2024. április 26., péntek

Kimerevített pillanatok

Antal Szilárd: A rejtett város

A gép szemén át kukucskálni – ezzel kezdődik a képkészítés rítusa. A fotós puszta megfigyelő, lencsényi résen át pásztázza a világot. Keresi a lényegest, az egyszerit, az idő folyamatából kiragadható tökéletes momentumot. Ahogy létrejön a fotós és a gép pillanatnyi szimbiózisa, ahogy sűrűsödik az idő és megkomponálódik a kép – a látvány egyetlen kézmozdulat nyomán máris múlttá válik, s a papír síkjára itatódva része lesz a fényérzékeny, örök valóságnak.

Minden elkészült kép teret és körülményeket rögzít, hangtalanul mesélve múltról, tájról, épületekről, arcokról, mozdulatokról, vágyakról is talán. Csendjük beszédesebb a szavaknál. Amint az előhívott képek sorozatba rendeződnek, újabb értelmezési lehetőségeket kínálnak fel, hisz a kimerevített pillanatok egymásmellettisége folytonosságot sejtet, jelzi, hogy a fotóknak közük van egymáshoz, akár egy nagy konstrukció apró darabkái, kiegészítik, felülírják, megkérdőjelezik, átértelmezik egymást. Fénymágia ez, és sajátos játék a színekkel, a formákkal, az idővel és a képzelettel.

Antal Szilárd A rejtett város című fotómonográfiáját lapozgatva elsőként ez a mágikus-játékos jelleg tűnik fel, mintha a képek készítője sajátos történetet szeretne megosztani velünk, s a részleteket apránként adagolja, pixelekre bontva. A különleges hangulatú, monokróm felvételek a változást tárják elénk egy város – Újvidék – jelene, múltja, történelme tükrében. Időben a monarchia korába repítenek vissza, a város arculatát és hangulatát meghatározó épületek és utcák kialakulásának időszakába, amikor a település európai jelleget öltött, és kialakult jellegzetes identitása. Ez az időutazás azonban csak látszólag nosztalgikus, erőteljesebb a figyelemfelkeltő jellege, hiszen Antal Szilárd e régi városkép pusztulására hívja fel a figyelmet. Arra, hogy a hajdani villák, kúriák, lakóházak és középületek lassan az elmúlt évszázadok panoptikumává válnak, és ha a jelenlegi városlakókban nincs értékmentő szándék, félő, hogy az épületek elkopnak, kikopnak a jelenünkből, s csak a hiányra, a veszni hagyott értékekre emlékeztetnek majd a nyomukban maradt foghíjtelkek. Nem csak a patinás épületek állnak azonban a fotós érdeklődésének középpontjában, kiragad és bemutat olyan apró jellegzetességeket is, amelyeken ritkán állapodik meg az utcákon járók tekintete. Ékes oromzatok, míves ablakkeret-díszek, művészi kovácsoltvas rácsozatok, romantikus hangulatú sarokerkélyek, bámész puttóarcok, díszes ornamentika – csupa különleges részlet, amelyek az otthonosság érzetét keltik. Korokat, stílusokat, divatokat kötnek össze, és a jelen kor emberének szolgálhatnak fogódzóul, hogy a múltat, saját eleinek korát is a magáénak érezhesse. Ebben a szívszorítóan szép fényképvilágban az embereknek, a járókelőknek jut legkevesebb szerep. Sziluettjelleggel jelennek meg a város díszletei között, jelzésértékűen, egy adott mozdulatba fagyva. Hangulatokat közvetítenek leginkább, névtelen mellékszereplők egy végtelen, sok szálon futó történetben. Rendjén is van ez így, hiszen történelmi léptékkel mérve egy több ezer éves település történetében a legparányibb tényező egy „embernyi élet”, s még ha az épületek zöme mindössze néhány száz évnyi múltat foghat is össze, minden egyes utcakőben, a málló vakolatrétegek között, a Duna-part kanyarulatában, a péterváradi erőd alatti folyosórendszer sötétjében ott a letűnt korok emlékezete. Ehhez mi, a jelen s a pillanat birtokosai, csupán a magunk lehetőségei szerint járulhatunk hozzá, viselkedésünkkel, gondolkodásunkkal, kultúránkkal, alakítva és meghatározva a település identitását, és biztosítva a folytonosságot, amely egy állandóan változó, alakuló város életében elkerülhetetlen. Ez az emberi tényező a fejlődés tekintetében kimondottan lényeges, hiszen a jelen kor emberén múlik, hogy mekkora figyelmet szentel a múlt értékeinek, és mit tesz azért, hogy ezekből minél többet átmentsen az utókornak, ugyanakkor a város jövőbeli képének alakulásáért, jellegéért is felelős. Fontos felmérni, hogy hol húzódik a határ fejlődés és átalakulás, valamint az identitás és az esztétikai értékek megőrzése között. Konzerválni kell a múlóban lévő értékeket, örökségként kezelve őket, ugyanakkor lényeges, hogy a város miliőjébe illő épületeket hozzunk létre, szem előtt tartva bizonyos esztétikai szempontokat.

Antal Szilárd „rejtett városának” képei nemcsak a szépre, hanem a lehangoló ellenpéldára is felhívják a figyelmet. Lencsevégre kapta ugyanis az újabb kor szimbólumait, a 60-as évek környékén épült lakótömböket is, amelyek – az idő múlásával megpatinásodó szecessziós és klasszicista épületekkel ellentétben – napjainkra szinte morbid, esztétikai érték nélküli jelenséggé váltak. Ezek az épületkolosszusok megbontják a kiegyensúlyozott nyugalomnak, a gondosan mérlegelt arányoknak az uralmát, azt a harmonikus egyensúlyt, amely a megelőző korszakoknak volt a sajátja, és a praktikumot szem előtt tartó építészeti hozzáállásról, gondolkodásról vallanak. Kontrasztok. Felkiáltójelek. Töprengésre, mérlegelésre késztetnek. Jelzik, milyen irányba változott e város, s mit tettünk hozzá a ránk maradt örökséghez.

Rejtőzködő, megbúvó, szemérmes, titokzatos, elbűvölő, kopottas, szomorkás mégis elegáns város – egy albumba rejtve. Vajon mi minden fér be a fedlapok közé? Érzések, hangulatok, benyomások, emlékek társulnak-e a régi képeket idéző, barnás fotográfiák mellé? Teljes-e, tovább gondolható-e a képekben elmesélt történet? Minden bizonnyal. Hiszen ahány szemlélő, annyi mese, s ahogy peregnek a papírlapok, úgy utazhatunk a történelemben, s úgy állnak össze a széttartónak tűnő részletek. Az egyik fotóról jól kivehető a péterváradi vár toronyórája, amelynek mutatói fordított szerepűek, a nagymutató mutatja az órák múlását, abból a célból, hogy a Dunán elhaladó hajósok messziről láthassák a helyi időt. Lám, milyen ötletes időcsel. A maga módján ezzel élt Antal Szilárd is, aki fotómonográfiájában arra tett kísérletet, hogy önmagán átszűrve fogalmazza meg az időt.