1.
1872-ben születtem, amikor megszűnt a bánáti katonai határőrvidék, és a terület beolvadt Torontál vármegyébe. Az előző évszázadok véráztatta sebére heget vetett az értelem politikai malasztja. Még abban az évben Magyarországon Pancsova szabad királyi város rangot kapott.
Az utcák sárbűzösek. Egészen addig nem is tudtam, hogy a Temes milyen veszélyt jelenthet a településemre. Mindent elöntött. A házunk padlózatát is átitatta már a víz. Készültségben van a város, napok óta tart a harc. Az utcák házai meredek folyópartra emlékeztetnek, mint ahová magam is mosni járok. Csúszkálok a sáros járdán, amely szutykos vízzel összefröcskölt, olvadt tükörként csillog. Minden beleolvad a por és a föld lágy, nyálkás keverékeként mindent beborító sárba. A várost szinte a főtérig elnyelte a sár.
Anyám haldoklik.
Még kislány koromban elveszítettem apámat. Szinte már a hangjára sem emlékszem, de évekkel a halála után is magamon érzem szigorú tekintetét. Csontos, sovány arca volt, amelyet a reménytelenség és a nyugtalanság barázdált. Az élettől megkínzottnak tűnt, a padló felé előrebukó feje pedig a testéhez sehogyan sem illeszkedett. Gyermekként félelmet keltett bennem puha, széles szájának ritkás, tüske-fogazata. Egy olyan roggyant öreg toronyra hasonlított, amelyet az öregség lehelete jár át. Néha még olyan érzésem van, hogy ott ül a kályha mellett, a széken, és figyel, kezei a kopottas, repedezett karfán tudatos lustasággal pihennek.
Nem tudom, anyám miben betegedett meg. Napok óta az ágyban fekszik, magatehetetlenül, csak a hatalmas tollpárna támasztja ki a fejét. Néha, amikor lopva figyelem, úgy tűnik, mintha egy pihe-puha felhőn lebegne, amely csak arra vár, hogy egy szellő magával vigye. Haja úgy terül szét a párnán, hogy lelógó vége hajszálgyökerekre emlékeztet, amelyek mintha a térből próbálnának még egy kis energiát felszippantani.
Minden kötelezettséget átvettem. Anyám helyett befejeztem Jovanovićné ruháját. A késést nem szeretjük. Anyám mindig tiszteletben tartotta a határidőket, és azt mondta, hogy a pontosság az ember jellemének a tükre. Akkor nem értettem, de megjegyeztem ezt a mondást. Az úri hölgyeknek éjszaka, gyertya mellett fejezte be a fodraikat, megszolgálva a bizalmukat, hogy a keze alá adták azokat a drága szöveteket.
– Lenka, ez nagyon drága holmi – fújtatott a varrógépe mellett –, ne játszd el mások bizalmát és pénzét.
Mindent mutatott, keveset beszélt mindaddig, amíg volt ereje bármit is megmutatni.
Néha kislányként belecsavargóztam a szabásra váró ruhaanyagokba, és azt játszottam, hogy én is egy vagyok anyám nagyságái közül, aki épp bálba készülődik. Forgolódtam így a szobában, figyeltem a szövet hullámzását magamon, és elképzeltem azt a lovagot, aki a karjában tart. Nem egy konkrét fiatalembert, hanem azt a szorítást, amellyel körbefonja derekamat, és magához von egy férfi. Amikor meghallottam közeledni az udvar felől anyám összetéveszthetetlen lépteit, gyorsan összehajtottam az anyagokat, és visszaraktam a varrógép mellé. Vigyázva dolgozott az anyaggal, és annyira megbecsülte, hogy bennem is olyan érzetet keltett, mintha aranyat érintene.
– Ez az én világom – mondta –, ezek a szövetek csak rám várnak, hogy felszabjam, szétszedjem, majd selyemcérnával összefűzzem őket. Azért vagyok, hogy életet leheljek ezekbe a ruhaanyagokba.
Ezután leült az öreg, megszürkült varrógéphez új világot alkotni, életre kelteni a természet szövetét, hogy emelje a nagyságát azoknak az asszonyságoknak, akiknek varrt. Minden nagysága más és más részletre figyelt oda: a nagy fodrokra, a kis gallérra, a keskeny csipkézetre vagy a széles szegésre... Nem vették észre, hogy közöttük, sivár lehetőségeik világában, ezek a ruharészletek voltak az egyetlen különbség.
Már nem járok iskolába. Az általános iskola néhány kötelező osztályát fejeztem be, amikor anyám azt mondta, most már eleget tudok ahhoz, hogy aláírjak és elolvassam azt, amit muszáj és ami érdekel.
