Csöndös erre immár minden, estefelé elhal a gyerekzsivaj, leoltják a fényeket az osztálytermekben, hazamennek a takarítók is.
Ilyenkor elsétálok az iskola felé, fejtegetem az udvar árnyainak hieroglifjeit, mintha számomra ez lenne a legfontosabb. Milyen titkokat rejthet az iskola udvara?
Napközben látom a szünetek színes hullámzását, hallom az erős kiáltozásokat, mind sűrűbben tör égig az erőszakos gyerekhang. Felidéződik bennem a legújabb kori szülői magatartás, ellenséges, sivító hang döf át rajtam, rossz ez az iskola, a gyermekem nem tanult meg angolul! Mire megy az életben?
A túlsó oldalon fehér sapkás úr lépked, bólint. Ezek már nem igazi gyermekek, uram, mondja. Ezek siettetett gyermekek, uram. The Hurried Child. Nem, uram, mondanám, ők még verset is tanulnak.
Nem tanulnak verset! Haragosan kiált rám az úr, pedig nem is szóltam. Megrettenek, ő meg átjön az úton, bemutatkozik, noha nem kérem rá, David Elkind, vendég itt, a Tisza-parton. Nem mondja, kihez szállt, én nem kérdezem.
Minden újszülöttből siettetett gyermek lesz, ez a kor már ilyen. A szülők, a média, az iskola egyaránt azon igyekeznek, hogy a gyerek mielőbb átessen a gyerekkoron. Átsiettetik a szegény emberpalántákat az élet legszebb szakaszán!
Ki hívhatott ilyen alakot ide?
Még működni sem kezdett ez az intézmény, emlékeimben élnek csak más iskolák szüneteinek képei, hangjai, a villanyoltások; de nemsokára megszólal majd itt is a csengő.
Ó, az emlékeim, Elkind úr, nem ilyen képet mutatnak. Itt a Tisza partján gyerek még a gyerek.
Ön nem ért semmit, semmit, semmit! A gyerekek ma már nem is védekezhetnek. Minden csak rájuk zúdul. A társadalom ilyen, a globalizáció világát éljük!
Röpdös egy madár, idecsipog vadul, a gyermek élete nem más, mint túl gyorsan felnőni a szex és a drogok világában. Children wihout Childhood! Hess! Rebbentem el a madarat, mondtam már, erre még gyerek a gyerek!
Elkind úr mélyen meghajol, madarat üdvözöl, jó estét, Miss Wind!
A madár mögött röpül a stáb, kamerák, lámpák, mesterséges tévésztárok, kurvák, mindkét nembeliek, forgatókönyvírók, rendezők, asszisztensek, titkárnők, főportások. Zenészek és zenekarok. Mindenféle csepűrágók meg szponzorok, kifordult fejű szponzorok. Meg reklámszakemberek. Fülükből fűrészpor hulldogál. Brokátköpenyük mindent eltakar. Engem is. Alatta csak a levegőt kapkodom, keskeny résen észlelek valami fényt. Ennyi jár nekem.
A madár csipog, szárnyával csapdos, mintha lábánál fogva rabul ejtették volna, mintha élve kopasztani kezdenék. Minden kirántott toll éles vartyogás. Mert a gyerek nem olvas, szöveget nem értelmez, fantáziája nem csapong, nem tapasztal a maga módján, röpköd idegesen a madár, minden képernyőn jelenik meg előtte. Magyarázatok nincsenek, szülők kéznél nincsenek, pedagógusok nincsenek. Amit a gyerek magyarázatokból nem érthet meg, erőszak, szexuális intimitás, megjelenítődik előtte, közvetlenül és vizuálisan, a képernyőn.
Fogom én az iskola kerítését, kapaszkodom belé, egyetlen konkrét lehetőségem: belekapaszkodni valamibe, valami idevalóba. A kerítésoszlop a táj darabja, alkotórésze. Ezt odabetonozták a talajhoz. Nem sodor magával a szárnyak kavarta forgószél.
A médiadömping áljártasságot hoz létre a gyerekben, mondja Elkind úr, csavarint egyet a madár pikkelyes lábán, aztán elereszti. A siettetett gyermeket arra kényszerítik, hogy azelőtt szálljanak szembe a felnőtt lét fizikai, lelki és társadalmi csapdáival, mielőtt készen állnának ezek kezelésére.
A szülők elvesztett kontrollt siratnak, csap le csőrével a madár, Miss Marie. Az ártatlanság volt az igazi áldás! De hol van már az ártatlanság aranykora? Hol vannak az aranykorok?
