Egy évtizeddel a 2008-as gazdasági válság kitörése után talán már jobban lehet látni, hogy mi vezetett odáig. A közgazdászoknak mindig azt róják fel, hogy a bajok megtörténte után elemezgetnek, holott többet segítenének, ha előrelátnák a gondokat. Ezen, és a közgazdaságtannak a tudományos életben betöltött szerepén sokat lehetne polemizálni. Az viszont tény, hogy az utólagos elemzések, bizonyos mechanizmusok és összefüggések felismerése segíthet abban, hogy a jövőben esetleg megelőzzük a hasonló problémákat. Tíz év távlatából több elemző is úgy véli, hogy a válság valódi okait az 70-es, 80-as években kell keresni. Egy emberöltő szempontjából a 30-40 év nem kevés, viszont a (gazdaság)történelemben csak egy röpke pillanat, ezért valóban nem zárható ki, hogy a 2008-as események gyökerei addig is elnyúlnak. Az 1970-es évektől volt megfigyelhető az, ami kezdetben alig látszott, a mostani távlatból azonban szépen kirajzolódik: akkortól figyelhető meg, hogy az állam szerepe – mind a gazdaságban, mind a közgazdasági gondolkodásban – elkezdett háttérbe szorulni. Általánossá vált a vélemény, hogy a szabad piaci mechanizmusok érvényesülése a fejlett gazdaságokat már nem sodorhatja mély és elhúzódó válságba. A szóban forgó időszak kísérőjelensége volt a bérhányad folyamatos csökkenése. Ez azt jelenti, hogy a munkavállalók mind kevésbé részesültek a megtermelt jövedelmekből. A technikai fejlődés és a tömeggyártás ugyanakkor olyan dolgokat tett hozzáférhetővé, hogy ennek hatásait az emberek nem igazán érezték. Sőt! Sok esetben úgy érezhették, egyre jobban, egyre kényelmesen élnek. Ami lényegében igaz is volt, még ha arányaiban egyre kevésbé részesültek is a jövedelmekből.
MÉGIS BEGYŰRŰZÖTT
A múlt század végén a világon uralkodó pozitív gazdasági légkör sok esetben alaptalanul felbátorította az embereket. Az USA-ban egyre inkább elterjedt, hogy az emberek tömegesen hitelfelvételből finanszírozzák lakásvásárlásaikat és egyéb beruházásaikat, de még a napi fogyasztásukat is. Miközben azonban arányaiban a vásárlóerejük valójában csökkent, a növekvő tőkejövedelmek egyre nagyobb része kikerült a gazdasági körforgásból. Mindez egy ideig működött azonban. A spekulatív tőke spekulatív ügyleteken próbálta megsokszorozni magát, az ingatlanárak folyamatos emelkedése pedig arra buzdította az embereket, hogy akár magas kamatozású hitelekből is ingatlant vegyenek, hiszen a kamatok busásan megtérültek (elméletileg) a lakások drágulásával. Amikor pedig egyre több alacsonyabb törlesztési képességgel rendelkező hitelfelhasználó lépett be a folyamatba, a történetnek törvényszerűen fenntarthatatlanná kellett válnia. Az ilyen rendszerben – utólag könnyű ezt látni – kódolva volt, hogy válságba, egyéni és bankcsődökbe torkollik. Jól mutatja a válság alapvető természetét az is, hogy nem a feltörekvő gazdaságokban kezdett a kártyavár összeomlani, hanem a világ legfejlettebb piacán, az USA-ban. Érdekes megjegyezni, hogy abban az időben nemcsak az egyszerű polgárok, de jeles gazdasági szakemberek és politikusok is azt mondták (és hitték), hogy bennünket ez nem érint, valamiféle elszigetelt amerikai válság csupán. Pedig nyilvánvaló, hogy ami ott történik, az előbb-utóbb ide is begyűrűzik: a jó is és a rossz is.
AZ IGAZI DILEMMA
Az USA-ból kiinduló válságot valójában a kiinduló helyén tudták végül a legprofibb, és ami még fontosabb, a leghatékonyabb módon kezelni. Ez talán meglepően hangzik, de a számadatok ezt mutatják. Az amerikai gazdaság a válság előtti szinthez képest mostanáig kumulatívan 15 százalékkal bővült, az eurózónában pedig ez mindössze 6 százalék. Míg a FED azonnal kamatcsökkentésbe kezdett, az Európai Központi Bank válság utáni korai kamatemelése 2012-ben újabb recesszióba taszította az egész térséget. Az ilyen fejtegetésben természetesen mindig benne van a „nem tudhatjuk, mi lett volna, ha” lehetőség, de minden bizonnyal sok múlhatott a kamatpolitikán.
Egy másik tanúsága is lehet a válságnak, mégpedig, hogy az adórendszert is újra kellene gondolni. A globalizáció hatásai kezdetben csak az árupiacokon mutatkoztak meg, később azonban nagyon gyorsan a tőkepiac is globálissá vált. Ma pedig már a munkaerőpiac gyors ütemű globalizációja zajlik. Az egyes országok adórendszereit ennek tükrében kellene megfelelő módon átalakítani. A fogyasztás és a munka megadóztatása közül mindenképpen az előbbire kell nagyobb terheket kiróni. Ezt nyilván nem is kell külön megmagyarázni. Arra viszont ügyelni kell, hogy a legszegényebb rétegeket ne érintse. Ez ránk is vonatkozik. Emellett itthon megfelelő válaszokat kell találni a munkaerőpiac kihívásaira. Az oktatás és a képzési rendszer színvonalának növelésével talán kezelhetővé válnak a munkaerőpiacon már most is jól látható szűk keresztmetszetek. A nagy dilemma pedig az, hogy hogyan itt tartani a képzett munkaerőt, miközben az itthoni bérek még sokáig nem fogják elérni a fejlett nyugati országok szintjét. Ez tekinthető most az egyik legkomolyabb kihívásnak az itthoni körülmények között.