– A tudomány nem a nőknek való. Jó férjet kell neked találni, nem iskolába járni – mondta dohogva. – Az iskola a nagyságáknak való.
Amíg kicsi voltam, anyám a ruhapróbákra magával vitt az úri szalonokba, ahol az úri asszonyok a paraván mögött próbálták a ruhákat. Emlékszem, hogy amíg így várakoztam, mindig kaptam egy kis fahokedlit, arra kellett ülnöm, miközben a tiszta és jólfésült polgárgyerekek viháncolva ugrándoztak a drága foteleken. Nem tudom már, hány éves lehettem, amikor először láttam tükröt. Olyan valótlan és halovány volt, mint a befagyott víz alkotta út a mezőn. Meghökkentem, amikor megláttam egy gyerekarcot, akinek ott éktelenkedett a bal arcán egy lekvárfolt, amit épp indulás előtt ettem. Emlékszem arra a fiúra, aki a hátam mögött röhögött. Tökéletesen tiszta nadrágban, habfehér ingben volt, a tekintetéből pedig magabiztosság sugárzott.
– Kis hülye – mondta, én pedig felé sem mertem fordulni. A tükörkép láttatta azt a rémisztő különbséget, amely közöttünk volt. Éreztem én azt anélkül is, hogy mondta volna.
Anyám azt mondta, hogy tiszteletből a tekintetünket le kell szegezni az urak előtt.
Lehajtottam akkor a fejemet én is az ifiúr előtt, akinek a világos szemének tekintetét még sokáig őriztem az emlékeimben. Egy vagy két évvel volt idősebb nálam, de teljesen más volt. Nagyon más volt. Nem volt közöttünk semmiféle hasonlóság.
Már harmadik napja semmit sem eszik anyám. Kimentem az istállóba, amely az omladozó, vert falú házunk végére támaszkodik. Megfejtem a tehenet, és a kedvenc nagy csészéjében vittem be neki a tejből, amelyikből úgy szeret inni. Nincs ereje egy kortyot se lenyelni. A teste még élne, de az ereje már elfogyott, beláthatatlan és megfoghatatlan utakon jár. Még nem akarom elhinni, hogy a holnappal a megkönnyebbülés is eljöhet. A szomszédasszony, akivel a tejet tojásra cseréljük, már hetek óta szomorúan néz rám. Már régen tudhatja azt, amit én csak ma tudtam meg. Anyám meg fog halni. Magamra maradok.
Nem akartam elhinni, amíg erről magam is meg nem győződtem. Nem az volt a fontos, hogy ki mit gondol, vagy hogyan néz ki az igazság, mindaddig, amíg engem meg nem érintett: csapongtam, mint egy viharba került bárka, amíg a magam igazságának biztonságos révébe nem értem.
Nem ismertem meg egyetlen rokonomat sem. Apám egyes gyerek volt, anyám pedig egy Pancsova környéki faluból jött a városba. Nem mentünk abba a faluba soha, még a nevét sem tudom. Apám mindig azt mondta, hogy nincs nekünk arra pénzünk, hogy odautazzunk, anyám meg hallgatott. Később, apám halála után, anyám csak legyintett a kezével, amikor szóba került, és azt mondta:
– Nem fontos ez, Lenka. Nem fontos, mert ott neked úgy sincs senkid – mindig így fejezte be azokat a beszélgetéseket, amikor a születési helyéről és a falujáról próbáltam kérdezni.
Az ismeretlenség és a titok lengte körbe ezt a kérdést. Saját elhatározása alapján rejtélybe burkolta a szavait.
Tegnap Eufémia néni, a szomszédasszony segített kimosni anyám paplanját és lepedőjét. Amíg az ázott, a nedves ruhát kicsavartuk, s közben láttam, hogy figyel engem. Együtt dolgoztunk, belemelegedve és belefeledkezve, teljes odaadással. Figyelte a képességeim határát, néha meg-megcsavarva a mosottakat, mérlegelve a sóhajaimat. Szerette volna felmérni, milyen erőben vagyok a hamarosan bekövetkező magányos napjaimra. Még csak tizenhat éves vagyok és nagyon jó erőben. Nem tudom, miért kételkedik ebben bárki is.
Korán reggel átjött, és adott egy cédulát, amelyikre a pap neve volt felírva.
– Szomszédasszony, minek ez énnekem? – néztem a papírra.
Kerülte a tekintetemet. Belém nyilallt a fájdalom, mint a nyáron, amikor ráestem a
karóra.
– Anyád rosszul van – seppegte –, úgy gondolom, hogy rendje lenne elhívni Dušan atyát.
Néhány percig mozdulatlanul álltunk egymással szemben. Hallgattunk. Lehorgasztottam a fejem, és akaratlanul is a sáros cipőjére tévedt a tekintetem. A remény kemény héja itt megrepedt, éreztem, amikor ismét összeakadt a pillantásunk.