Mr. Elkind fellép a pulpitusra, köhint, diszkréten krákog, lassan megfogja az odakészített poharat, és kortyol egyet. Aztán elkezdi székfoglalóját. A tizenkilencedik században a gyerekek védelmére és gondos felnevelésére került a hangsúly. A gyerekeket elkülönítették a felnőttek világától, segítettek nekik, hogy lassan és fájdalmasan elsajátítsanak olyan áldásos tulajdonságokat, mint az együttműködés, a tapintat, a társadalmi érzékenység, csupa olyan készséget, amelyekre egy napon majd szükségük lesz a felnőtt létük során, a kisebb-nagyobb városokban rájuk váró új típusú munkákban. A gyerekek viszonylag engedelmesen fogadták el, hogy nem függetlenek, és nincs túlságosan sok beleszólásuk az életük folyásába, de még a mindennapi viselkedésükbe sem.
A gyerekek viszonylag engedelmesen: viszonylag? Szólnék, de csak a kerítést fogom, fülembe meg varjú vartyog, a gyerekem nem tanult meg angolul! Nem tanítottátok meg! Rossz az iskola, rohadt tanárok!
Mr. Elkind felém néz, összehúzza szemét, bosszús, a fülemben harsogó károgás születik. Végignéz a hatalmas előadóterem üres székein, koppint egyet a pulpitus lapján, megint iszik egy kortyot. Mostanában a gyerekek egyre csekélyebb tiszteletet tanúsítanak a tekintély iránt, mert túl hamar felébresztették kritikai érzéküket. Tisztában vannak vele, hogy nem szabad mindig megbízni a felnőttekben, vagy pusztán a felnőttségük okán tisztelni őket.
A képernyő hirtelen havazni kezd.
A gyerekem nem tanult meg angolul!
Nem tanult meg!
A képernyőn apró fehér pontocskák vibrálnak. Lehetnének gombostűfejek is, mindegyik alatt halott lepke. De azok most nem látszanak.
Látszik csak a Vörös Ökör helyén épült iskola, ahol Dide is meg Brenner Józska is írni-olvasni megtanultak, a tetőgerincen meg fent lovagol Esti Kornél, és cérnavékony hangokat hallgat, amint tagjaira bontják a szavakat:
Egy, é-rik a meggy,
Ket-tő, csip-ke-bo-kor-vesz-sző…
A madár ráröppen az iskola tetejére, kiáltanám, hess le onnan, cinege, mert leszakad a teteje, de ő peckesen odaül, csőrével tollászkodni kezd, bentről kántálnak cérnavékony hangocskák:
1, 2, Buckle my shoe;
3, 4, Shut the door;
5, 6, Pick up sticks.
A tető végén még ott mondogatja Esti Kornél, hogy tíz, te-ke-nő-ben víz, de ezt már elnyomja a mind erőteljesebb kórus, 7, 8, Lay them straight; 9, 10, A big fat hen; eltűnik előbb a tetőlovagló hangja, elhal, mint az esti harangszó, s aztán eltűnik Esti Kornél is, talán soha nem jön elő. Ketten állnak lent egy bokor mellett, két szegény kisgyerek, Dide meg Józska. Dide, a nagyobbik, fogja a kicsi kezét, őrzi, vigyázza, átkos madarak magukkal ne vigyék. Csapkodnak körülöttük mindenféle szárnyasok, Jézus átkozott madara lecsap, egyet elárultam, egyet elviszek, rikoltja, lecsap, mintha lepkét kapna csőrébe, pedig Józska az, a kis Brenner Józska, tűhegyen lóg már, feje lecsuklik, kristályszeme holdba néz, s álmodik úgy, ahogy üveg mögött a természeti múzeumok gyűjteményeiben díszes, ünnepi ruhájukban álmodnak egzotikus, kiszáradt pillangók.
A képernyő most nem havazik, gyönyörű tájak, gyönyörű nők, megelevenedett világirodalmi alkotások. Ez utóbbit már senki sem nézi.
Befordul a sarkon, a Fő utca felől a háromfejű csodalény, Mr. George, aki Richmond, aki soha nem köszön, akit soha senki meg nem hív, nem is vár, de ő jön, megérkezik, lelöki Elkindet a pulpitusról. Teljesítményéért nem hallik sem fütty, sem ováció, mert még mindig üresek a széksorok, ámbár valami kései legyek, darazsak döngicsélnek. Talán őket érdekli az új iskolatípus, ahol a gyerekek a való életre készülnek, s képesek lesznek megállni helyüket a való világban.
