Azért tanítottak bennünket imádkozni, hogy érett korunkra késő esti szorongásainkat lelkigyakorlattá nemesítsük. Ilyenkor nem vagyunk kívülállók, mellünket satuként szorítja a beavatás terhe. Egy a rítus, nincs különbség. Valami fenséget szomjaznak a zsigerek, és szinte látható lesz a sóhaj. Akkor is tudtuk, és tudjuk ma is, hogy nem a tisztánlátás perce ez, hanem az e percnek való megfelelés. És az már majdnem ugyanaz.
Éjnek idején a rálátás, a képességek ágy alá bújnak. Helyettük furcsa gondolatoktól, a sötétség toborzottjaitól lesz nyugtalan test és lélek. Álmunkat forgolódással próbáljuk utolérni. Ekkor buggyannak ki szánkból az ima első szavai. Mint leckét mondjuk fel magunkban a szöveget, leckét, amit sohasem kellett megtanulnunk. Idővel az tanult meg minket. Kit hogy tudott. Ilyenkor bármit gondolunk, suttogunk vagy mormolunk, imaként röppen fel.
A régi estéken elimádkozott gondolatok már rég feloldhatták volna bennünk a megfelelés félelmeinek görcseit. De akkor a gyermekben éppen a megfelelés vágya volt az, ami a rendre elhanyagolt esti kötelesség miatt intő álarcot öltött. A lelkiismeret-furdaláson túl az el nem mondott imák kaján örömöknek adtak helyet. Mert számunkra akkor (és talán még mindig) csak odaadásunk tökéletlensége jelentette az Urat.
Zavarba ejtő e sok éven át akaratlanul is magunkban hurcolt gyermek – az elnémult ima –, amely már másként mozgatja bennünk, mint bábuban, az alázatot. De egyszer úgyis eljön még az esti imádkozások ideje. És akkor majd fény derül arra is, hogy csak a sok tévhit volt logikus megoldásként szolgáló hitetlenségünk oka.
Közben az azóta renddé avatott pokoltölcsér még bátortalan próbálkozásainkat is elnyeli. Végül szitkozódásba fullad a tehetetlenség. De ne bánjuk e keserűségből fakadó, méltatlan szavakat. Mert a mi el nem mondott imáink ügyetlen csatlósai ezek.
