2024. március 29., péntek

Vasutasok, atléták, bácskások…

A szabadkai labdarúgás 1945 előtti története

Szabadkán jelenleg a Szuperligában szereplő Spartacuson és a III. ligás Bácska 1901-en kívül mindössze négy futballklub működik: a körzeti Szabadkai Ligában utolsó Szabadka, valamint a városi ligás Elektrovojvodina, Lokomotiva és Solid. Valamikor ez a szám jóval nagyobb volt, a „hőskorban”, a két világháború között, majd a szocializmus évei alatt gyakorlatilag minden nagyobb szabadkai cégnek volt focicsapata, létezett az észak-bácskai városban zsidó sportegyesület is, és volt klubjuk a csendőröknek, a pincéreknek is.

A szabadkai labdarúgás kezdetei egészen a XIX. század utolsó évéig nyúlnak vissza, az Osztrák–Magyar Monarchiához tartozó délvidéki város első labdarúgóklubját Szabadkai Sportegylet néven alapították 1894-ben. A kék-fehér klub pályája a Sétaerdő környékén terült el, az egyesület első bajnoki idénye az 1911/1912-es volt a vidéki bajnokság déli kerületében, utolsó szezonjukra pedig az 1943/1944-es pontvadászatban került sor, amikor a 8. helyen végeztek az NB III. bácskai csoportjában. Szerbia jelenleg is működő legrégebbi futballklubját, a Bácska 1901-et a nevében szereplő évben alapították Bácska Szabadkai Atlétikai Club néven. A piros-fehér egylet mindig is büszkén vállalta horvát-bunyevác identitását, a klub címerében egy ideig ott volt a horvát „sakktábla” is. A Bácska pályája már a kezdetektől a Zombori úton volt, 1925-ben ugyan egy nagy vihar romba döntötte a csaknem négyszáz néző befogadására alkalmas sporttelepet, egy év múlva, a klub fennállásának negyed évszázados jubileumára azonban már felavatták az új stadiont. A Bácska SZAC 1907-ben kapcsolódott be a magyar labdarúgás vérkeringésébe, a piros-fehérek rövid időn belül háromszor is megnyerték a vidéki bajnokság déli kerületének küzdelmeit, az impériumváltást követően pedig a jugoszláv liga szabadkai alszövetségében számítottak élcsapatnak. Az 1941 és 1944 közötti időszakban a Zombori úti együttes az NB III.-ban szerepelt, az 1943/1944-es pontvadászatban a 2. helyen végeztek, mindössze három ponttal lemaradva a bajnoki címet megszerző városi rivális Szabadkai AFC mögött.

Az 1945-ben megalapított Spartacus tulajdonképpeni jogelődjének az 1914-ben létrehozott Szabadkai Vasutas Atlétikai Klub tekinthető, hiszen a Kék Galambok örökölték meg a SZVAK-tól a pályájukat, az 1936-ban átadott városi stadiont, a klubszíneket és gyakorlatilag a címert is, a Spartacus jelenlegi emblémája ugyanis kísértetiesen hasonlít a Vasutasok egykori címerére. A szabadkai vasutasok sportklubja az I. világháború után nevet változtatott, és a kék-fehérek 1941-ig Železničarski Atletski Klub néven versenyeztek. A Délvidék egy részének visszacsatolása után az egyesület újból felvette eredeti nevét, és SZVAK néven három szezont játszott le a magyar NB II. Zrínyi, illetve déli csoportjában. Az 1940/1941-es Hazatérés bajnokságban az egykori válogatott focista, Takács Géza által vezetett vasutasok négy győzelemmel és egy döntetlennel megnyerték az 1. csoport küzdelmeit, így az Újvidéki AC ellen osztályozót játszhattak az NB I.-be jutásért, ami azonban már túl nagy falatnak bizonyult a számukra, mivel az újvidékiek mindkét mérkőzést megnyerték (Újvidéki AC–Szabadkai VAK 4:0, 2:1). A kék-fehér együttes az 1942/1943-as és az azt követő idényben is a negyedik helyet szerezte meg a II. liga déli csoportjában, az 1943/1944-es bajnokságban a SZVAK mérlege 87:42-es gólarány mellett 18 győzelem, 2 döntetlen és 8 vereség volt. Az 1941 és 1944 közötti időszak egyik legismertebb és legjobb Vasutas-játékosa Nyers István volt, aki később a milánói Interben futott be szép karriert. A tehetséges csatár 17 évesen mutatkozott be a szabadkai csapatban, majd a háború végén felkerült Budapestre, a Ganz Mávag együtteséhez, ahonnan később Csehszlovákiába, Franciaországba, majd végül Olaszországba vezetett az útja. Nyers István pályafutása során két alkalommal szerepelt a magyar válogatottban (mindkét meccsen gólt szerzett), az 1948/1949- es szezonban pedig gólkirály lett az olasz Serie A-ban. A legendás sportember, aki a tóthfalui labdarúgó-akadémia névadója, élete utolsó éveit Szabadkán töltötte, ahol 2005-ben, 80 éves korában hunyt el.

A háború után az új kommunista hatalom megszüntette a régi sportklubokat (a Bácska úgy úszta meg, hogy felvette a Sloboda nevet), így a Szabadkai VAK sem kerülhette el sorsát. A 31 évet megélt egyesület kénytelen volt beolvadni az újonnan megalakult Spartacusba, legjobb labdarúgóinak egy része pedig átkerült a Kék Galambokhoz. Az 1945 előtti Szabadka meghatározó labdarúgóklubja volt még az 1920-as alapítású Subotičko Atletsko Nogometno Društvo is, amely a liberális szellemiségű polgárság klubjának számított. A bordó-feketék kertvárosi pályáján már az 1930-as években volt villanyvilágítás, így a Jugoszláv Királyság területén ők játszhattak elsőként esti mérkőzéseket. A SAND egyik leghíresebb játékosa Siflis Géza volt, a hatalmas termetű kapus a jugoszláv válogatott tagjaként részt vehetett az 1928-as amszterdami nyári olimpián, összesen pedig öt alkalommal ölthette magára a címeres mezt. A kertvárosi egylet neve 1941-ben Szabadkai Atlétikai Football Clubra változott, és 1944 őszéig ezen a néven versenyeztek a különféle magyarországi ligákban. A SZAFC a legnagyobb sikerét pont fennállásának utolsó évében érte el, amikor a bordó-fekete mezesek megnyerték az NB III. bácskai csoportját úgy, hogy 28 bajnokijukból 25-öt megnyertek, és közben ők szerezték a legtöbb gólt is a bajnokságban, szám szerint 107-et. A kertvárosiak egyébként egy évvel korábban is bajnoki címet ünnepelhettek, akkor a délvidéki kerület szabadkai alosztályának szabadkai csoportjában végeztek az élen. Az 1942/1943-as idényben a szabadkai gárda a 18 bajnokijából mindössze kettőt nem tudott megnyerni, a bajnokság végén pedig 9 ponttal előzték meg a 2. helyen végző Kelebiai LSE-t.