A háromfejű, aki painter, teacher és author, mielőtt rákezdené világmegváltását, színes krétát vesz kezébe, bizonyítja festőségét, könyveket ránt elő hóna alól, bizonyítván íróságát, megköszörüli torkát, mint boldogtalan elődje a pulpitusnál, előadásba kezd az új iskoláról, amelyet ő meg is teremtett, ki is próbált, sikeres is volt, egyedüli üdvözítő lett, mert aki onnan kikerült, az élet fő sodrába bekerült!
A gyerekem nem tud angolul, visít az anya.
Az én iskolámban mindenki tudott angolul, mondja Mr. George, aki Richmond. Ott,
Amerikában, mindenki mindig tud angolul, ez természetes. Itt, Önöknél, kedves asszonyom, nem természetes, hogy mindenki mindig tudjon angolul? Akkor mi lehet természetes?
Rohadt tanárok, nem tanították meg a gyerekemet! Mindig egyest adtak neki!
George Richmond (painter, teacher, author) says that: In my opinion grades aren’t real reward for childern at schools. I have an idea! Tenyerével csap a pulpitusra, örül önmaga korszakos ötletének. Van egy ötletem! Van egy ötletem! Jegyek helyett adjunk pénzt, játékpénzt, fake money, a gyerekeknek munkájukért, feleleteikért, részvételeikért. Aztán a gyerekek elkezdhetik ezzel a pénzzel a saját üzleteiket, vállalkozásaikat. For exemple: postal system, laws, police and courts. Ezáltal ők észszerű helyzetbe kerülnek. Why don’t you try this kind of system as well? Én új rendszert próbáljak, csak a kísérlet kedvéért váltsak le olyan valamit, ami Dide tollára aranytintát termett? It means brilliant motivation for them. Mr. George, aki Richmond, annak is örül, hogy még most is vele vagyok. Lelkesen magyaráz nekem. Szenzációs iskola, ha mondom! Én magam is kipróbáltam, 1981-ben, egy microsociety school nyitottam Lowellben, Massachusetts, it was a great success! A tanítási napok két részből álltak. Délelőtt a gyerekek tanulták a történelmet, a matematikát, délután pedig felhasználták tudásukat egy mikrotársadalomban. Csekkeket töltöttek ki, faxoltak, ez a játék hasonlít a Monopolyra! Megtanulják ily módon, hogyan éljenek majd a valódi társadalomban!
Mr. George, aki Richmond, elfelejtette a számítógépet, el az összes virtuális világcsudákat, amelyek vagy olyanok, mint a Monopoly, vagy nem olyanok, mint a Monopoly. Ma a gyerekek mindig legyőznék szüleiket, ha Monopolyt játszanának. De már nem játszanak semmit.
Ül a gyerek egy képernyő előtt, fura figurák röppennek ódon várfalak között, párbajoznak életre-halálra, a két kis mutatóujj rángatózva parancsolja a lángvetést, a robbanásokat, a fénykardok imaginárius csörtéjét.
Lányka markában szerkentyű, két hüvelykjével nyomogatja, közben fölnevet, nyelvét kinyújtja, fogaival harapja, nyála dudorodni kezdő blúzára csurran.
Anya vacsorára hívogat, senki nem hallja a szót. Majd jönnek, ha megéheznek! Török témájú végeláthatatlan tévésorozatot bámul, a világ megszűnt körülötte.
Apa sehol. Vagy dolga van, vagy söröznek valahol. Úgyis hazatér.
Könyvek eltűntek a lakásból, Monopoly játék valahol a szekrény alján porosodik.
A nagyfejű oktatástudósok disszertációit megrágták az egerek. Wind, Elkind, Richmond csak az egyetemistákat szomorítják, soraikba titkosan kódolt jóslataik limányba süllyedtek
Azt hiszem, gallyat kellene gyűjtenem. Nagy rakásba összehordani, ide az utca végére, ide, ahol még mindig a kerítésbe kapaszkodom. Máglyát raknék, átkos könyveket égetnék. Valakik szeretnének ezért, valakik átkoznának ugyanezért, a stáb kivonulna kutyástul-macskástul, de ha a híradók szenzációjává akarnának tenni, mint ordas eszmék reinkarnációját, a képernyő addig havazna, amíg újra műsoron nem lennének a szép tájak, gyönyörű nők és más nyalánkságok.
Ezt az iskolát meg, amelynek épülete itt áll a házam közelében, nevenincs még, nevezzük hát el, hogy tradíciója lehessen, mert holnap biztosan visszatér Esti Kornél, felmászik majd a tetőgerincre, és hallani akarja, hogyan szótagolnak anyanyelvükön a picinyek.
Aztán este elnémul majd az iskolaudvar, de későn ám, mert ide szeretnek a gyerekek járni.
Eloltják a villanyokat a takarítók.
Az ajtókat, a kaput soha nem zárják.
