2024. március 28., csütörtök

„A kép mindig fejben születik meg”

A világ legjobb természetfotósai között van a szenttamási születésű, Budapesten élő Radisics Milán

Tizenegyedik alkalommal választották ki a Sony World Photography Awardon a világ minden tájáról beérkezett amatőr és profi fotósok legkiemelkedőbb munkáit, hogy aztán a legjobbakat díjazhassák. Idén a világ kétszáz országából a beérkezett 320.000 fotó közül négy magyar alkotása is az élmezőnybe került. A Mozgás kategóriában – a Városligeti Műjégpályán készült felvételeivel – a szenttamási születésű, de 1992 óta Budapesten élő Radisics Milán kapott elismerést. Az övé lett a legjobb magyar fotó ezen a rangos nemzetközi versenyen és ezzel a fotója kiállításra kerül a világ többi 50 legjobb fotója között.Radisics a világ legrangosabb természetfotó-pályázatán, a BBC Wildlife Photographer of the Year-en 2003-ban Highly Commended díjat érdemelt ki, továbbá győztese volt az első National Geographic nemzetközi fotópályázatának 2006-ban, amikor a 40.000 pályaműves mezőnyben megnyerte a Natural World kategóriát. 2006 óta, kilenc éven keresztül a naturArt – Magyar Természetfotósok Szövetségének elnöke. A Magyar Sajtófotó Pályázaton két alkalommal is kategóriaelső díjat nyert. Saját reklámügynökségében kreatív igazgatóként dolgozik, alapítója és főszerkesztője volt a ZOOM Magazinnak, amely 2006-ban és 2007-ben megkapta az arany Pro-Typographia díjat.  A National Geographic Magyarország hasábjain eddig 12 cikke jelent meg. Milán jelenleg is több, rövid és hosszútávú projekten is dolgozik párhuzamosan. 

A világ legjobb természetfotósai között tartják számon, Vajdaságban, ahonnan Ön is származik, mégis viszonylag kevesen ismerik. Mi ennek az oka?
– Szerintem ezt tőlük kell megkérdezni. Komolyra fordítva, az egyik ok az, hogy sem Vajdaságban, sem Szerbiában a természetfotózás nem túl elterjedt szakma. Talán egy kézen is meg lehetne számolni, hányan foglalkoznak a fotózás e területével, és azok sem érték még el a világon elvárt szintet. A másik ok pedig, hogy már több mint 25 éve Budapesten élek, így nem vagyok sokat jelen a vajdasági közéletben.

Hogyan kezdett el foglalkozni a fotózással, és miért éppen a természetfotózást választotta?
– 1999. augusztus 11-én volt Magyarországon a teljes napfogyatkozás, akkor vettem az első állványom és a komolyabb objektívet, így ezt tekintem a hivatalos kezdésnek. Az akkor készült fotók középszerűek lettek, de az élmény pótolhatatlan volt. A három, egy vonalban felsorakozott bolygó mintha spirituális úton üzente volna: ez az utam. Egyébként nemcsak természetet fotózok, mondhatni, „mindenevő” vagyok, ami inspirál és esztétikusan komponálható. A természetben teljesen ki tudok kapcsolódni, feltöltődni, és minden egyes alkalommal rácsodálkozni, milyen jól ki van találva, s milyen csodákra képes. Ezen túl a természet és az ember kapcsolatának felkutatása különösképpen érdekel. Azt vettem észre, hogy az ilyen jellegű témák valósággal beszippantanak. A jó, de a negatív példák is egyaránt tudnak inspirálni.Ezek a témák visszaköszönnek a projekteimben is: sokat dolgoztam az Urbán állatok sorozaton, a különleges darazsakról, a méhfarkasról – amely a kertemben fészkelt – is készítettem érdekes esszét, gyógynövény-portrékat fotóztam egy ideig, legutóbb pedig a halastavak változó és törékeny vízi ökoszisztémájáról készült egyedi és látványos sorozatom. Jelenleg is dolgozom több hosszú távú projekten,egyik a ForestLovely sorozat, amelynek során csak hangulatokat fotózok erdőkben, ahol megfordulok. Olyan képeket készítek, amelyek bemutatják a helyi erdő szépségét, jellegzetességét, de egyúttal talán a lelkem egy részletét is feltárják. Ez olyan személyes projekt, amelycsak az erdőről és rólam szól. A másik a Kivagyok! portré sorozat, amely során az utca emberét fotózom. Régen volt, de ne hagyjuk ki a magyar szürke marháról készült esszémet, amellyel Magyarországon meghonosítottam a természetfotó-riport műfaját. 2008-ban egy évig fotóztam a szürke marha, a Hortobágy és az ember összefonódott kapcsolatait. A vége egy nagy vándorkiállítás lett, a hatos fogat átballagott a Lánchídon, kemény kötésű könyv jelent meg a National Geographic kiadásában, és sok-sok cikk is született erről a témáról.