– Itt az ideje – mondta nyersen, és hosszan nézett rám. Ezután nehéz léptekkel elindult a gangról. Emlékszem, hogy égre emelt pofával milyen vészjóslóan vonyított a ház sarkán Runda kutyánk.
Nem tudom, honnan, de már én is éreztem, hogy eljött az ideje.
2.
Az orvossal együtt jött Dušan atya. Nem én hívtam, de beengedtem őket a kapun.
Eufémia szomszédasszony szólt nekik helyettem, mivel látta, hogy nem mozdulok templom-ügyben. A deszkakerítés résein átszűrődő késő délutáni napfényben vezettem őket a házba. A félhomályban nem látszott, hogy a szégyentől mennyire vöröslik az arcom, mert meg kell mondanom nekik azt, amit nem tudhat Eufémia; arra sincs pénzem, hogy az orvost meg a papot kifizessem.
Elgondolni sem tudtam, hogy mennyit kell majd fizetnem. Mindig csak azt hallottam, hogy az orvos sok pénzbe kerül. Anyámmal nekünk arra sohasem volt pénzünk, még akkor sem, amikor apa élt. Nagyon keveset keresett a kertvégi, istállónak támaszkodó műhelyében. Azt mondják, nem volt jó mester. Ritkán rendeltek bármit is nálunk. Anyám volt a ház feje. Varrt, hordta a tejet, és hozta a pénzt. Apám mindig a „majd hamarosan elérkező nagy munká”-ról beszélt, amely sohasem jött el. Sem ő, sem mi nem tudtuk azt kivárni. Meghalt, és csak a műhelybe előkészített faanyag tartozását hagyta ránk, amit ahhoz a nagy munkához készített elő, amellyel ki akart bennünket húzni a szegénységből.
A doktor urat és az atyát bevezettem a dohos szobába. Mint egy szellem, úgy termett mögénk Eufémia szomszédasszony is. Észre sem vettem, mikor jött be. A szobában semmi más nem érződött, csak az átható dohszag.
Anyám kezét megfogta a doktor úr, és kitapogatta a pulzusát. Fekete táskájából elővett még valami szerszámokat, amellyel meghallgatta anyám mellkasát.
Hallgattunk mindnyájan.
Anyám tompán bámult maga elé, szemeit a plafonra meresztette. Messzi, a szobában lévők számára elérhetetlen térségben kalandozott a tekintete. Azt hiszem, ez volt az a pillanat, amikor felfogtam, hogy ő már nincs velünk. Melle, a színehagyott hálóingje alatt, alig mozdult lélegzetvételkor. Ez volt az egyetlen életjel, amit mutatott. Nem beszélt, és már nem is motyogott. Szemének üveges tekintete a megváltást keresve a semmiben bolyongott. Feje mély nyugalomban süppedt a párnába, mint aki utolsó erejével ellöki magától a létet, átengedve helyét a semminek. Számára a földi történéseknek már nem volt semmi jelentőségük.
Az orvos a fejével jelzett Dušan atyának. Eufémia repedezett tenyerével elfedte és a markába temette az arcát. Lehajtottam én is a fejemet. A szoba megtelt a pap mély imamormolásával. A tömjén ismeretlen füstje csípte a szemem, amíg a pap anyám ágya körül körözött, betöltötte a teret, és személytelenül osztotta a feloldozást.
– Nem látják, hogy anyám még él! – tört ki belőlem az elkeseredés. – Anya, szólj, hogy még itt vagy!
Eufémia néném megfogta a kezem szárát, amikor önkéntelenül elindultam anyám ágyához. Bosszúsan elrántottam a kezem, és rávetettem magam anyám ágyára. Égő arcomon patakzott a könny. Hozzábújtam, és jajveszékelni kezdtem. Éreztem az ágyban az erőtlen, gyenge, haldokló lélek felsóhajtását. Anyám a majdnem elszakított valóság fonalára hasonlított, amelyet már csak a remény vékony szálai tartanak egybe.
– Lenka – szólt cérnavékony hangon –, vedd át a levelet Dušan atyától, java... javasolom, hogy... ne nyisd ki… a lakodalmadig… és – elcsuklott a hangja a dohos szoba levegőjében, majd halovány ködként emelkedett fel újra – menj a Klajnékhoz szolgálni – mondta – java…solom...
– Anya? – meghőköltem. – Anya, miről beszélsz!
Könnyekre fakasztott a színtelen füst.
– Anya?!
Az én erőtlen, gyenge leánytestem alatt éreztem, hogy anyám nagy puha felhőben leheletként hajózik el, elhagyva a szobát, tudatosan űrt hagyva a létezésben.
