.

Nem kell semmi pompa, elegendő az, ami szükséges.

Az ember nem hiszi ezt el, amíg nem érzi. Hiába tanítják a fekete rigók, amíg nem éli át, nem járatja meg a lelkében, addig hajlamos arra, hogy a pompát űzze, kergesse, önnön lehetőségei tükrében. Ácsingózva. Irigykedve? Leskelődve. Otromba szavak mögé bújva?

Olyan ez, mint az öregedés, jutott eszembe (nem kell semmi pompa, elegendő az, ami szükséges, de az ember nem hiszi ezt el, amíg nem érzi). És ettől olyan jókedvem kerekedett, amilyen nem volt harminc éve már.

Elővettem Füst Milán verseskötetét, hogy újra olvassam, tapasztalataim tükrében.

De nem történt volna ez a nagykapun mozdulatlanul ülő és daloló fekete rigó vagy Schein Gábor Füst Milán-könyve nélkül. Ilyesmire nincsenek válaszok, mert a napok csak zajlanak, az érzések meg eltűnnek a lélek redőiben azelőtt, mielőtt a kérdéseket hozzájuk feszítenénk.

Leheveredtem a Füst-monográfiával, a művészetével foglalkozó, a szamárfüles bejelölésektől még vastagabbnak tűnő kötettel, az éjjeliszekrényemen, kézközelben Füst verseskötete, a függönyön és látótávolságomon túl, a nagykapun, a bátor és rendíthetetlen énekes, a kopár füvön pedig megannyi társa, amint hangosan trécselve, vidáman dalolva csipegetik a keleti tuja még megmaradt termését.

Öregszem, ez a tapasztalat olyan érzés, ami elhiteti velem a történést. Mondhatnám, ettől még izgalmasabb Füst verseit olvasni, de most nem erről van szó, mindez csak bevezető, ami oda segít, ahol a költő és monográfusa – a többi idézettel együtt – a végességről, a létezésről való tapasztalathoz való művészi megközelítésről ír. A különbségekről Füst és Ady, Füst és Pilinszky kapcsán. Aztán Søren Kierkegaard. És bennem valami finom remegés, bátor és botor meggyőződéseimből fakadó régi írásaim felderengő emléke, de ami fontosabb: az értelmező szövegolvasás rég elfeledett boldogsága.

,,Másrészt amivé az én válik, az Kierkegaard számára mind ontológiai, mind etikai értelemben értékelhető, hiszen Isten színe előtt történik. A döntés vagy a döntés eredménye ilyen módon nem lehet maga az igazság. Már csak azért sem, mert igazságról a Krisztusba vetett hit és a hitet folyamatosan megújító döntések aspektusa nélkül Kierkegaard-nál nincs értelme beszélni, ám éppen a hit ugrása mélyíti el a tudást, hogy az embernek Istennel szemben nem lehet igaza. Ilyen aspektus azonban Füst verseiben nem jelenik meg.”

Miért nem repül el a fekete rigó, ha nyílik alatta, apró lábai alatt mozgásba lendül a nagykapu? Mit tud és honnan tudja azt olyan biztosan, hogy nem lép működésbe a vészjelzője? Megtanulta, kitapasztalta az autóm motorzaját? Az én hirtelen mozdulataimat? A nagykapu kallantyújának fémes zörrenését?

,,Költők műveivel általában díványon fekve ismerkedtem meg, miután előzőleg olvastam vagy hallottam róluk s aztán kíváncsiságból megszereztem őket. Ezek a körülmények némi függetlenséget, nem ritkán fölényt biztosítottak szellememnek. Verseim ugyan gyakran kerültek e költők hatása alá, de közöttük és személyiségem között mindig meg tudtam őrizni bizonyos távolságot. Világukat gyönyörködve szemléltem, de nem merültem el benne. Füst Milán verseivel Isten szabad ege alatt ismerkedtem meg, a Pilis hegységben.”

Aztán, mint amikor leszáll az este és elnémulnak a kert madarai, úgy váltam magam is üressé, hideggé, merevvé, tompává. Mint aki hirtelen visszakerült a jelenbe.

Isten, lét, függetlenség, távolság, kereszténység, Krisztus. A keresztény egyház misztériuma és a zsidó költő tekintete, ami megáll az emberi végességnél, de azt a végtelenségig hevíti.

Cérnavékony lábacskáján áll a fekete rigó a nagykapun és énekel, ha gyerekek jönnek az iskolából, elrepül, ha én érkezem meg, nem mozdul. Végignézek a kerten, a fűcsomókon, a valahonnan odasodródott gallyakon, állok a csendben, amit csak a fekete rigó éneke szabdal zsebkendőnagyságú bársonyos érzésekre, amikben megfürdethetem, amikbe beletemethetem az arcom, minden más hallgat, ahogyan ilyentájt tud hallgatni a táj.

Nem kell semmi pompa, elegendő az, ami szükséges.

Ami azonban szükséges, az nagyon tud hiányozni. A szavak mozgatásának biztonsága és szabadsága. Ha azt mondom húsvét előtt, hogy ilyentájt, akkor arról tudható, hogy milyentájt. Nem tudtam, hogy már annyira ritka, hogy szinte nincs is ez a biztonság és szabadság a szavak mozgatásában. Noha ez mélyen szubjektív érzés, éppen olyan, mint a fekete rigóé, ami rábírja, hogy röppenjen vagy maradjon. Szubjektív, de ennek alapján mozgunk a világban. A pőreség, az otrombaság, a vallásfilozófiai olvasmányok háttérbe szorulása agresszív és mohó tanok okozta frusztrációk által vagy csak az anyag fáradása, a lélek, a test, az agy anyagának fáradása, fásulása. Eldönthetetlen.

Nekem nem kell kert, de szoba az kell, a szobához nem kell ház, de a kerthez udvar kell – semmi pompa, csak amennyire szükség van.

Vas István. ,,Ez a hívőivel annyira kegyetlen vallás nem ismeri azt a bölcs és emberi távolságot, amit a kereszténység a hit és az élet között meg tudott találni, ami a keresztény lelket a bűnök közt is egyenesen tarthatta, s amiért Balassi ily meghatóan bizakodó lehetett:

Irgalmad nagysága,
Nem vétkünk rutsága,
Feljebbvaló:
Mert az jó végtelen,
De bűnünk éktelen,
Romlást valló.

Füst Milán, igazi zsidó, csak saját életére hívatkozhat, reménytelen hívalkodással:

S egy ujj mutat az ég felé, hogy ott az én utam, mégis csak ott,
Mert jó valék.
Mert rossz nem tudtam lenni... ama nagy parancsokat
Nem törtem meg, ha ingadoztam is...
Igy volt-e, mondd? Felelj rá, hogyha tudsz.

A válasz akkor ér valamit, ha kérdezni tudunk, ahogyan húsvét közeledtével énekelni a fekete rigó. Ám mindez nem ér semmit, ha elvész a kérdés és döntés ismétlődő ritmusa. Nem csak ilyentájt.