Hogyan választja ki a témáit?
– Nyitott szemmel járok, és mindenre szoktam figyelni. Ha olyan témára futok, amely megérint, vagy tudok róla többet és újat mondani, akkor egy kis felkészülés után nekilendülök, és csinálom. A téma felfedezése közben sokat tanulok, és ezáltal magamat is jobban megismerem. Igazából minden téma számomra nemcsak felfedezés, hanem izgalmas utazás is a fejlődés útján. Persze az is motivál, hogy megosszam az emberekkel az egyedi látásmódom, így az is szerepel a döntési mátrixomban, amikor kiválasztásra kerül egy téma.

Ön szerint milyen a jó természetfotós?
– Erre válaszolni egy egész cikk sem lenne elég, mert a természetfotón belül is rengeteg stílus és műfaj keveredik, de mindegyikre jellemző lehet a fotós egyéniségének kifejező ereje. Az a jó fotós, akinek egyedi és felismerhetetlen a stílusa, a kézjegye, de azon belül tud újat is mutatni, nem ismétlődik folyton. Amikor nekem először mondta valaki, „na, ez a kép olyan Milános", akkor megjegyeztem ezt a mondatot, és büszke lettem az addig jellegtelennek hitt munkáimra. Akkor kezdem magamról elhinni, hogy eljutottam a saját stílusom kialakításának első fázisához.

Mi a legfontosabb ebben a szakmában: a jó felszerelés, a biztos kéz, az elhivatottság, vagy egyszerűen csak a természet határtalan szeretete?
– A felszerelés fontos, hogy könnyen és gyorsan meg tudjuk örökíteni, amit elképzeltünk, vagy amit épp látunk, annak az üzenetét át tudjuk adni másoknak. Ebből az következik, hogy a kép a fejben születik meg, így az ön által felsoroltak közül én az elhivatottságot sorolnám első helyre, bár magam részéről még az univerzális ismeretet, a meglátásokat és a kompozíciós készséget is fontosnak tartom.  De ez minden fotós műfajra igaz. A természetfotózáshoz a természet szeretete mindenképpen szükséges, kényelmi zónán kívüli mozgás, szerencse és nagy türelem is kell.

Rengeteg hazai és nemzetközi elismerést, díjat kapott az elmúlt évek során. Melyik az Ön számára a legkedvesebb, és mit tart eddigi legnagyobb sikerének?
– Tényleg nehéz ezekre visszaemlékezni, nemcsak, mert sok van belőlük, hanem mert nem ezekre hajtok. Van, aki csak azért fotóz, hogy egy pályázaton elismerjék, nálam más a helyzet. Fontos a pályázaton elért eredmény, mert jó a visszaigazolás, és a többiekkel való összehasonlításban megmutatja az értékeket, de elsősorban magam miatt csinálom, hogy utána megoszthassam tapasztalataimat másokkal. Így azoknak a pályázatoknak, ahol sok ember láthatja a képeimet, különösen örülök. Mindenképpen emlékezetes marad a National Geographic első világszintű pályázata, amelyen 2006-ban napfogyatkozásos képpel megnyertem a fődíjat. Sok előkészület után sikerült csak megcsinálni azt a fotót, és fődíjasként – örömömre – lehetőségem volt meglátogatni a kiadó főhadiszállását is Washingtonban. A legfrissebb elért siker a Sony World Photography pályázaton ugyancsak sokat jelent számomra több okból is. A hihetetlen számú, 320.000 fotó közül a zsűri 3 képemet is kiemelte. Egyik bekerült a világ 50 képe közé, és az lett a magyar nemzeti díj birtokosa. Mindhárom kép légi felvétel, így ezek az első díjazott légi felvételeim. Kettő a budapesti jégpályáról készült, a harmadik Belgrádban, és az Ada ciganlija mellett evező csapatot ábrázolja.