Akkor, az 1888. esztendőben, Pancsován megnyílt a Szent Száva Otthon díszterme és az új gimnázium épülete. Nekem pedig a kezeim közt meghalt anyám, engem felkészületlenül magamra hagyva.
3.
Nem tudom, hogyan temették el anyámat. Eufémia szomszédasszony karolt a hónom alá, hogy el ne essek. Egy tizenhat éves lány csak a jelennek él és a jövőben bízik, az én jelenem viszont már másodszor is a dohos, hideg sírgödörben fejeződött be, ahova véremet, támaszomat és egyetlen barátomat tették. Senkim és semmim nem maradt a vert falú házon, a nagy házőrzőn és az istállóban lévő sovány tehenünkön, valamint a vágyon kívül, hogy annyi pénzem legyen, amennyiből a mindennapokat túlélhetem a szegénység sötét kísértése ellenére is. Az életről nem tudtam semmit, a halálról pedig mindent. Talán azért álltam az élethez mérhetetlen szomorúsággal, mert már kétszer is szembesülnöm kellett annak végkimenetelével.
Napokig hordoztam a markomban azt a szürke borítékot, hátulján a nagy piros pecséttel. Furcsa anyaggal volt leragasztva ez a levél, valamiféle viasszal. Nem is tudtam, hogy van vörös viasz, amíg Dušan atya a kezembe nem adta a levelet. A borítékon keresztül is kitapintottam, hogy valamilyen fémkarikák vannak benne, amelyek még csörögnek is. Mindez ideig még levelet sem tartottam a kezemben. Nem volt nekünk senkink, aki írhatott volna. És nem volt a mi életünkben semmi olyan, amiről írni lehetett volna, de még olyan sem, amit papírra kellett volna vetni. A mi életünk pókhálófonalát az élet orsójára úgy csavarták fel, hogy ennek a térségnek az értelem szövetét adta.
– Az utolsó kívánságot feltétlen tiszteletben kell tartani – mondta szigorúan Dušan atya, amikor kezembe adta a levelet –, véletlenül se bontsd fel előbb, mint ahogyan anyád meghagyta.
Erre még rágondolni sem mertem volna. Anyám szava nekem mindig szentírásnak számított, de ezt Dušan atya honnan tudhatta volna. Kétszer találkoztunk anyám halála előtt. Először, amikor apám meghalt, másodszor pedig akkor, amikor a doktorral eljöttek hozzánk. Tudta, hogy a kíváncsiság bűn, de nem tudhatta, hogy bennem ilyen kíváncsiság nem lakozik. Mindig úgy véltem, hogy jobb bizonyos dolgokat később megtudni. Velem nagyon kevés szép dolog történt az életben, emiatt minden újdonságban csak az újabb rosszat vártam, amit legjobb elodázni, minél későbbre hagyni. A kíváncsiság az, amit sohasem éreztem magamban. Meglepett, hogy őszülő halántéka ellenére ő ezt nem érzékelte.
Már két hete annak, hogy egyedül lakom, de még mindig „a mi házunk” kifejezést használom. Nem tudom elfogadni a gondolatot, hogy most már csak az enyém. Egy tulajdon ilyen fiatal korban olyan óriási felelősséggel jár, amitől menekülni akartam. Tizenhat évesen még senki sem elég érett az ilyen felelősségteljes dolgokhoz. Akkor legalábbis így gondoltam.
A Klajn családhoz való elmenetelt napokig halasztgattam. Valójában elodáztam mindaddig, amíg volt az a kis pénzem, amelyből megtarthattam a szabadságomat. Tudtam, hogy ha elmegyek hozzájuk, akkor az megváltoztatja az életemet, csak még nem tudtam, hogy hogyan. A félelem és a beláthatatlan, kísérteties ismeretlenség azt súgta, hogy várjak még, amíg van erőm, és bírom egyedül. A szekrényekben áttúrtam a múlt hagyatékát, de nem találtam bennük semmit, csak az ürességet. Az emlékek hálója a jövőtlenségben a varrás mentén feslik szét, és félelmet szül. Ha bizonytalanságból építed fel a bizonyosság oszlopát, ráadásul köddel támasztod meg, akkor az kitapintható, nedves és öntudatos lesz.
4.
A Klajn család egyike volt a város legtekintélyesebb családjainak. Az jól menő ügyvédi praxissal rendelkező apa, aki egy ismert kereskedő fiatalabb fiaként született, magas iskolákat fejezett, és egy fényűző házat épített Pancsován. Már nagyon fiatalon megnősült, egy verseci polgári család lányát vette el, akitől négy gyermeke született. A két lány, tekintélyes családból származó kisasszonyok, előre kiszemelt megfelelő vőlegényekkel, és két fiú, előre kijelölt jövővel és hivatással rendelkeztek. Egy kosárra való olyan emberi teremtmény, amely biztos, hogy nem a piacon fog elkelni.
