Amikor az Újvidéki Rádióról beszélünk, akkor általában a vajdasági magyar nyelvű rádiózásra gondolunk. Ez részben így is van. Ennek ellenére nem szabadna megfeledkeznünk arról, hogy csaknem 70 évvel ezelőtt, amikor a bemondó először köszöntötte a hallgatókat magyarul az Újvidéki Rádió még kezdetleges stúdiójából, akkor az a felejthetetlen pillanat, a magyar nyelvű rádiózásunk születésének pillanata, nemcsak Vajdaság, hanem a Drávaszög és a kelet-szlavóniai magyarság számára is emlékezetes, szép, bensőséges ünnep volt. A Délvidék magyarságának felemelő ünnepe.
Az Újvidéki Rádió magyar nyelvű tájékoztató műsora rendkívül összetett, igen érzékeny politikai légkörben készült, került adásba. Rádiósaink azonban hitelességükkel, a hallgatók iránti mélységes tiszteletükkel nemcsak eleget tettek a velük szemben megfogalmazott elvárásoknak, hanem egyúttal megteremtették a magyar nyelvű rádiózás alapjait, szilárd alapjait. Erre az alapokra építkeztek aztán – és építkeznek ma is – az utódok. Habár a 90-es évek letaglózó döbbenete fájdalmas sebeket hagyott rádiózásunk életében, hiszem, hogy az utódok (a mai utódok), ugyanolyan töretlen hittel, elkötelezettséggel, meg nem alkuvó határozottsággal gyógyítják majd be a sebeket és építkeznek tovább, mint ahogy magyar rádiózásunk megálmodói tették.
Mivel rádiózásunkról igyekszem írni, ezért úgy gondoltam, hogy egy bevezetőre mindenképpen szükség lesz. Most látom, hogy ez a bevezető kissé hosszabbra sikeredett, ami szerintem arra utal, hogy nem könnyű feladatra vállalkozom.
Mindenesetre ezúttal az említett „vállalkozás” első részét szándékozom megfogalmazni. Ennek tartalma pedig, mint azt már írásom címével jeleztem, rádiózásunk nyelvi igényességére vonatkozik. A nyelv, anyanyelvünk az Újvidéki Rádió magyar nyelvű műsoraiban, legyenek azok tájékoztató vagy kulturális és szórakoztató jellegűek, a kezdetektől fogva megőrizte hangzásának épségét, ejtésének tisztaságát. Rádiósaink sohasem engedték meg, hogy bármilyen formában is, szennyeződjék a tiszta vizű forrás.
Az a több évtizedes együttműködés, amely a Magyar Rádió és az Újvidéki Rádió közötti szoros, baráti kapcsolatot meghatározta, nem kis mértékben hozzájárult rádiózásunk folyamatos, minőségbeli fejlődéséhez. Különösen, ami a nyelvi szempontot illeti. (Gondolok itt a Magyar Rádió sokoldalú szakmai segítségére.)
Amikor a szakmai segítséget említem, többek között Fischer Sándorra gondolok, a rádiós műfaj kiváló ismerőjére, a Magyar Rádió ismert szakemberére, aki csaknem egy évtizeden keresztül járt ide, Újvidékre, és érdemben foglalkozott az Újvidéki Rádió munkatársaival, a bemondókkal, újságírókkal, riporterekkel. A rádiós szakma világába kalauzolta el őket. Különösen a bemondókkal foglalkozott, mivelhogy rájuk nyelvi kultúránkban kivételes feladat hárult.
Egy rendhagyó időszak (a 60-as és 70-es évekről van szó) köszöntött rádiósainkra. Olyan időszak, amelyben, valami mélységes elhivatottsággal igyekeztek nyelvünket, anyanyelvünket a maga csodálatos szépségében eljuttatni hűséges hallgatóikhoz. Ebbéli igyekezetünkben nem voltak, nem maradtak egyedül. Nem, mert volt, aki felsorakozott mögéjük, melléjük állt. A Rádiószínház egykori legendás társulata mellé. Mert most róluk van szó. Róluk, akiket Ágoston Mihály tanár úr, a nyelvtudományok doktora, a mi csodálatos nyelvészünk megtisztelt azzal, hogy közéjük ült, hogy aztán együtt nyelvi szempontból „átfésüljék” a felvételre kerülő hangjátékot. Nem csupán egy-két alkalommal került sor arra, hogy a Tanár Úr a színészeivel, akik egyébként végtelenül tisztelték, a sarjadó nyelvi hibáktól igyekezet megtisztítani a művészek által tolmácsolt szöveget (felnőtt- vagy gyermekhangjátékokról, különböző irodalmi művekről van szó). Folyamatosan, egy egész éven át foglalkozott a Tanár Úr a társulattal, és elérte célját. Ha most azt kérdezzük, hogy tulajdonképpen mi is volt Ágoston Mihály célja, akkor szellemi életünk kiválóságának, Kosztolányi Dezsőnek egy mondatával válaszolunk, válaszolhatunk erre a kérdésre: „Azt a lelket és nyelvet, melyet rövid időre örökbe kaptunk, új szellemmel fényezve, csorbítatlanul át kell adnunk utódainknak.”
Rádiózásunk a mögötte maradt csaknem 70 esztendő alatt minden nehézség, válság ellenére védte, éltette a magyar szót, a nyelvet, anyanyelvünket, amelyet aztán csorbítatlanul, szívet-lelket melegítő hangzásával az éter hullámain eljuttatott mindazokhoz, akik tudják, hogy „mi ezt a nyelvet szeretni tartoznánk, ha ily szép és a maga nemében egyetlen nem volna is: mert a MIÉNK”.