Természetfotós ismerősöktől hallottam, hogy mindig történik velük valami, még akkor is, ha napi 16 órát ülnek egy lessátorban, látszólag teljes semmittevésben. Van olyan története, akár vicces, akár elborzasztó, amit szívesen megosztana olvasóinkkal?
– Ismét nehéz kérdés, mert minden egyes alkalomnak külön varázsa van. Emlékezetes éjszaka volt két éve, amikor Ausztriában egy 2000 méter magas hegyen éjszakáztam csuromvizes ruhában, mert a felfelé vezető úton a vízesés permete teljesen eláztatott. Várva a hajnalt, vacogtam és táncoltam a mínusz 2 fokban, hogy ne fagyjak meg, míg hajnali kettőkor meg nem jelent a hold a hegyek mögött, s átvilágította a völgyből felemelkedő ködöt, amely szinte rendelésre érkezett, s a magasságomig terült. A fenyőfák közti párás táj és a csillagos, ködös, holdvilágos tájkép meg a csillagos ég olyan jeleneteket varázsolt elém, amit előtte sohasem láttam egyetlen képen sem. Egyből neki álltam fotózni, és az eufórikus állapot amely átvette felettem az irányítást ezonnal elfeledtette velem fagyos ruha okozta kellemetlenségeket. Az élmény örökre megmarad az emlékezetemben.

Egy helyen arról beszélt, hogy mindig a történet érdekli, a fotóin is azt szeretné elkapni, tetten érni. Miért olyan fontos ez számára?
– Mert az emberek – gondolok itt a laikusokra – szívesebben emlékeznek egy történetre, mint a fotó technikai kivitelére vagy az egyediségére. A fotó ilyen esetekben médiumként működik, a fotó láttán a sztori jut eszünkbe, így éri el a hatását. A másik ok, hogy sokan elmennek a körülöttünk lévő dolgok mellett, vagy mert pörögnek a mindennapi mókus- kerékben, vagy mert nem tudnak eljutni érdekes helyekre, vagy mert egyszerűen nem adódik szerencséjük korán kelni, és egy szép, párás reggelt látni. Ilyenkor a képeimet látva rácsodálkozhatnak a körülöttünk lévő világ szépségére.

Ön közösségi médiaszakértő, reklámszakember, a Radex Media Group ügyvezetője és az ügynökséghez tartozó Polygon social analitika megalkotója. Hogyan kapcsolódik ez a tevékenysége a fotózáshoz?
– Két külön dologról van szó, de mindkettőben közös a vizualitás és az alkotás. Az egyik munka, a másik munka is, hobbi is, de mindkettőt nagy szenvedéllyel űzöm. Az utóbbi időben a reklámban már csak tanácsadóként és mentorként veszek részt, kiváló csapatomnak köszönhetem, hogy gondoskodnak a mindennapi feladatok elvégzéséről, így én jobban koncentrálhatok a cég fotós részlegére és a fotós projektekre.

Egy Önről szóló írásban azt olvastam, hogy az egyik szeme zöld, a másik kék. Bal kézzel ír, de a jobb mutatóujjával nyomja az exponálógombot. Magyarul beszél, de szerbül álmodik. Családjában egyaránt ápolták a pravoszláv és a katolikus hagyományokat. Édesapja szerb, édesanyja magyar. Mindezen tulajdonságok magas fokú kreativitásról árulkodnak, s egyszerre tanítanak határozott kiállásra meg toleranciára. Ön is így gondolja?
– Lehet, kívülről kreatívnak tűnik, de ezt azért nem érzem, mert én így működöm. Nekem ez magától értetődik, mint annak, aki például szépen tud énekelni. Neki fel sem tűnik, hogy ez milyen nehéz lehet egyeseknek. Ami viszont feltűnt, az az ön által is említett kettősség: nyakkendőben is jól érzem magam, meg mocsárban is, gumicsizmában. Tudok alkotóként és szerkesztőként érvényesülni; sátorban aludni, miközben az ötcsillagos szállodában is megtalálom a helyem, s a sort folytathatnám. A művészettörténészek elemeznének dualitást, vélhetően vissza tudnák vezetni a kérdésében felsorolt gyerekkori élményekre.