Klajn Mária asszonyság már évek óta anyámmal varrattatta a ruháit. Szép, sovány nő volt, aki a négy gyerek mellett is megtartotta kifogástalan alakját és szépségét. Azt mesélik, hogy Klajn Albert úr Versecen látta meg az utcán, látogatóban a barátainál, és egy hét múlva már leánykérőbe is ment. Az ígéretes vőlegényt a legnagyobb jóindulattal fogadták Mária kisasszony családjában. Azt mondják, külön csengettyűkkel díszített kocsival hozta a menyasszonyt Pancsovára. A Versecről velük ügető lovak fehér selyemszalagokkal voltak feldíszítve. Nem volt hosszú a kocsisor, de előkelőséggel volt átitatva.
Az előkelőség illata saját magától terjed. Azt nem lehet pénzért venni.
Az újságok is megírták, hogy a két város két nagy családja egyesült ebben a szerelemben és boldogságban. Albert és Mária családja megalapozta utódai jövőjét.
Mária kisasszony akkor volt tizennyolc éves, Albert úr pedig huszonkettő. Abban az évben keltek egybe, amikor én születtem. A gyerekeik pedig sorjában, egymás után születtek, csak pár évvel voltak nálam fiatalabbak.
Épp ettől féltem.
Elképzeltem azokat a kis-nagyságának született dölyfös lányokat, ahogyan lenéznek és parancsolgatnak nekem, és a fiút, Klajn Ádám fiatalurat, amint a hátam mögül mondja: „kis hülye”, mint az a fiú Jovanovicsné szalonjában. A másik gyerek, Kálmán, már külföldön folytatta tanulmányait. Az orvosi hivatásra készült. Majdnem egyidősek voltunk, és ő már tudta a jövőjét. Én pedig még attól is féltem, hogy bekopogtassak a házuk kapuján, és megkérdezzem, szolgálhatok-e náluk.
Tudtam, hogy szükségük van egy cselédlányra. Mindegyik tekintélyes és nagy családnak volt szolgálólánya. A cselédszoba közvetlenül a konyha mellett volt. Ezek a szűk szobácskák egy ággyal és egy szekrénnyel voltak felszerelve, valamint éjjeli szekrénykével a párna mellett, a ház összenyomott terében, mint a préselt falevél, amelytől elvették az életét, de mégis léteznie kell. A cselédlányoknak nincs más szükségletük és dolguk, mint hogy aludjanak és szolgáljanak – vélik az urak. Minden egyes cselédszoba ezekben az úri házakban olyan volt, mint a másik, éppen úgy, mint a tekintélyes családok cselédlányai: sápadtak, szürkék, vékonyak, elmosódottak és üresség szagúak.
Anyám mesélte, hogy egy rövid ideig szolgált a Wajertéknél, ahol a szobájában volt egy lavór és egy vizeskancsó a fürdéshez. Csak akkor fürödhetett, amikor már minden munkát elvégzett, és a háziak közül már senkinek sem kellett. Csöndben mosdott, a gazdasszonytól kapott puha szivaccsal, késő éjszaka, gyertyafényben, amikor már mindenki elaludt. A testét csúszós háziszappannal szappanozta, ami mindig a padlón kötött ki. Egyszer ő is megcsúszott, és fellökte a vizeskancsót, s a víz eláztatta a fapadlót. Wajertné megbüntette. Habár senki sem ébredt föl, ráadásul Wajertéknak gyerekeik sem voltak, mégis azt mondták, a ház nyugalmát, amelyre nekik a legnagyobb szükségük van, senki sem bonthatja meg. Hónapokig csak enni kapott, amíg a felpukkadt padló javításának árát le nem vonták a béréből.
Nem akartam én senkinek a nyugalmát megzavarni, de anyám kérése kényszerített, hogy bekerüljek a Klajn család életébe. Nem tudom, miért mondta ezt a halálos ágyán. Miért pont ezt a családot választotta? Hasonlót azelőtt nem is említett. Lehet, hogy a végén a sorsomat akarta kibiztosítani, mert nagyra tartotta Mária asszonyságot. Gyakran ment hozzá, és úgy értékelhette, hogy sokat tanulhatnék egy ilyen környezetben. De az is lehet, hogy csak olyan valakinél szeretett volna elhelyezni, akit ismer.
Elhatároztam, hogy a Klajn család kapuján a jövő hétfőn fogok kopogtatni. Új életet kezdek, hozzon az bármit is.
5.
Pancsova egy része még mindig víz alatt volt. Az egyébként is csúszós, macskaköves úton a sár csak nehezítette a járást, tetézte a bajt. A Temes csak lassan apadt. Úgy tűnt, hogy nincs mód a megfékezésére és a szerencsétlenség megelőzésére, amit előidézett. Az áradó folyónak nincs akadálya, mint a magát mindenhatónak vélő embernek, akinek mindenhová elér a keze. A folyómeder is kitárul, elnyeli a partot, és szürke anyagával befedi a földet. Utána csak pusztaság és csúszós, ragadós sár marad, mert a hasonló anyagok töredékének egysége alkothatja az ilyen torzót.
A pénzem is elfolyt. El kellett adnom a tehenet, de ennek ellenére sem tudtam egyedül fenntartani a házat. Sok munkát igényelt az egyszerű, kis, vert falú ház, istállóval és fészerrel az udvarában. A valós élet kielégítése sok energiát kívánt mag a fiatalságomtól. Másrészt, az elnyűtt szobákat a hosszú, sötét éjszakákon teljesen átjárta a magány. Néha megálltam a Magisztrátus melletti nagypiacon, hogy néhány szót váltsak az ismerősökkel, és ez volt minden, ami kitöltötte a napomat. Féltem a rablóbandáktól, amelyekről meséltek. Így egyedül és védtelenül könnyen a lopók vagy a rablók áldozatává válhatok. Nem volt mit ellopni a házamból, de én magamat éreztem lehetséges zsákmánynak. Amikor este elfújtam a gyertyát és megöleltem a tollpárnám, akkor éreztem a félelmet. A szél rázta kapu nyikorgásától reszketett a szívem. Azt képzeltem, hogy most töri fel valaki a zárat, és oson a sötétben be, egészen hozzám. Még a lépteit is hallani véltem az éjszakában, felismerve a rossz hangját és a gonosz alaktalan könnyedségét. Tovább nem is mertem fűzni a gondolataimat. Túl fiatal voltam, hogy kiutat lássak ebből a helyzetből.
Sokáig feküdtem ilyenkor nyitott szemmel, tekintetem elkalandozott a szénapadláson keresztül a csillagos égre. Láttam a csillagokkal teliszórt eget. Magasan, ott fenn az űrben látni véltem anyám alakját, akibe szerettem volna magam is beolvadni. Talán még mindig abban reménykedtem, hogy egy reggel majd felkelek, ugyanezen a tollpárnán, és magam mellett találom a bögrét tejbe aprított kenyérrel, ahogyan anyám készítette nekem reggelente. Úgy éltem, mint aki hisz a csodában – pedig a csodavárásra nem volt semmi okom. A hitet egy könnyed felhő vitte el a lelkemből, anyámmal együtt. Az én kezeim közül, a testem mellől. A valóság nem bocsájt meg az életnek, de megtanultam, hogy csak az élet bocsájthat meg a valóságnak. Egyedül csak a remény képes a jövő titkát felpattintani, mint az utcai lámpa, amikor halvány fényével lépésről lépésre hódítja meg a sötét messzeséget.
Klajn úr és felesége aktív társadalmi életet élt. Barátkoztak a város minden ismert családjával, akiknek a családfája jelentett valamit. Anyám gyakran érte Wajertnét Mária nagyságánál. A komaságot a férfiak üzleti kapcsolatain túl az asszonyok is ápolták. Anyámnak néha az volt az érzése, hogy Wajert Ankának zavaró a Klajn gyerekek zsivaja és rendetlensége. Kopogtatás nélkül jöttek be a szobába, különösen Margitka és Katica, és olyan kérdéseket tettek fel az anyjuknak, amire az nem tudott felelni. Wajert Ankának és Györgynek nem volt gyereke, ezért anyám együttérzett velük. A komaságnak megvolt az ára, és nehéz volt a különbségeket összeegyeztetni. Mesélte anyám, hogy Anka asszonyság olyankor elégedetlenkedve feszengett kényelmes foteljében a kandalló mellett, és összefonta az ujjait a rosszallás jeleként. Nem szerette a gyerekeket. A többi családtól teljesen eltérő életet éltek a férjével. Olyan életet, amely valójában, anyám szerint, nem is volt igazi élet.
– Úgy csinálnak, mintha mindent magukkal vihetnének a sírba – mondta gyakran mérgében. – Egyszerűen nem értem ezt a túlzott kényelmet.
Gyakran mesélt arról az időszakról, amikor a Wajertéknél volt cseléd. Anka asszony az ideje nagy részét egyedül töltötte, a könyvek és a halovány színű levélpapírok közt, amelyekre a leveleit írta. Tágas dolgozószobája volt, amely úszott a nappali fényben, de rossz házi szellemként mégis átütött rajta a magány. A leveles asztalkánál eltöltött hosszú délutánok leggyakoribb helyszíne a rózsaszín biedermeier szalon volt. György, a férje napközben csak nagyon ritkán volt otthon. Szerteágazó tevékenységet folytatott Belgrádban. Tekintélyes embernek számított a városban, akinek adtak a szavára, és gyakran hivatkoztak rá. Esténként, amikor végre hazaért, odaültek feleségével a nagy asztalhoz, jó messzire egymástól, a tágas ebédlő kandallófényben megvilágított, masszív, intarziás bútorai közé, és halkan beszélgettek. Férjét Anka mindig a legszebb hosszú ruháiban várta, amelyek anyám keze munkáját dicsérték, és amelyeket raktárhelyiségnyi tágas szekrényekben tartott. Ezeknek a szekrényeknek a szaga átjárta az egész házat, és még anyám leányszobájába is beszűrődött.
– Ez a régiség szaga volt – mondta –, és a drágaságé.
Sohasem hallotta egyetlen beszélgetésük részletét sem. Mindig elhalkultak, amikor felszolgált. Wajert úr hangját szinte nem is ismerte, míg egy nap minden bejelentés nélkül behívta a nagy dolgozószobájába, ahol csak az íróasztalát megvilágító lámpa pislákolt.
– Behívott, hogy megmutassa az éremgyűjteményét – mesélte –, mintha valamit is értettem volna az egészből!
– És anya, te beszéltél vele? – néztem rá hitetlenkedve.
– Drágaságom, a nagyságos úr előtt én csak hallgattam és reszkettem. Az egész gyűjtemény valami nagy könyvbe volt rendbe szedve, ami engem teljesen elvakított, és csak azt kívántam, hogy mielőbb a szobámban legyek.
– Aztán mi történt?
– Arra kért, hogy üljek le mellé. Az apjáról mesélt, akitől az éremgyűjteményét kapta.
– És te? – kíváncsiskodtam.
– Hallgattam és bólogattam. Aztán, egyszer csak megfogta a kezem, és azt mondta, hogy milyen finom a bőröm.
Elhallgatott, majd pár pillanat múlva folytatta.
– Ekkor fölkeltem és kisimítottam a kötényemet, miközben a lámpa fényében csak úgy pirult az arcom. Meghajoltam, és azt mondtam, hogy Anka asszony vár a szalonban a tea és a sütemény szervírozására.
– És?
– Semmi, drágám – bizonytalanul legyintett a kezével. – Időnként hívott még a szobájába, amikor újabb érmével bővült a gyűjteménye. Volt, amikor egészen jól éreztem ott magam. Például amikor kényelmesen ültem az asztal melletti fotelben. Ekkor szinte családtagnak éreztem magam. Mindaddig, amíg Anka asszony egy nap kopogtatás nélkül jött be a férje szobájába.
Tekintete a múltba révedt. Megpróbálta számomra visszaidézni a régmúlt idők eseményét, de csak kapkodott az emlékek után, mint amikor a Temes partján mostuk a ruhákat, és kapkodtuk a víz tetején lebegő mosottat, hogy az ár el ne ragadja.
– Hogy értetted, anya, hogy „kopogtatás nélkül bement”?
– Anka nagysága nem szeretett engem. Valószínűleg azért, mert a nagyságos úr csak velem beszélt. A többi cselédet észre sem vette. Én voltam az egyetlen, aki a férje titkos világába bejuthattam.
– Csak nem gondolta, hogy… – haraptam félbe a kérdést.
A tekintete letaglózott. Az a féloldalt látott arckifejezése jobban fájt, mint apám pofonja, amikor összetörtem Eufemia néni tojásait. Éreztem, hogy a tekintete az arcomat égeti, és megfedd. A ki nem mondott gyanú úgy akaszkodott a semmi ágára, mint az utcát megvilágító lámpa az éjszakára. A szégyen és a hallgatás szakadéka nyílt ki köztünk. A bizalom köteléke pókháló fonállá változott.
Egyféle távolságtartás alakult ki közöttünk.
Erről anyámmal soha többet nem beszéltünk. Kérdezni sem mertem az eset felől. Azt tudtam csak, hogy ezt követően történt a cselédszobában a vizeskancsó felborítása, ami miatt megbüntették, és miután kifizette az okozott kárt, Wajerték el is bocsájtották a háztól.
Úgy gondolom, soha többé nem látta György urat. Csak Anka asszonnyal találkozott a Klajnéknál. Amikor Mária asszonyságtól hazajött a szövetekkel, olyankor mindig mérges volt.
– Ah, az Anka nagysága… Neki mindig valami baja van. Ismét rábeszélte Mária asszonyságot, hogy változtasson a ruha szabásmintáján. Nem fogja föl, hogy nem létezik két egyforma ruhamodell és ember. Mária asszony képét én a ruháin keresztül alkotom meg. Olyan képet, amelyik őt megilleti. Többnapi munkámat most kezdhetem elölről – ez volt minden, amit felháborodva dünnyögött, tekintetét az elkeseredés áttörhetetlen üvegfala mögé bújtatva.
– Ne engedd, hogy megállítson – mondtam neki egyszer, remélve, hogy könnyíthetek a szeméből sugárzó szerencsétlenségen.
– Miért? – nézett rám szürke tekintettel, majd hozzám fordulva így folytatta: – Fogd föl, Lenka, hogy téged soha senki nem tud megállítani. Azt csak mi magunk tudjuk megtenni. Az összes többi csak magyarázat a gyengeségre, ami ellen küzdened kell. Jegyezd meg, a saját életednek te vagy az ura és a körülötted lévő emberek vagy díszeid vagy gaz, amit magadnak kell kiszakítanod. Semmilyen kapcsolatban nincsenek azok teveled.
Engedelmesen bólogattam, amíg ő mérgesen fejtette szét az új ruhát, félrerakva a szövetdarabokat, a férceket pedig széthagyva, mintha egy szeszélyes úrnő játszana a cérnadarabkákkal.
6.
Kislány koromban esténként, elalvás előtt elképzeltem anyám kezét Wajert úr kezében. Szinte titkon irigyeltem azt az élményt, ahogyan az előkelőséggel és a nemesi vérrel érintkezhetett. A finom leánykéz ujjait a nagyságos úr a markában fogva tartja, miközben elővillan gyűrűsujján a hatalmas arany karikagyűrűje. Sok érme van előttük, és pislákol a lámpafény. Ég az arca anyámnak, az úr pedig nyájasan nézi. Két különböző világhoz tartozó test érintése, amelyek egyébként sohasem találkozhatnának. A valóságnak a szoba falaival kimetszett szeletkéje, ahol a titkos egyesülés értelmetlen kísérlete szövődött.
A levelet mélyen beraktam abba a mélyedésbe, amelyet még régen apám csinált a falba. Volt egy téglafalunk a konyhában, ahol ki lehetett húzni egy téglát, és visszatenni. Ez volt az értéktárgyaink rejtekhelye. Ezek az értékek pedig főleg papírdarabkák voltak, két fénykép a helyi magyar fotográfustól a szüleim házasságkötéséről és az én születésemről, de ott tartottuk az összekuporgatott pénzecskénket is. Ezek azonban nem olyan bankók és érmék voltak, mint amilyeneket Wajert úr tartott az albumjaiban. Anyám azt mondta, hogy azok nagyon régiek, és szinte egy vagyont értek. Nem említette, hogy mégis miért szerette az úr annyira ezeket az érméket, és honnan is szerezte be őket, de nagyon gyorsan teltek velük a fakó könyvei, mint egy nagygazda góréja.
Féltem a levél tartalmától. Dušan atya rosszul mért fel engem, amikor azt hitte, hogy majd kíváncsiságból a levelet a férjhezmenetelem előtt felnyitom. Én bizonytalan természetű voltam, nem vágytam izgalomra, sem meglepetésre. Néha azt kívántam, bárcsak ne létezne az a levél ott a fal mélyedésében. A létezésének tudata úgy kísértett, mint amikor egy idegen követ, akinek nem mersz hátat fordítani. A gyűrött, megsárgult szélű kovertával kapcsolatos érzéseimet, a benne vészjóslóan csengő fémtárgyakkal, nem tudtam megnevezni.
Köztem és megboldogult anyám között gyakran úgy éreztem, hogy egy árny lebeg. A boríték árnya a téglával, amely szétválasztja a két világot egymástól. A látható valóságot attól, ami a levélben található.
Fordította Juhász Attila
A magyar szöveget gondozta Juhász Lassú Kornélia
A fordítás Žaklina Kiš: Pečat u crvenom vosku, Laguna 2010. Beograd alapján készült.
Két időszakban zajló, ugyanazt az életteret belakó emberekről mesél a Vörös viasz pecsét. Miért érdekes ez egy magyar olvasónak? Hajlamosak vagyunk ugyanis elfelejteni, hogy a 64 vármegyéből álló ország, a kiegyezés utáni Osztrák–Magyar Monarchia sok kisebbségben lévő nemzeti közösség nemzetté formálódását, a birodalmi manírok közepette, figyelmetlenül és érzéketlenül kezelte.
Pancsován játszódik a regény, amely település nagyon közel fekszik Belgrádhoz. Nemcsak földrajzilag, de szellemileg is. Száz évvel ezelőtt is szerb többségű volt a város, a XXI. század elejére eltűnt a német, és csak szórványban akad magyar lakója. Határváros volt, és még mindig az. A közép-európai ember számára Pancsova alatt, a Duna vonalánál kezdődik a Balkán.
